Te...

Látlak, de nem kéred szemem tüzét. Éget.
Akkor is nézlek, ha szememnek fáj.
Burokba zártál, ki mondta ezt néked?
Gyengébb a lángom egy gyertyalángnál.
Mint kerub álltál a reménység füvén,
a titokzatosság barlangja előtt,
Hatalmasom, szárnyadra vettél
leoldani mi vállamra nőtt.
S most nézem a vállam. Nézni sem kéne.
Érzem súlyát a sűrű bajoknak,
téged meg közben elvitt az élet,
szolgája lettél hamis papoknak.

Kárnak mondom én ezt, óriási kárnak,
szögre akasztottad megtépázott szárnyad,
s bánni fogod majd, hogy itt a földön hagytál,
vékonyul a hídnak kifeszített hajszál.
Mintha egy élet temetése lenne,
néma film pereg a szemem előtt,
bágyatag képek, árvák, elhagyottak,
milyen telt színük volt tegnapelőtt!
Kezem nem mozdul, ajkam hideg márvány,
halványan dereng, hogy volt egy világ,
könnyű volt a nehéz, s a szeretetjárvány
megfertőzött...most ki visz tovább?

Itt súlytalan lebeg, tétlen a csend,
mint víz sodor céltalan falevelet,
ha új napra nyitja kapuját a reggel,
kézen fog, mint egy kisgyereket,
ki elveszve bolyong vakon, némán, árván,
kézen fog egyszer és hazavezet.