Rózsa temető

Letépek, egy vörös rózsát a karomba tárom,
vérző sebeimmel halálomat várom.
Tüskéje felsérti erem,
most tényleg halálos-e szerelem.
Vérvörös rózsa szirma,
életem befejező lapját írja.
Elmegyek, ha már ő nem szeret,
Kedvenc virágommal vágatok eret,
hagyok szerelmemnek több életteret.
Rózsám levele már megmeredt,
az élet már engem sem szeret.
Költözik a rózsa temetőbe,
fagyott szirmaival temet engem ő be.
Fejem a koporsómba hajtom,
becsukódik mögöttem az élet ajtóm.
Elmúlik az élet egy perc alatt.
Már csak egy falat.
Ahogy koporsóm fedele zárul,
rózsámon egy csepp vér elárul.
Véremtől újra életre kél,
nem köszönt be nála a tél.
Hantomon rózsabokor nyílik, tündököl,
erősen magához szorít, mint ököl.
Lelkem benne él tovább, s szívem benne dobog.
Piros szirma a szélben lobog,
a halál utáni élet kopog.

Jégkristály palota

Jégkristály palotába lépve minden szépnek látszik,
Pedig csak a zongoránál egy furcsa árny játszik.
Fehér márvány padlóján vércsepp vöröslik,
a zongora bús dallamát éppen ölik.
A jégkristály palotában néma sikolyok laknak,
kik bolyongó lelkeknek vannak.
Jégvermébe, jégszívek vannak zárva,
minden lélek ott nyugszik amelyik árva.
Jégkristály palotaépítő köve,
a fájó jégszívek, jégkristály könnye.
Rózsaszín álomvilágban élnek,
s a palotán kívüli világtól félnek.