Aznap este anya sokáig bámulta a faliórát: húszpercenként állt meg a nappali közepén, fátyolos tekintettel bűvölte a mutatókat, az idő pedig csak rohant előre sietve, megállíthatatlanul. Közben ránk sötétedett, lassan éjfél is elmúlt, és apa kabátja még mindig hiányzott a fogasról.
Kora reggel, ajtót csapkodva viharzott el. Anyám a jövő heti kosztpénzért könyörgött, de amint szóra nyitott a száját, apám vad dühvel csapott az asztalra; isten tudja hányadszor hozva tudtunkra, hogy az csak vasárnap, a reggeli mise után esedékes.
Borongós, ködös szombat reggel volt. A bátyám, aki két évvel volt idősebb nálam – de még így is alig múlt tizennégy -, szikrázó tekintettel markolta a szalvétát. A kezére tettem a kezem, hogy apa még véletlenül se vehesse észre. Ádám rajongott anyáért, ezért nehezen viselte, ha apa fenyíteni merészelte; a hangnemhez – amivel a feleségét illette -, képtelen volt hozzászokni.
Apa, mielőtt még felfedezhette volna a bátyám szemében cikázó villámokat, kirúgta maga alól a széket, és hátat fordított nekünk. A kávéba alig kortyolt bele, a vajas-lekváros kenyeret szinte érintetlenül hagyta az asztalon. Az ernyő is a fogas alatt maradt, pedig már hajnal óta szitált az eső, és az északi szél kíméletlenül rázta a gyenge, fakeretes ablakokat.
Egy ideje ingerültebb volt a szokásosnál, amióta elbocsájtásokkal fenyegetőztek a gyárban, folyton attól rettegett, hogy ő is az utcára kerül, s a bank elveszi a fejünk felől a házat. Anya próbált türelmesen viszonyulni a dühkitöréseihez, ha csak tehette, igyekezett a kedvében járni, és a szokásosnál is gyakrabban simította végig az arcát. De apa ritkán simult bele anyám ölelésébe, elfordult, lerázta magáról annak kezét, és a jelenlétünkre hivatkozva, fegyelmezett viselkedésre intette őt. Anya ilyenkor lehajtott fejjel mosogatta el a piszkos edényt, a szomorúság nem csak a tekintetébe, a hangjába is beleköltözött. Halkabban és tagoltabban beszélt, el-elkalandozó gondolatai meg-megszakítottak egy-egy mondatot, amit csak másodpercekkel később, kapkodva, hirtelen észbe kapva fejezett be.
Ádám szeretetteljes, mohó igyekezettel kapta fel a konyharuhát, és állt oda anya mellé törölgetni. Az iskolai dolgokról mesélt hogy szóval tartsa, s hogy elterelje figyelmét a hétköznapi gondokról. Egészen különleges viszony volt az övék: bár anya engem is nagyon szeretett, mégis csak a bátyám mosolya volt képes elűzni néhány röpke pillanatra a kétségbeesést a tekintetéből.
Apának én voltam a kedvence. Ádámmal képtelen volt szót érteni, folyamatosan fegyelmezte, valami megmagyarázhatatlan kényszert érzett rá, hogy fölé kerekedjen, hogy éreztesse vele a hatalmát, a felsőbbrendűségét. A bátyámban kamaszkorára egyre vadabbul lüktető gyűlölet nőtt az apánk iránt, amit nem mindig sikerült elfojtania. Pedig amikor kitört belőle az indulat, ugyanolyan volt, mint ő, s azokban a percekben – hiába is adtam igazat neki –, kevésbé tudtam Ádámot szeretni.
Féltem apától, pedig engem soha nem ütött meg. Rajongott értem: az ölébe vont és becézgetett, kis hercegnőmnek szólított, de amit anyával és Ádámmal művelt a szemem láttára, azt sem elfelejteni, sem megbocsátani nem voltam képes neki. Bár az ölelésébe soha nem a jóérzés miatt, hanem a félelem terhe alatt remegtem bele, eltűrtem a közeledését. Úgy éreztem, valakinek muszáj őt is szeretnie, hiszen az ember nem élhet szeretet nélkül. Még az ilyen hirtelen haragú, dühödt természetű sem, mint amilyen az apám.
Anya érzései – noha kedves volt a férjéhez -, az arrogancia hatására idővel szeretetből türelmes megértéssé fakultak. Tűrt, mert erre tanították, ölelt, mert ezt érezte kötelességének, de apámat szívből szeretni már régen nem tudta.
Ahogy anyám a falióra előtt állt görnyedt háttal és egyre mélyebbre ereszkedett vállakkal, riadtnak és elveszettnek láttam, s a nyugtalansága lassan engem is a hatalmába kerített. Összekuporodva, a korlátnak dőlve fészkelődtem, meg-megriadva a deszkák felsikoltó reccsenésétől, de anyám nem vette észre, hogy lelopóztam a lépcsőn, s a korlát rácsait szorongatva, titokban őt figyelem.
A kétségbeesés, ami egyre nagyobbra nőtt körülötte, érzéketlenné tette a külvilágra, süketté és vakká, bódulttál és kiábrándulttá. Szürke félelemmel burkolta be az arcát, mélyítve a napról-napra szaporodó szarkalábakat, melyeket apám rajzolt a szeme köré, akárhányszor felemelte a hangját, vagy ütésre lendítette a kezét.
Éjjel egy óra is elmúlt, amikor végre megcsörrent a kulcs a zárban; anyám megkönnyebbült mosollyal fordult a lassan nyíló ajtó irányába. Sietős léptekkel indult apa felé, kivette kezéből a táskát, a fal mellé állította, s várakozón kereste a tekintetét. Apám nem szólt egy szót sem, lassan, megfontoltan nyújtotta ki a kezét, megragadta anyám vállát, és magához húzta őt.
Percekig álltak némán, behunyt szemmel, ölelkezve, én pedig levegőt venni is alig mertem a csodálattól és csodálkozástól. Remegve figyeltem őket, és azt kívántam, bár soha el nem múlna ez a pár pillanat: a csoda, ami életem tizenkét éve alatt – ha meg is esett már valaha-, mindig rejtve maradt előlem.
