URAK /Tudományos értekezés/

Hölgyeim, és Urak…
Köszönöm, hogy megtisztelik jelenlétükkel előadásomat, aminek témája sokakat érint, vagy pletyka témaként érdekel.
A férfiségről ejtenék szót, ami egy folyamatos, és megállíthatatlan élethelyzet, aminek még sosem lett jó vége.
Sokan hiszik, hogy egy fizikai állapotról van szó, holott, a férfiség, egy belső lelki tulajdonság, amihez, jó esetben tartozik a tettleges jelenlét.
Anatómiai megközelítésben, az ominózus testrész mérete, hiúsági kérdés, önbizalmat generál, alacsony nívójú individuumoknál büszkeséget.
Jelképi meghatározó értelemben is használják, például, egy igen buta embert jellemeznek, e testrész nevével.
Ez, a megszólítottat, esetünkben, nem tölti el büszkeséggel, sőt, megtorló szándékot inspirál vérig sértett egójában.
A múló idő, okoz szellemi, de mindenképpen fizikai leépülést, egyeseknél mindkettőt. Ezt, a célszemély, rendszerint nagyon rosszul viseli.
Felvesz egy viselkedési formát, ami a népies kifejezéssel élve, hetvenkedésnek mondható, kreált történeteket gyárt, henceg, de selyemsálacskát köt a nyakába, mert az ezer apró nyakránc, árulkodik a valóságról.
Egy férfi esetében, fura módon, az öregedés, nem azt jelenti, hogy idős hölgyek iránt kezd érdeklődni, sőt…
De miután még élesen emlékszik arra az időre, mikor mindent elkövetett, hogy udvarolhasson, jelen állapotában, meg mindent megtesz, hogy ne kelljen, ez mentális összeomlást is okozhat, mert úgy kell magát navigálnia, mintha, csak nem akar.
Hölgyeim, és Urak.
Nagyon nehéz egy férfisors, az idővel jelentkező, áthidalhatatlan nehézségeivel.


HÖLGYEK

Hölgyeim.
Mielőtt hálát adnának a Teremtőnek, hogy nem férfinek születtek, meg kell, említsem, hogy a sors, a maga igazságtudatában, igyekszik azonos súllyal mérni, mindkét nemet illetően.
Egy vonzó, és ifjú hölgy, fürdik, az erősebb nemnek hitt lelkes, és sokszor nyíltan arcátlan csodálatában, akik gyakran, a külcsíny vizuális élménye érdekében, eltekintenek a belbecs hiányától.
A megzavarodott hölgy, a sok elhitt, és átlátszó bóktömeg forgatagában, királyfikat vizionál fehér lovon, húsztagú zenekar élén, szerenádot adó dúsgazdag kérőket, érte rajongó, hercegeket.
Ez annyiban érthető, hogy terhelt lenne szerencsétlen, ha hajléktalan alkoholisták után ácsingózna.
Aztán egyre hangosabban csikorogni kezd az idő vasfoga, költőket megihlető csodás kebleire egyre durvábban kezd hatni a nehézségi erő.
Hajdan porcelán bőre, inkább háztartási kerámiára kezd emlékeztetni, tartása minden, csak nem sudár.
Egyre több kozmetikai beavatkozás, smink, szilikonos feltöltések, drága ruhák, és amit elér vele, egy agyonápolt, túlsminkelt éltes dáma, múló valósága az eredmény.

Hölgyeim, és Urak.
A világon a legnehezebb, tudomásul venni, a racionalitás valóságát, ha  rólunk van szó.


Burns igazsága, századokon átívelő csodálatos verse a valóság.
      „JOHN ANDERSON, SZÍVEM JOHN”

Érdemes elolvasni…

Kép: Kapolyi György Különszoba  című alkotása

KÉNE MÁR, EGY VIDÁM DOLGOT ÍRNI

Kéne már, egy vidám dolgot írni, nem folyton sírni, hogy szar ez a világ.
Folyton érezni, hogy titkos féreg foga rág, ki néha böffent, csuklik, meg röffent,
lélekbe mar, belém rondít, és csócsálja lelkemet.
Nyomorgatva testemet, karmos kezével ölelget, megfakult énemet, leköpve,
nyomorba döntve ingatag hitemet.
Kéne már, egy kis optimizmus, szürrealizmus, kapitalizmus, hogy kizsigerelt énem, hasra fekve, iszapot kaparjon keményen, míg kicsordul a fogyó hold nyála.
Hogy érezhessem, nem éltem hiába.
Mert nem fertelmes, csak förtelem, fúrócsigát eszem, nyersen, csupa nyák.
Ejnye, az anyád, hová jutottam, már a szemetes sem köszön, élni akarok,
mielőtt az égbe költözöm.
Ott aztán szárnyra kelve, énekelve, felhőkön ugrándozom, mint egy majom,
Nem reszketve áradástól, hidegtől, vagy lombhullástól, mert ott nincs fa, és nincs avar, ami békémben zavar, és netán eltakar.
Egy pár emlék, biztosan ott is felkavar, de sebaj, mert majd elfelejtem, hiszen mi mást tehetnék egy régi történettel, életemből egy szelettel, mely régen elkopott. Csak volt, és a volt, mindig kétesélyes, vagy igaz, vagy nem, semmiképpen nem veszélyes.
Ez nem vers, de nem is próza, csupán, egy idétlen móka, tudod? Kedvesem.
Már csak Te érdekelsz, de csak húzod az időt, várva, hogy az illetékes rám húzza a szemfedőt, és akkor ordítva bőgöl, kis poszáta, hogy ne még, mégis akarom!
Hátha megszán az ég, és megint leszek.
De ha fájdalom szele ráz, már késő, elszálltam, mint egy bélgáz, és a történet bevégeztetett.
Kéne már, egy vidám dolgot írni, még ha idült is, meg hülye.
Szegényebb lennék nélküle.

A NAGY SEMMI

Hogy az mi a frász?

Ez aztán egy hülye kérdés.

Hát, a nevében is benne van. A nagy semmi, egy végtelen kiterjedésű alaphelyzet, amiben poroszkál a halandó, benépesítheti minden ökörséggel, hogy komfortérzete legyen.

Aztán ha ez sikerült neki, akkor elkezd benne lenni, és azt hiszi, hogy él.

Ezt halála pillanatáig csinálja.

Hogy miért teszi mindezt? 

Mert mit csinálhat helyette? Egy dupla lutzot?  Vagy bógnizzon, mint egy forgó dervis, és a végén hányja össze magát, mert már gyerek korában sem bírta a körhintát?

Ne légy már ilyen snassz! 

Te csak vihogsz itt, nézed azt a szánalmas verebet ott a nagy semmiben toporogni, és nem veszed észre, hogy ugyan azt teszed.

Mert te sem tehetsz mást. Ez a Te élettered, ennyi jutott, hogy mennyi járt volna, a franc aki tudja. Lehet, hogy ennél több, de az is megeshetett volna, hogy más, de ezt itt- a nagy semmiből nehéz megsaccolni.

Amúgy saccolgatni egy marhaság, mert bármit kitalálsz, az marad, ami van.

Hogy az mi, hát a nagy semmi.

De ha úgy vesszük, az is valami, mert ennél kevesebb nem nyerhető, de ezt nem irigyli ki alólad senki, és ez egy nyugodt- biztonságérzetet ad.

És ez, máris valami. 

Itt nincsen időváltozás, cunami, meg földrengés, szökőár meg forradalom, itt 

eseménytelenül múlik az idő, még egy rohadt ebola sem fenyeget, itt nem fenyeget semmi, mert a semmiben nincs semmi. 

Eleinte nehéz a helyzeted, beleőrülsz, aztán már Haway.

Úgy idétlenkedsz, ahogy csak akarsz, virágokat tűzdelhetsz a hajadba, farktollakat csinálhatsz ökörnyálból, óránként tehetsz nőtlenségi fogadalmat, a fene sem fog gátolni.

Itt dühöng a szabadság.

Őrülten jól fogsz szórakozni, például magasra emelt térdekkel, indiánszökellésben ugrálhatsz előre és hátra, bumm- puff, bumm- puff ordítozhatod az ütemet, a beszarásig, mert valameddig mindent csinálni kell, aztán vagy abbahagyod, vagy abbamarad.

A lényeg az, hogy csináltad.

Mert ha helyette megírod, a Sumerok enciklopédiája harmincnégy kötetes történetét, ugyan úgy elmúlik az időd, mintha bumm- puffot játszanál. 

De ha megunnád, még mindig játszhatsz pipiskét.

Nem tudod mi az? Pedig azt mindenki tudja.

Na, jó, elmondom: Rém egyszerű, csinálsz a homokba egy tetszetős kis gödröt, belepisilsz, és a jobb mutatóujjaddal kevergeted. 

Garantáltan nem lesz az ujjad reumás.

De végezetül kitalálhatsz mást is, csak ne az emberiség épülésére, mert ráfaragsz, ez nem a hosszú élet titka.

A hosszú élet alapkövetelménye, hogy légy tiszta hülye. Legalábbis higgyenek annak. 

Akkor békén maradhatsz, kapsz egy rokkantságit, és mehet a bumm- puff, meg a pipiske.

Nem fog feltűnni senkinek, mert úgysem vesznek észre soha semmit.

Nem szokás másokra figyelni, mert alanyi jogon, mindenki úgy áll fejre, ahogy csak akar.

Tekintsd magad, egy egyszemélyes vállalkozásnak, önzésből kandidálj, meglátod, mindenki értékelni fog.

Na nem azt fogják mondani, hogy egy önző dög vagy. Nem, és nem.

Elhíresülsz, mint racionális, és következetes intellektus, a pipiske klub elnöke is lehetsz, aztán ha a Sumerokról azt hiszed, hogy egy rovarirtó, hát...Istenem.

Te sem tudhatsz mindent.

Kép: Kapolyi György Szobrok című alkotása

„VÉRED KIONTOTT HARMATÁVAL, IRGALMAZZ NÉKÜNK JÉZUS HERCEG”

A vakítóan erős napfényben ácsorgó, önmagából kivetkőzött tömeg üvöltését elsodorták a nehéz dobok dörgő hangjai. Volt az egészben, valami földöntúli káprázat, valami sosem tapasztalt lebegés, a szétszakadni akaró lélek eufóriás harsogása.
Csillogó tekintetek, a meghatottságtól megüdvözült könnyes szemű anyák, akik hitték, hogy a gyerekeiknek, na, majd most, és mindörökké garantált a felsőbbrendűség.
 A fejek beláthatatlan erdeje felett, csak úgy vibrált az egymás iránti szeretet nyúlós párája, az önmagukba vetett vak hit, hamis gőzei.
A veszettül hullámzó öntudat méretei, túlment minden elképzelhetőn.

Nincs degeneráltabb élőlény az embernél, dohogta a csőre alatt a vén veréb, és undorodva pottyantott le a jegenye, tömeg felett himbálózó ágáról.

A hatalmas tér aszfaltozott végtelenén, egy lélek sem volt. Csak a csend lődörgött a délelőtti unott fényben, meg az emlék. Nem szólt zene, nem dübörögtek a dobok, a dobok, amiknek hangjai ágyúdörgéssé változtak, az üdvözült arcok tengere torz vicsorrá torzult, már nem látszott olyan szépnek a jövő. A hullahegyekké változott remények, hitek, baromságok, visszfénye vibrált a zászlók erdeje helyett, a köddé vált mosolyok és remények már sehol.
A csalódás, és kiábrándulás szaga a felhőkig ért, vastag, nyúlós káprázata kiégetett mindent, ami emberinek vélhető.
Mert a tévhitekért, a megideologizált aljasságokért, a primitív ócskaságokért, fizetni kell. Kegyetlenül sokat.
Aztán el lehet felejteni, és kezdeni elölről.

Ezek az újak, nem látják, a milliók aszfaltba ragadt torz mosolyát, a rémület, és kétségbeesés hangtalan kiáltásait, mondta egy harkály, a mellette kaparászó poszátának, aki azt remélte, ő is talál valami kéreg alatt lapuló finomságot.
Mert tudja – így a harkály, az emberek, rövid életük folyamán, mindent akarnak, aztán a végén, egy nagy semmivel a kosarukban, megkövült mosollyá változnak az aszfalton, egy egyre halványuló képpé, amin végigcsoszog az új generáció.
Idióta tévhitek, baklövések, megbánások között ténferegnek, a belátást, még hírből sem ismerik, minden gondolatuk úgy kezdődik, hogy én…
Miért nem változtatnak rajta? – kérdezi a megdöbbent poszáta.
Ki tehetné? Ez fajtajelleg, nincs mit csinálni, meg minek is.
Én, bármi van, találok férget a fák kérgei alatt, a többi nem rám tartozik.
És elégedetten elrepült, otthagyva az elképedt poszátát.

Kérek egy csokor orgonát.
Csak Sztálin orgonával szolgálhatok – válaszol az eladó.
De az túl hangos, rossz szagú, és nem játszik rajta a nap fénye.
De Uram! Az igaz, hogy nem hangtalan, de ha dolgozik, saját fénye felejthetetlen, illata semmivel nem összetéveszthető, és nem szorul a nap éltető sugaraira, na meg locsolni sem kell.
Évekig tart, nem hervad, nem teszik tönkre a változó évszakok szeszélyei. Nem rágják meg holmi férgek, súlya miatt, ellopni sem olyan könnyű.
Ezek meggondolandó érvek – szólt a vevő – elképzelhető, hogy jól is fog mutatni, a virágzó rózsabokraim árnyékában, a kertem zöld gyepén.
Nagyszerű döntés Uram, még ma kiszállítjuk Önnek, és virágüzletünk, a hét minden napján, nagyságod rendelkezésére áll.
Köszönjük a vásárlást.

A hatalmas tér, aszfaltozott végtelenén, már az emlékek sem járnak, a felszántott, összetörött burkolatot, csak a felrobbant aknák tölcsérei díszítik, meg a gaz.