Hajnali monológ

Kezdhetnék már végre.

Rajtam nem múlik semmi. A gerendákat rendesen kiékeltem, a főnök is rendben találta, megveregette a vállam. Jól esett.
Nem szeretem ezt a hajnali fagyos szelet.
Jeges eső is esik, ráfagy síkos csillogással mindenre, de kesztyűt nem lehet használni.
Ide biztos kéz kell. 
Úgy érzem befogadtak. Nem az a zöldfülű vagyok már mint nyáron, amikor idevezényeltek. 
Eleinte tartottam egy kicsit az itteni szolgálattól, más ez mint ami volt a korábbi helyemen, zárt közösség, nagyon egymásra vagyunk utalva, mindennek előírásszerűen kell történnie.
Nagyszerű kollektíva – így mondják.
Amióta pedig megnősültem, valahogy még jobb lett a helyzet.
Ilon gyereket is akar minél előbb, ragaszkodik a három fiúhoz, de én csak minden másnap vagyok otthon.
Huszonnégyórás a szolgálat, megértette.
A vonaton ismerkedtünk meg, mellém ült.
Nem húzódott el mint mások, amikor meglátják az egyenruhát.
Inkább közelebb hajolt.
Mi ez a szag? – ezt kérdezte.
Ismerős - ápolónő vagyok odafönn, ott már sokszor éreztem, de magán hogy lehet?
Akkoriban jártam felcsertanfolyamra, ott ragadhatott rám, el is mondtam neki.
Á, hát akkor maga is egészségügyis, és fölnevetett.
Bólintottam. Igyekeztem minél kevesebbet beszélni.
A szüleinek már így mutatott be – szakmabeli.
A szürke egyenruhát persze nem tudták elfelejteni.
Szekéren mentünk a községházára, ő ült elől a kocsis mellett fehérben.
Szép volt. Sokan álldogáltak a keritések mögött, de az út mellé már nem áll ki senki integetni
A szekér is csak úgy magában zörgött, muzsika nélkül.
Pedig szokásban volt. 
Bort is vittünk, hogy legyen mit kínálgatni útközben, de csak intettek.
Az asszonyok szerencsét kívántak Ilonnak, velem senki nem törődött.
Igaz hátrébb ültem a kocsiderékban egy deszkán. Hiányzott a hegedűszó, az nagyon is hiányzott.
Ilon sokat sírt később emiatt, nem így képzelte.
Olyanok voltunk mint a halottasmenet…
Szent-Mihály lován esküvőre, nohiszen….
A lakodalomban is csak heten voltunk.
Kaptunk egy kacsát a nászomtól, azt ettük.
Mi ketten a combját, nem volt valami hatalmas. A bőre is ráégett, de volt.
A többiek a maradékon rágódtak, aztán koccintottunk. 

Ebben a pocsék időben hajnaltájt, muszáj olyasmikre gondolnom amik elterelik kicsit a figyelmemet.
Persze figyelek azért.
Nagyon is.
Egy szemvillanást is megértek, egy félmozdulatot.
Amikor az orvos megállapítja a halál beálltát, akkor vége a feszes vigyázzállásnak.
Szinte jól esik a mozgás.
Az ügyfél már hidegebb mint korábban volt, de még nem merev.
Ha több van akkor persze tovább tart minden.
Rátesszük az aluminum tepsire, én kiverem a gerenda mellől az ékeket – gyorsan kell csinálni.
Ilyen időben persze befagynak mind.
A tizedes ezalatt a kocsi mellett vár.
Olyan ez mint az ócskások kétkerekű kordéja.
Ha végeztem, elhordják a gerendákat, visszateszik a lyukra a vaslapokat, mi meg ketten, a tizedes meg én, eltoljuk a kocsit a kórház oldalához. Ott kell tárolni, ott amúgyis vannak néha halottak.
Öregek, kólikások, vitézkedők.
Sietni kell, még sötét van, senki nem láthatja.
Hogy hova kerül aztán a szállítmány, nem tudom, nem az én dolgom.
Lehet, hogy ki a nagy temetőbe az út túloldalán.