Húsleves

A macska érdes, rózsaszín nyelvével dorombolva és hálásan nyalogatta a nő vértől maszatos kezét.

Az asszony kicsit hajlott háttal állt a piszkos, szürke csipkefüggönnyel takart ablaknál. Kifejezéstelen arccal bámult ki az utcára. Az ura ilyenkor szokott a boltból haza érni. Kerékpárja nyikorgását már az utca végéről szokta hallani. A lakást rettenetes bűzös, égett szag vette birtokba. A nő láthatólag nem vett róla tudomást.

Hihetetlennek találta, hogy odakint semmi sem változott. Minden ugyanúgy zajlott, mint bármely másik napon. A szomszéd ikerlányok viháncolva mentek iskolába. A szemközt lakó fiatalembernek megint nehezen indult be az öreg autója. A közmunkások ímmel-ámmal, de nekiláttak söpörni az utcán kavargó őszi faleveleket. Nézelődés közben megszokásból simogatta a kisasztalon mormicoló fekete-fehér kandúrt. A becéző mozdulat nyomán vörös foltok jelentek meg a macska szőrén. A vértől csöpögő kéz lassan végig vándorolt az állat egész hátán. Az asszony egykedvűen nézte, amint kedvence mámorosan, bundáját nyalogatva tisztálkodni kezdett. Tekintete az asztalon fekvő véres késre tévedt. Először értetlenül vizsgálgatta. Nem emlékezett, hogy került a szobába ez a konyhai eszköz. Kiváltképp ilyen állapotban.

Aztán hirtelen elkezdett tisztulni elméjében a kép. Reggel már ötkor csörgött a vekkere, mert valamit feltétlen el akart végezni. Végső elhatározásként érlelődött meg benne a gondolat, melyet súlyos tett követett.

Hűvös októberi reggelre ébredt. Korához képest fürgén kelt ki a dunyha alól. Kapkodva húzta magára a vastagabb pamutharisnyáját, kötött kardigánja fölé magára kanyarította a kék nejlon otthonkát. Belelépett férje kockás mamuszaiba és fáradtan kicsoszogott a konyhába. A sparhelt alatti fásládában még épp volt annyi akáchasáb amiből tüzet rakhatott. A falikútból vizet engedett a legnagyobb fazekába. Már nagyon régen használtan, vágáskor szokta csak befogni. Disznó pedig már évek óta nem röfögött az ólban. Mozdulatai vontatottak, szinte tétovák voltak. Mintha nem lelte volna helyét saját konyhájában. Nehézkesen ráemelte a sparheltre a fazekat, majd egy kis lábosba tejet forralt magának meg a lábaihoz dörgölődző macskának. Míg meghűlt a reggelijük, kiállt a tornácra. Az üres tyúkudvart pásztázta tekintetével és halk torokhangokat hallatott. Pittyegésére a tyúkólból egy kövér, fehér tyúk szaladt kacsázva elő. Amint az alacsony asszonyhoz ért, heves szárnycsattogtatással a vállára telepedett. Az öregasszony kemény vonásai egy csapásra meglágyultak, ahogy szeretett utolsó tyúkja hozzádugta tarajos kis fejét. Együtt ballagtak vissza az időközben barátságos meleggé vált konyhába elkölteni a reggelijüket. A tyúkocska leröppent válláról,gazdasszonya egy kis tálkába kukoricaszemeket szórt elé. A macskának tejet löttyintett, a maradékhoz magának meg kenyeret szelt a kis lábosba. A vekker ketyegésére felelt a macska elégedett dorombolása, a tyúk egyet-egyet kottyant csak, hogy mégis ő is mondjon azért valamit.

Az asszony a hokedliről pontosan belátott a kisszobába, az ura ágyára. Mióta este elvitte a mentő nem ágyazott be utána. Abban a percben, amint a mentőorvos beadta neki az injekciót, elvesztette az eszméletét. Azt mondták, hogy ő ne is menjen be velük a kórházba, mert a férjét rögtön megműtik. Még megsimogatta, mielőtt beemelték a mentőautóba és a fülébe súgta, hogy másnap visz neki finom húslevest, majd attól erőre kap. Nem tudta biztosan, hogy hallja is amit mond neki, de erősen reménykedett benne. Negyvennyolc éve voltak együtt jóban és rosszban. Sok mindent megéltek. Gyermekük nem született, valahogy a Jóisten nem akart nekik adni. Pedig nagyon szerettek volna. Fölös szeretetüket a körülöttük nevelt állatokra testálták. Ahogy a barázdák szaporodtak arcukon, úgy kopott ki alóluk a gazdaság. Utolsó lakója a baromfiudvarnak a fehér tyúk volt, akit napos csibe kora óta neveltek, s szinte családtagnak számított a kandúr mellett.

Sisteregve forrt a víz a nagyfazékban, a gőz valósággal belepte az egész konyhát. Az asszony felrezzent gondolataiból. Keskenyre szorította vértelen ajkát, határozott léptekkel a konyhakredenchez ment és kirángatta az evőeszközös fiókot. Reszkető keze ügyébe került a hidegen fénylő nagykés. A pengén egy pillanatra farkasszemet nézett holtsápadt, ijedt tekintetű képmásával. Aztán emberére gondolt, aki már minden bizonnyal túl van a műtéten és szüksége van a gondoskodásra.

A fenőkő és a kés együttes tánca, bíztató emlékeket idézett a pákosztos macska idegeiben. Egyre gyorsabban kőrözött dörgölődzködve asszonya lába körül, kérlelő miákolásokat hallatva. Az öregasszony ingerülten billentette odébb lábával a kandúrt. Kivitte az udvarra a zománcos tálat a késsel együtt. Kérlelhetetlenül felnyalábolta a békésen kukoricát szemezgető madarat. Egy pillanatra egymásba fonódott tekintetük, az asszony nyelt egy nagyot és megmarkolta a káráló tyúkja fejét. Az udvaron térde közé vette az állat lábait, nyakát hátra szegte és nyiszáló mozdulatokkal elvette életét. A piros vér spriccelve beterített mindent, majd egyenletesen csörgedezett a fehér zománcos tálba. A kedves tyúk még utolsó erejével vonaglott párat. Az asszony kiejtette kezéből a meleg vértől csatakos állatot. A macska vadászösztönéből fakadóan villámgyorsan odaugrott és félrebicsaklott nyakánál fogva próbálta elrángatni a barátból lett zsákmányt. Az asszony artikulátlan hangon üvöltve igyekezett visszaszerezni a tetemet. Farktollainál fogva tudta csak elérni szerencsétlen jószágát. Amint megkaparintotta sírva-rikoltozva magához ölelte, nem törődve vele, hogy mindenét összemaszatolja vele.

A szobában élesen felcsörgött a vezetékes telefon. Az egyik kezében a vérző tyúkot szorongatva, másikban a kést markolva, szinte önkívületi állapotban botorkált be a készülékhez. A szavak, mondatfoszlányok ködfátyolán keresztül próbáltak értelmet nyerni zavart agyában.

Az újonc kórházi alkalmazott percekig taglalta a vonal túlsó végén a sajnálatos tényállást, miszerint Tóth úr a hajnali órákban elhalálozott. Nem kapott érthető választ, csak hörgésfélét hallott és egy tompa koppanást. Úgy gondolta, részéről teljesítette a rá bízott feladatot, így letette a kagylót.

Az öregasszony légszomjjal küzdött. Vértől iszamlós kezéből kicsúszott a telefon. Faltól-falig kapaszkodva kitámolygott a konyhába és rezignáltan belerakta a lobogó forró vízbe a tyúkot, úgy ahogy volt, tollastul.

Órák óta csak állt, kissé hajtott háttal az ablaknál és hihetetlennek találta, hogy odakint semmi sem változott. Minden ugyanúgy zajlott, mint bármely másik napon.