Az írás olyan, mint a csók, csak ajkak nélkül. Olyan csók melyet átgondolhatunk százszor, ezerszer, hogy ne kelljen megbánva, lopva csókolni.
Teljesen elmerültél, meg sem próbáltál kikecmeregni a rád tapadó sárkarmok öleléséből, és rajtam is sebeket ejtettél. Próbáltál távol tartani magadtól, nem kértél a segítségemből, mert szerinted egyedül sokkal könnyebb belefulladni az egyszervoltholnemvoltba. Magánytenger közepén ringott csónakod, mégis múltad sivatag-homokja csalt könnyet szemedbe. Őrült dalnok voltam, ki szirénhangon édesgetett lelkem zátonyához egyre közelebb.
Kétségbeesetten harcoltam veled, érted, önmagam és a régi hazugságok ellen. Végül meghallottuk a remény utolsó hívását egymás énekében. Győztem. Legyőztem önmagam, semmivé lett az is, ki én vagyok.
Múltunk már csak szürke ködrongyokba csavart fakó fényképként lóg a padlásra száműzött csontvázon.
Szeretni jöttem, lüktető, emberteremtő kéjben. Egymást nézzük hajnalok tükrében, a végtelenbe látunk, csókod bőrömre simítja árnyékod testmelegét.
Comb, mell, arc, nyak, váll… mindebből táplálkoznak buja gondolataim… jöjj közelebb… hajolj fölém… ne mozdulj… Látom amint lelked levetkőzi meztelen tested!
Múltunk szétfoszlik, mint kopott
farsangi maszk; tűzhormon vérünk
ősi csörte ritmusát járja.
Még izzó parázs él bennünk.
Ma
párzani jöttem új világot.
Topázfelhő szárnyán szállunk
s lelkünk forró verítéktől várja;
megváltását halálig táncoljuk.
lá…
lá…
láss
-Szerelemvarázs.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése