Négy évszak

Tavasz

A réten idős asszony kullog: ősz hajával játszik a tavaszi szél, reszkető markából virágmagvakat potyogtat a zöld fűszálak közé. Ahogy egy mag földet ér, egyből kék és fehér színű virágok bújnak elő a talajból, kinyújtóztatva zöld szárukat a nap sugarai felé. De az idős asszony rá sem néz már ezekre a virágokra, csak tipeg tovább, szórva egyre a magvakat, melyek látszólag sosem fogynak el a zsebéből, s szürke tekintete az előtte húzódó végtelen mezőt pásztázza.

Mögötte – mintha csak csipegető madarak követnék – egy szerelmes pár andalog. A fiú valahányszor egy virágot lát, lehajol érte, kitépi a földből és átnyújtja a párjának. A lány minden szálat mosollyal és csókkal köszön meg, így járják be szép lassan a hatalmas rétet, sok-sok csókot váltva, az egyre hízó csokorral. Ám egyszer csak eltűnnek a zöld fűből kinőtt virágok: a fiú értetlen arccal néz a lányra, az pedig vissza rá, tanácstalanok, mint akik nyomot vesztettek.

Rossz érzés keríti őket hatalmába, s hamarosan egy koporsót pillantanak meg a füvön messze előttük feküdni. Közelebb érve már látják a benne fekvő idős asszonyt, arca mozdulatlan és békés, ősz haját meg-meglibbenti a gyöngéd tavaszi szél. A lány lehajtott fejjel lép hozzá, s a kezében lévő felgyűlt nagy csokor virágot a halott mellkasára helyezi. Keserű sírásba kezd, miközben a párja szorosan öleli: könnyei a fűszálak közé potyognak, ahol egyből mocorgás támad, és valami sárga, tökszerű nő ki a földből. Ahogy a fiú és a lány közelebb lépnek hozzá, világossá válik, hogy valójában nem tököt látnak, hanem egy csecsemő sima fejét. Miközben a két szerelmes térdre ereszkedik, és elkezdik kiásni a földből a gyermeket, az győzedelmesen felsír, hangját messzi tájakra röpíti a szél.

Nyár

Hőségtől reszket a levegő. A kiszáradt tó medrében – a víz voltaképp néhány óra leforgása alatt párolgott el innen – egy meztelen fiú sétál, hátán egy hatalmas nádból font kosárral, amely majdhogynem akkora, mint ő maga. A gyermek testéről csatakokban folyik az izzadtság, meztelen talpa mély üregeket hagy a száradó iszapban, s valahányszor egy haldokló halat lát – némelyik még mindig levegőért kapkod szájával, nyitogatva kopoltyút, míg a többi feladta rég a küzdelmet, s üveges szemmel fekszik csak a földön, a szája sarkán kicsorgatva lelkét – lehajol, és a kosárba teszi az állatot.

Ahogy körbejárja a medret, lassan összegyűjti az összes iszapba fúródott halat, melyek úgy csillannak meg a napon, mintha csak elszórt ezüstdarabkák lennének. Amikor végre teli a kosár, elindul haza: kimászik a partra, és a tó melletti házhoz siet, félig ájultan már a borzasztó hőségtől.

Mielőtt a házba lépne, megpróbálja letopogni meztelen talpáról a felszedett sarat. Onnan, ahol már rászáradt fiatal bőrére, porként lepereg, lábujjai között viszont még mindig nedvesen cuppog az iszap. Nem törődik már ezzel, tudja jól, hogy sietnie kell, szalad hát a hálószobába, ahol édesanyja meztelenül fekszik a paplanon, kiterülve a hátán, levegő után kapkodva, s borzongás fut végig a gyermeken, amikor felismeri, hogy a nő tekintete egyre üvegesebb.

A fiú leveti hátáról a táskát, és elkezdi az édesanyja testére pakolni a haldokló halakat. Ahogy az asszony bőre a még nedves halak testéhez ér, szinte egyetlen pillanat alatt felocsúdik. Mosolyogva ül fel az ágyban, testéről lehullnak a rápakolt halak, s a földön vergődnek tovább, kiszáradva az asszonnyal történt öleléstől és a testükre tapadó portól.

A nő szorosan átöleli a gyermekét, belefúrva arcát a fiatal testről csöpögő izzadtságba, a fiú pedig felkacag, és örömmel öleli vissza az édesanyját.

De ekkor különös szédülés fogja el: érzi, ahogy megállíthatatlanul, őrületes sebességgel szárad ki a teste, mintha csak az anyja szívná ki belőle a nedvességet. Ajka néma sikolyra nyílik, majd céltalan tátogásba kezd, de a nő, a nő nem ereszti, ujjai gyöngéden a gyermek nyakán játszanak, ahol néhány különös vágat – mint papír ejtette sebek – rajzolódnak ki. Már-már észlelhető a mozgásuk: nyílnak és csukódnak: a gyermek drága, alakuló kopoltyúi a levegőből törnének falatot.

Ősz

A szőlősben egy kislány épp a fürtökről szedegeti a szemeket, és nagy élvezettel falja a lilás színű gyümölcsöt, s talán bizony fel sem tűnik neki, hogy minden egyes szem szőlő – ha közelebbről megnézzük – egy valaha élt őse arcára hasonlít: dédapák és ükanyák fájdalomba gyűrődő, sikoltó feje tűnik el a fogak között, kiáltásuk alig kivehető, mintha csak egy bogár zizegne, nem több, s nem is tartanak soká, sorra elhallgatnak, ahogy kipukkannak a gömbök a fiatal szájban. A kislány szép tiszta ruhájával mit sem törődve, törölgeti a szoknyája szélével az arcán lefolyó vörös színű édes levet.

Ahogy így falatozik, egyszer csak vidám sikongatásra lesz figyelmes a lugas másik végéből. Kíváncsisága elcsalja az érett gyümölcsszemektől, és aprócska lábain megindul a lárma irányába. Odaér; kilesve a levelek közül látja, hogy a kert ezen végében már lezajlott a szüretelés: egy hatalmas taposóban egymás derekát átölelő kamasz lányok nevetgélnek és tapossák puha talpukkal a szőlőből a levet, magasra, valósággal az égig emelve fehér térdüket. A kislány azonban látja azt is, amit ezek a siheder lányok nem láthatnak: a szomszédos bokorban fiatal fiúk térdepelnek letolt nadrággal, meredező vesszővel, és lesnek rájuk. Tekintetükben éhség villan, ahogy a le és fel ugráló melleket figyelik. A fiúk ajkáról úgy folyik a nyál, mintha csak maguk is szőlőt ettek volna.

A kislány kezei reszketni kezdenek, ahogy az ugrándozó melleket nézi, s ujjai önkéntelenül is saját mellkasához érnek. Irigysége végül haragba csap át, és amilyen gyorsan csak képes rá kicsinyke lábaival, elszalad, messzi maga mögött hagyva a sikongató lányokat és a bokorban térdeplő fiúkat. Ahogy szalad így át a lugason, vadul csapkod: sorra tépi le a szőlőfürtöket az ágakról, és hajigálja szanaszét a földön.

Nekem talán sose nő ki a mellem! Soha! – gondolja keserűen, és mintha a távolról jövő kacagások is ezeket a szavakat formálnák. Ó, talán nem is kacagás, inkább nyögés ez már, a fiúk alighanem bemászhattak a taposóba, a taposóból pedig valóságos forrásként tör elő oldalt a vörös színű lé, mintha csak a világot elárasztani kész vértenger születne.

Tél

A gyerekek a város terén állnak, akárcsak ha ponyvát feszítenének ki, kezükben tartják egy tó kerek jegét. A befagyott tavat – melyen a szüleik korcsolyáznak körbe-körbe kacagva – már alig bírja gyöngécske kezük, de azért mosolyognak, ahogy csak tőlük telik, szemükkel intenek a vidám felnőttek felé, akik láthatóan mindenről megfeledkezve hasítják a jeget, pörögnek egymás körül, rá sem hederítve semmire.

Az egyik apa végül mégis lenéz a jégre, és az áttetsző hűs anyagon át megpillantja a fiát, aki könyörögve néz felfelé rá.

Hogy megnőtt ez a gyerek! – gondolja, s némi büszkeség suhan át a lelkén, ahogy felméri fia gyermeki vonásokat egyre inkább hanyagoló, férfiasodó arcát, s a megjelenő aprócska szőrszálakat ott az orra alatt. Micsoda bajusz lesz ez néhány év múlva, álmélkodik.

Ám ekkor halk reccsenéssel egy repedés jelenik meg a jégen, látszólag valahol a gyermek szeme alatt. Mintha csak az első ránc született volna meg a kisfiú arcán.