A tengerpartra nyúló bozótos közt kanyarogva, a keskeny, itt-ott murvázott úton ütött-kopott, újkorában maja-kék furgon ereszkedett a víz felé. Kerekei alól vastag porfelhő szabadult a szélbe, mikor lendületét visszafogva Dragan – szerb szülők isten kegyeit vesztett ivadéka itt, a semmi szélén – lábai időnként a fékpedálra tévedtek, és ott is feledkeztek. Az ötvenöt körüli, öreghalász-sztereotípiákat megszemélyesítő, torzonborz férfi mellett Jesus Alberto Maria Madres ült, vagy néha kuporgott, félkézzel a fogás nélküli szélvédőt markolászva a nagyobb fékezések után. A tizenkilenc esztendős ifjút halászati napszámosként fogadta idénymunkák idején, de ha úgy adódott, bármi egyéb kenyérkeresetre is kapható volt. Szívesen segített.
Lehetett volna errefelé is idilli a táj, hiszen mégiscsak a tengerparthoz közeledtek, de a sziklás-homokos, pakura darabokkal, széthasadt gumiabroncs maradványokkal, és az ég tudja, miféle szeméttel végigpöttyözött, szürkés föveny – a terjengő áporodott, gyomorforgató szagokkal kiegészülve – a paradicsomi állapotok írmagját is mellőzte. Korántsem hasonlítottak a körülmények ahhoz az üvegkupolához és szomszédságához, ahonnan azt a madarat hozták, ott hátul a platóra tolt ketrecben.
Jesus Alberto épp annyit tudott, amennyit Dragan elmondott neki. Pálmaházat avattak hónapokkal ezelőtt a Playa Buceo közelében. Így augusztusban, a dél-amerikai tél kellős közepén turisták és helyiek százainak vált kedvelt időtöltésévé a séta a fedett parkban, de éjszakánként voltak más látogatók is…
Senki ne firtassa, a szubtrópusi városszélen mi helye egy pálmaháznak – körötte egy palmarral, butipálmák tarkította valódi ligettel –, s azt mégúgyse, mit kereshet a kupola alatt az a vitrinsor, benne ezernyi madár tollaival! Került a gyűjteménybe számtalan, elsősorban tengeri szárnyasokról lefosztott „ruha”: partifutók, sirályok, récék és bukók, pelikánok, fregattmadarak, s albatroszok veszítették díszüket – vagy csupán egyenöltözetüket – a kollekció kedvéért. Bár az is lehet, csak levedlették. Hírlik, az alpolgármester, La Descarada unokahúga, Ruby az ötletgazda, de a valót már sosem tudjuk meg.
Tán annyira nem is nyújtott különleges látnivalót, mégis a kisorakoztatott, és viszonylag igényesen feliratozott, üvegfalú tárlók utolsó előtti darabjában karhossznyi szárnytollak pihentek a döntött polcon. Elsőre pelikánok tűnhettek tolladónak, ám azoké fekete végű – az evezők és szárnyfedők többnyire mindegyike –, ezek pedig hófehérek voltak, majdhogynem fluoreszkálók. Árnyalatuk éles kontrasztban állt a reggelenként összetapogatva talált, olykor még meg is karcolt vitrinüveg tisztaságával. Semmilyen aláírás nem jelezte, honnan származnak a kiállított ritkaságok – talán nem is érdekelt ez senkit.
Hacsak nem azokat a kósza lelkeket, melyeket szintén reggelente talált meg az üvegház gondnoka. Minden napra egyet-egyet adott a gonosz sors. Szárnyuk szegetten pihegtek a kupoláról lecsúszva a kavicsos sétány melletti gyepen… S a legkevésbé sem madármivoltuk miatt támadt ijedelem – és dúlt titoktartás.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése