Gólyavilág

Ez az év más volt, mint a többi.  Hó alig hullott, hideg se csikordult, a jég nem tudott páncéllá acélosodni ebben a langy időben, így nem volt tanácsos a folyó vízére se lépni. Február harsányan tavaszt kiáltott, a falusiak meg tréfálkozva mondogatták, hogy az idén a tél szerdára esett!  Nyílt a hóvirág, a fák bimbót pattintottak, s a napsugár noszogatására az utolsó hófoltok is eltűntek. Üde zölddé sarjadt az erdő, a mező, a rét.
Nemsokára tán a gólyáink is hazatérnek, nézett a csűr tetején árválkodó fészekre Áron, a gazda. Az évek hosszú sora alatt családja tagjává vált a gólyapár. A közelben hömpölygő folyó néhol mocsaras partjával, a tágas legelők valóságos paradicsomkertet teremtettek ide e nagytestű, megújhodást, gyermekáldást ígérő madaraknak.
Egyik reggel nagy szárnycsattogással, kelepeléssel adta tudtukra érkezését a tojó. ’’Megjött a gólyánk’’, üdvrivalgással rohantak ki az udvarra Áronék. S valóban, ott integetett szárnyaival a gólya. A tavaly is ő érkezett hamarabb, mosolygott a gazda, hiába, no, ő a serényebb, ismerte el.  Hej, mekkora utat kell megtenniük minden évben két hazájuk között, van az tán még tízezer kilométer is! Át kell kelniük a Kárpátok szorosain, Bulgárián, a Boszporuszon, Isztambul minaretjei fölött, az óriásként nyújtózó Nílus völgyein át, hogy eljussanak  Afrika  szavannájáig. Majd onnan vissza. Velük született tudásukkal kerülik ki a nagy vizeket, s ahol csak tehetik  a szárazföldek fölötti meleg áramlatok hátán siklanak  méltóságteljesen, alig lebbentve szárnyaikat.
Nem henyélt sokáig a gólya, hozzáfogott a fészek felújításához.  Serényen térült-fordult csőrében ágakkal, gyepdarabokkal, előbb az alapot erősítgette, majd sás- és nádlevelekkel, rongydarabokkal, s ki tudja még mi mindennel bélelte, finomította azt. Nemsokára megérkezett a párja is. Volt öröm! Nyakukat hátraszegve éktelen csőrcsattogtatással üdvözölték egymást, s utána együtt csinosították a házukat, amely egyre terebélyesedett. Áron két vaskosabb ággal alátámasztotta fészket, s a gólyák nagy kelepeléssel köszönték meg neki. Aztán azt a részt is kibélelték gallyakkal, száraz növényekkel.
 Most már pihenhettek, s a családgyarapításra is gondolhattak. Hamarosan három kis tojás lapult a fészek alján. Egymást váltva melengették, óvták őket, s pár hét múlva apró gólyafiókák keltek ki. Bár gazdag zsákmány várta őket a vizenyős, mocsaras folyóparton, a szülők nem győzték hordani kicsinyeiknek az ennivalót.  Leginkább gyíkot, békát, halat, egeret fogtak, de nem vetették meg a rovarokat sem. A fiókák versengve kapkodták be a csemegét, tépték, cibálták egymás szájából is a kikandikáló falatokat. Ez volt náluk a szokás. Nőttek is, növögettek szépen, meg kellett erősödniük a hosszú, őszi afrikai vándorútra.
Éppen az ebédre tálalt vízisiklót rángatták a fiókák, s a dulakodás hevében egyikük kiesett a fészekből. Zuhant, zuhant lefele, kétségbeesve próbált szárnyra kelni, de azok nem engedelmeskedtek neki, s nagy koppanással a földre esett. Sokáig vergődött a porban összezúzva, véres tollal, amíg Áron észrevette. Nyomban bevitte az istállóba, óvatosan tette le a  puha szalmára,  bekötözte sérüléseit, törött szárnyát,  vízzel, rovarokkal  kínálta a szenvedő kis madarat.
 Hosszú ideig lábadozott a meleg sarokban, új társait is lassan megszokta már, de testvérei, szülei s a fészek fölötti végtelenség nagyon hiányzott.
 A nyár búcsút intett, s lassan odébb állt. Hűvösre vált az idő, s a dühöngő szelek esőket hoztak.
 Eljött a nagy vándorlás ideje.  A megérkező gólyasereghez csatlakoztak szülei, testvérei is.
 A kis gólya sóváran nézett a távolodó csapat után. Próbált ő is a levegőbe emelkedni, velük együtt szállni, de hiába. Még egyszer utánuk kiáltott.
 Áron vigasztalóan nyújtott felé egy kövér békát, de valamiért most nem kellet neki az.