Post T-24781
Milyen írónikus!
Még a tízes évek elején vált szokássá nála, nem is valami
világrengető attrakciónak szánta, csak úgy, megörökíteni egyre ritkábban,
alkalomszerűen kikívánkozó gondolattöredékeit. Eleinte úgy kezdte: én ezt meg
ezt csináltam, ez történt velem…mintha annyira fontos volna, hogy ki is ő
valójában, azután befészkelte a tudatába magát az a kis bigyó, amitől
megértette, nem számít A.-nak, B.-nek, vagy F.-nek látják kívülről. Akkoriban
nagyon sokféle ember akart sokféleképpen érvényesülni. Pontosan úgy, mint a
sötét terembe zárt kígyók, melyek nyálkás testükkel mások nyálkás testén
csúszva kényszerítették maguk alá a többieket. És álmélkodva-sziszegve fújtatva
kapták fel mérgező pofájukat, mikor egy-egy égi fáklya hullott közéjük.
(Szegény Indiana!) De nem világosodtak meg tőlük, csak megmarták jobban egymást
így jobban látva.
Kimerülten törölte meg homlokát. Hasonló sötétség ereszkedett
rá és úszkáltak a piszkos, kacskaringós szürke szófolyamok előtte. Nincs, nincs
értelme, ki vonja le a tanulságot?
Behajtotta az omló lapokat és odahengeredett a nyirkos
sziklához. Tegnap, vagy két évszázada? Mikor is volt? A hűvös erecske
szabálytalanul csordogált és égő nyelvének épp csak enyhet adott. Hamar leszáll
az est, talán nem is reggeledik meg, csupán hallucinációk gyötrik, hogy folyton
szürke homályt érzékel. Próbált tájékozódni, de tapogatózó keze a rémisztő,
üres semmit tapintotta ki, ujjbegye hiába akart közelebb jutni a valóság többi
részéhez. Olyan reménytelenül és véglegesen egyedül volt, hogy magából kellett
egy társat formálnia. Mégis, nem ez nyugtalanította jobban, hanem az a furcsa
és groteszk helyzet: hogy bármiképpen igyekezett, nem tudott valahonnan
valahová haladni és mintha időtlenségbe szorult volna, már réges-régen éhen
kellett volna halnia táplálék híján. Persze nem tudta követni a változást,
ezért az idő múlását sem. Ez a 24781. kis bejegyzése is keletkezhetett egy
órával, egy nappal, vagy akár…itt azért eltöprengett…egy évvel azelőtt
semmiképpen sem, mert annyi ideig nem élhet, ha folyamatosan és rendszeresen,
szabályos időközönként tenne bejegyzéseket. Mégis, kellett valami kiindulópont.
Mérhető és visszakövethető jeleket kell hagynia. Úgy gondolta, elkezd lassan
számolni.
Post T-24782
…82801…82802…elmosolyodott magában, utolsót üt az óra,
nemsokára éjfél e szerint az új időszámítás szerint, már csak egy kell..., ám a
gondolatok megzavarták, nyolcvankétezernyolcszáztizen-? Vagy már -huszon?
Rájött, hogy képtelen egyszerre jegyzetet készíteni és mérni is az időt. Kis
korrekciót ugyan bevezethet, de ez bizonytalanná teszi épp a lényeget: hogy
pontosan megállapíthassa a múlást. Öt percet hozzáad. De ki tudja? Hátha nem is
egy telt el, amíg egyet kimondott? És beharapta az ajkát, amikor erre a
gondolatra ért. Annyi bizonytalanság között immár létének ez a része is
kérdőjelbe torkolt.
Megpróbált emlékezni. Nehezen gyűltek a múlt árnyai. Post
T-1-et próbálta megidézni. Aztán rájött, hogy elég visszalapoznia. Milyen
bolond! Amilyen kis könnyű füzetkének tűnt, oly sokáig tartott. A grafitot nem
nyomhatta oda eléggé, mert szinte pasztellszerű, festékárnyéknak tűntek a
korábbi betűhalmazok.
No lám, még alig a feléig jutott, félig mókásan, félhangosan
beleolvasott, mintegy mulattatva magát:
„Post T -11425
….most már valódi farmer lettem. Úgy döntöttem, karókat ütök
le a földbe. Egyébként jó nedves és tápláló a talaj, meg fog teremni itt
mindenféle. A déli nap nem éget már, csak melegít. Számításaim szerint tavaszig
bőven kitartanak a magok. Majd kerítésként kihúzom holnap a drótfonatot, amit a
Bázisról hoztam, majd holnap…”
Aztán eszébe jutott, hogy az a holnap sohasem jött el.
Visszahúzódott csigaházzá nőtt kemény héjába, ahol nem volt
„én” csak „ő”
Elkomorodott és nem akarta folytatni az emlékezést, sem az
írást.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése