Post T-24783
Nem érzem az ujjam! És miért megint „én”? Azt akarta írni…nem azt akarom írni…fejezd már be, ti kis hülye! Nincs miért megszólalnia. Ez a túlélés egyetlen módja. Jobban tenné, ha nem gondolkodna. A bölcselkedés kora lejárt. Itt legalább biztonságban van. Mennyi idő is telt el? Nem érdekes. A kísérlet véget ért és a Bázist bezárták. Kezdett kényelmetlen lenni a fekvés, ezért felült és a hátát a sziklának támasztotta. Halottak mindannyian, csak ezt kell tudomásul venniük - nekik is.
Post T-24784
Talán két év telt el ismét, vagy két évtized. Szomorú a csend, nincs mit csinálni és a létezés is fáraszt.
Kell bejegyzéseket tenni, ha másért nem, hogy tréningben tartsa pusztuló öntudatát. Már nem teszi boldoggá, sem boldogtalanná, hogyha netán valaki rátalál és elolvassa.
T-1-et fölösleges volt felütnie, szinte magától jöttek a szavak: „Semmi különös, 27 fok van, enyhe déli szellő simogat. Úgy döntöttem, naplót írok mindarról, ami következik. Első bejegyzés. Négy hónapja szünetel az áramszolgáltatás. Lemegyek beváltani pár jegyet, mert elfogyott a kenyér. Thank you World! Sajnos dupla w lett és kegyetlen mély! Holnap újabb Post. Csak cerkával bírjam!”
Milyen lényegre törő! Ha tudta volna…., eh, mindegy már! Sokszor nem gondolkodik, csak cselekszik az ember, siettetve az egyébként elkerülhetőt.
De a világ épp olyan kérlelhetetlen maradt, mint elszántsága, hogy túléli a sivárság poklát.
A hírek, melyek hébe-hóba jöttek, nyögő-suttogó sóhajok szárnyán szállingóztak felé, sohasem a megnyugvás felé terelték, hanem egy még kilátástalanabb, üstszerűen mélyülő sötét jövő irányába. Akkoriban hitt még abban, hogy felülkerekedhet mindezen, mára csak az üröm keserű íze fojtogatta, mint a szépreményű málnát nagyi kertjében a futóparlag meg más gyomok. Azt mondták, akik bölcsen mindig előre látták maguknak a jövőt, hogy a szükségállapot két, legfeljebb három évig fog tartani, de amikor tíz év múlva egy éhséglázadás elsöpörte őket és velük együtt azt a világot, már nem maradt szó a torkukban – igaz levegő sem sok.
Elgondolkodtató, hogy milyen törékeny a civilizáció és milyen hamar feltör a barbár tudat, elég erre a hitvány málnára néznie és az igénytelen, mohó tarackokra, miket, ha nem írt a gondos kapaél elpusztítják a hasznost. Mert nem arról van szó, hogy melyiknek nincs joga az élethez, hanem arról, melyik számunkra a fontosabb.
A pillanat igénye persze erősebb lehet száz évek óvatos tapasztalatánál, de kellő bölcsességgel fel lehetett volna készülni a szorongató pillanat elkerülésére is. Nem tudták ezek! Vagy nekik más volt fontos. A kényelem, a befolyás. Eh…! Miféle gondot viseltek a többiekre a magukén túl? Mint egy elszakadt, lefűződő gyöngysor, messze és rendetlenül szaladtak szerte az indulatra ébredő gondolatai. Az érzések mardosták tehetetlen szívét. Olyan izgatott lett, hogy be kellett fejeznie és lecsillapodni.
Post T-24785
Valamilyen érdekes, kemény anyagból lehet ez a ceruza, hogy nem kopik el.
Hitetlenkedve forgatta ujjai között: ez is egy volt a XXI század különleges játékszerei közül, mellyel a gyermeklelkű felnőtteket kívánta elkápráztatni a vásárlóéhes multibirodalom, s amely mégis túlélte azt. Hol lehetnek a többiek? Igaz, jóllehet egy korban és egymástól alig pár kilométerekre éltek, szinte sohasem találkoztak másképpen, mint a virtuális világháló mind erősebbre font talaján. A „fész” csak egy volt az utolsó menedékvára közül, ahonnan segítségért kiabált egyedülléte gyötrelméből. Elborzadt arra gondolva, milyen sivár és sekélyes volt minden kapcsolata és hogy mennyire idegenként élt közöttük, számtalan félreértéssel és egymás melletti párhuzamos elbeszélésben. Kétségtelenül a végnapok zajlottak, melyeket senki sem gondolt annak, s melyeket elsöpört az új, barbár világrend, elítélt, leborotvált fejű fegyencekként állítva egymás mellé a hatalmas kőbányák és forró nap sütötte mezők robotosaiként újraértékelve addigi életüket. Mert kevesen maradtak kényelmes és hűvös, légkondicionált szobák kékes monitorai előtt gubbasztva játszva, hogy ők a virtuális világ valakijei, s hogy kattintásra bármit megtehetnek. Széthullottak a „klánok”, elsötétültek a képernyők, döbbent, üres csend szakadt az álomkóros generációra. Szinte a fejükből tépték ki enervált tudatukat tápláló adat,- és tápkábeleket és még homályos, elvarázsolt állapotukban rontott rájuk a hadsereg, mely az átnevelő táborok mélyébe toloncolta az önálló életre is képtelen függőket. Nem mintha sajnálatra méltók lettek volna: maguk szakították el azokat a szálakat, mely a normális élet kötelékeibe fűzhették volna őket, arrogáns, szemtelen és kihívó természetű egoista élősködők lettek belőlük, minél jobban érezték a világhálón élő hasonlók biztató jelenlétét és annál jobban elhanyagolták azokat, akik valójában velük szerettek volna élni. Keserves megtapasztalás volt ez, kevesen élték túl.
Sokan azonban kétségbeesésükben menekültek oda, vagy puszta érdeklődésből tartózkodtak ott, számukra ez az idő elhozta a kipróbált barátságok valóságát és a kényszermunka többé nem halálos kórként telepedett hátralévő életükre. Talán nem véletlen, hogy közülük került ki később a legtöbb, Bázist megtámadó és kifosztó szökevény.
Post T-24786
Könnyekkel ébredtem, ne haragudjatok, nem tudok összefüggően közölni…
………………..
………………..
(a további sorok itt olvashatatlanok)
……………némely emlékeim nagyon fájnak. Már nem maguk a megtörtént dolgok, hanem a rájuk való emlékezés és az, hogy nincs akivel megosszam.
Úgy írok az elmúlásnak, mint büszke papírlap kínálja fel töredezett, ropogós testét a tűznyelvű szalamandrának. Nem bánom, ha megsemmisülök egészen, hiszen hőmmel táplálhatom a világmindenség jege ellen gyújtott parányi lángot. Sokan éltek előttem, akik nem értették meg: gyújtani kell, mert a hideg megöli a lelket; elcsendesedve megfagy a kilehellett pára, lehull és darabokra tör, pedig szárnyalhatna a légben, változatos, megfoghatatlan szép alakban, és ha papírra hűl, sem hal meg, csak játéka lesz szeszélyes kezeknek, vagy féltett kincse óvó szemeknek. Mégis elpusztíthatja a tőle rettegő, félelmetes hadúr is. Az írás létszükséglet; úgy írok, mint kinek minden perce drága, s élete fogyó Hold sarlója.
Eszembe jutott, hogy 2016 októberében a havas főváros utcáit róttam, hamar köszöntött be a kellemetlen időjárás, láttam, amint az utcai tejárusok ujjai kékre fagyva babrálnak az addigra értéktelen közös pénzzel, bánva, hogy inkább nem jószágra cserélték inkább kevéske javukat (de ezt a T-6351 ben már leírtam) Megháborodott a föld is és okádta a torzókat, nem lehetett normális ízű, méretű terményeket találni, talán az elemi részecskekísérletek is hozzájárulhattak ehhez. A Bázis szabad kezet kapott és a pokol elszabadulni látszott.
Még idejében megörökíthetem – gondoltam – bárki okulására. A gyermekek már nem érik fel ésszel, csak a gyűlölet marad bennük, nem árthat nekik az információ. Ám ebben sem volt kegyes a jövő. A gyermekek saját csatározásaikba feledkezve épp olyan Bázislakókká lettek, mint amilyeneket szüleik irtani igyekeztek. De ők is elszéledtek az úton. Hol vannak hát? Ebben a síri, homályos, párás barlangszerű mélyedésben megrekedt az idő szinte mozdulatlanságra kárhoztatva, tetszhalottá aszalva a kövek között. Nincs hát senki! Tudomásul kell vennie ezt a tényt és keserves karbiumbetűkkel beleírnia naplójába: „egyedül maradtam”
Post T-24787
Illetve majdnem. Ni! Itt egy páncélos hátú bogárka. Ki tudja, honnan került ide és mióta igyekszik észrevétetni magát? Eddig sikertelenül, de ideje, hogy a főemlős és az ízeltlábú rend örök szövetségre lépjen végre! A lét perifériái olyan széles skálát alkotnak, hogy a parányi köztes közbülső szekvencia jogtalanul élvez előnyt. Pedig az ott létezők is ugyanúgy teszik dolgukat megküzdve a pillanatok kihívásaival, vagy túlélve, vagy feloldódva valami másban, örökösen átváltozva, tulajdonukként sem tekinthetve formájukra. Szinte meg is szántam szegényt.
A múló idő alázatossá tesz, különösen a céltalanul, elvesztegetve élt órák, napok, percek.
Akinek – úgy érzi- van elég, nem is foglalkozik vele, és aki örömmel él, például szerelmes, az ő számára is rendszertelenné lesz. Már nem tudom, mit akartam kihozni ebből, csak azt érzem, itt ragadtam délután fél négy és öt óra között egy szürke délután fogságában. Ez a hitvány katica, vagy mi, ez is elröppen és hasznos lesz valakinek…
- kedve lett volna fölkelni és utána iramodni, ki a dús szabadba, fogócskázni vele, míg a Nap elvakítja és kacagva leteperi, hogy boldogságában eredjen meg könnye bolondságán. Kedve lett volna tovább futni és kiabálni, emberekkel beszélgetni, segíteni felemelni egy mosóteknőt, leszedni a friss ruhát a kötélről, labdázni a gyerekekkel, ám a szikla, mely szétroncsolta lábait, nehéz volt, örök, mozdulatlanságra kárhoztatva őt. Épp csak megcsavarodni tudott felsőtestével, hogy a barlang párolgó kijárata felé lásson, de nem látott ki, homályos árnyak úsztak a szabálytalan falon, melyek ostoba reménybe ringatták, célt, értelmet kölcsönöztek végeérhetetlen poklában.
Végül elfáradt és vágyakozástól kiszáradt ajkát a nedves sziklára csókolta és nem emlékezett arra, mikor lepte meg az enyhülést hozó álom.
Nem érzem az ujjam! És miért megint „én”? Azt akarta írni…nem azt akarom írni…fejezd már be, ti kis hülye! Nincs miért megszólalnia. Ez a túlélés egyetlen módja. Jobban tenné, ha nem gondolkodna. A bölcselkedés kora lejárt. Itt legalább biztonságban van. Mennyi idő is telt el? Nem érdekes. A kísérlet véget ért és a Bázist bezárták. Kezdett kényelmetlen lenni a fekvés, ezért felült és a hátát a sziklának támasztotta. Halottak mindannyian, csak ezt kell tudomásul venniük - nekik is.
Post T-24784
Talán két év telt el ismét, vagy két évtized. Szomorú a csend, nincs mit csinálni és a létezés is fáraszt.
Kell bejegyzéseket tenni, ha másért nem, hogy tréningben tartsa pusztuló öntudatát. Már nem teszi boldoggá, sem boldogtalanná, hogyha netán valaki rátalál és elolvassa.
T-1-et fölösleges volt felütnie, szinte magától jöttek a szavak: „Semmi különös, 27 fok van, enyhe déli szellő simogat. Úgy döntöttem, naplót írok mindarról, ami következik. Első bejegyzés. Négy hónapja szünetel az áramszolgáltatás. Lemegyek beváltani pár jegyet, mert elfogyott a kenyér. Thank you World! Sajnos dupla w lett és kegyetlen mély! Holnap újabb Post. Csak cerkával bírjam!”
Milyen lényegre törő! Ha tudta volna…., eh, mindegy már! Sokszor nem gondolkodik, csak cselekszik az ember, siettetve az egyébként elkerülhetőt.
De a világ épp olyan kérlelhetetlen maradt, mint elszántsága, hogy túléli a sivárság poklát.
A hírek, melyek hébe-hóba jöttek, nyögő-suttogó sóhajok szárnyán szállingóztak felé, sohasem a megnyugvás felé terelték, hanem egy még kilátástalanabb, üstszerűen mélyülő sötét jövő irányába. Akkoriban hitt még abban, hogy felülkerekedhet mindezen, mára csak az üröm keserű íze fojtogatta, mint a szépreményű málnát nagyi kertjében a futóparlag meg más gyomok. Azt mondták, akik bölcsen mindig előre látták maguknak a jövőt, hogy a szükségállapot két, legfeljebb három évig fog tartani, de amikor tíz év múlva egy éhséglázadás elsöpörte őket és velük együtt azt a világot, már nem maradt szó a torkukban – igaz levegő sem sok.
Elgondolkodtató, hogy milyen törékeny a civilizáció és milyen hamar feltör a barbár tudat, elég erre a hitvány málnára néznie és az igénytelen, mohó tarackokra, miket, ha nem írt a gondos kapaél elpusztítják a hasznost. Mert nem arról van szó, hogy melyiknek nincs joga az élethez, hanem arról, melyik számunkra a fontosabb.
A pillanat igénye persze erősebb lehet száz évek óvatos tapasztalatánál, de kellő bölcsességgel fel lehetett volna készülni a szorongató pillanat elkerülésére is. Nem tudták ezek! Vagy nekik más volt fontos. A kényelem, a befolyás. Eh…! Miféle gondot viseltek a többiekre a magukén túl? Mint egy elszakadt, lefűződő gyöngysor, messze és rendetlenül szaladtak szerte az indulatra ébredő gondolatai. Az érzések mardosták tehetetlen szívét. Olyan izgatott lett, hogy be kellett fejeznie és lecsillapodni.
Post T-24785
Valamilyen érdekes, kemény anyagból lehet ez a ceruza, hogy nem kopik el.
Hitetlenkedve forgatta ujjai között: ez is egy volt a XXI század különleges játékszerei közül, mellyel a gyermeklelkű felnőtteket kívánta elkápráztatni a vásárlóéhes multibirodalom, s amely mégis túlélte azt. Hol lehetnek a többiek? Igaz, jóllehet egy korban és egymástól alig pár kilométerekre éltek, szinte sohasem találkoztak másképpen, mint a virtuális világháló mind erősebbre font talaján. A „fész” csak egy volt az utolsó menedékvára közül, ahonnan segítségért kiabált egyedülléte gyötrelméből. Elborzadt arra gondolva, milyen sivár és sekélyes volt minden kapcsolata és hogy mennyire idegenként élt közöttük, számtalan félreértéssel és egymás melletti párhuzamos elbeszélésben. Kétségtelenül a végnapok zajlottak, melyeket senki sem gondolt annak, s melyeket elsöpört az új, barbár világrend, elítélt, leborotvált fejű fegyencekként állítva egymás mellé a hatalmas kőbányák és forró nap sütötte mezők robotosaiként újraértékelve addigi életüket. Mert kevesen maradtak kényelmes és hűvös, légkondicionált szobák kékes monitorai előtt gubbasztva játszva, hogy ők a virtuális világ valakijei, s hogy kattintásra bármit megtehetnek. Széthullottak a „klánok”, elsötétültek a képernyők, döbbent, üres csend szakadt az álomkóros generációra. Szinte a fejükből tépték ki enervált tudatukat tápláló adat,- és tápkábeleket és még homályos, elvarázsolt állapotukban rontott rájuk a hadsereg, mely az átnevelő táborok mélyébe toloncolta az önálló életre is képtelen függőket. Nem mintha sajnálatra méltók lettek volna: maguk szakították el azokat a szálakat, mely a normális élet kötelékeibe fűzhették volna őket, arrogáns, szemtelen és kihívó természetű egoista élősködők lettek belőlük, minél jobban érezték a világhálón élő hasonlók biztató jelenlétét és annál jobban elhanyagolták azokat, akik valójában velük szerettek volna élni. Keserves megtapasztalás volt ez, kevesen élték túl.
Sokan azonban kétségbeesésükben menekültek oda, vagy puszta érdeklődésből tartózkodtak ott, számukra ez az idő elhozta a kipróbált barátságok valóságát és a kényszermunka többé nem halálos kórként telepedett hátralévő életükre. Talán nem véletlen, hogy közülük került ki később a legtöbb, Bázist megtámadó és kifosztó szökevény.
Post T-24786
Könnyekkel ébredtem, ne haragudjatok, nem tudok összefüggően közölni…
………………..
………………..
(a további sorok itt olvashatatlanok)
……………némely emlékeim nagyon fájnak. Már nem maguk a megtörtént dolgok, hanem a rájuk való emlékezés és az, hogy nincs akivel megosszam.
Úgy írok az elmúlásnak, mint büszke papírlap kínálja fel töredezett, ropogós testét a tűznyelvű szalamandrának. Nem bánom, ha megsemmisülök egészen, hiszen hőmmel táplálhatom a világmindenség jege ellen gyújtott parányi lángot. Sokan éltek előttem, akik nem értették meg: gyújtani kell, mert a hideg megöli a lelket; elcsendesedve megfagy a kilehellett pára, lehull és darabokra tör, pedig szárnyalhatna a légben, változatos, megfoghatatlan szép alakban, és ha papírra hűl, sem hal meg, csak játéka lesz szeszélyes kezeknek, vagy féltett kincse óvó szemeknek. Mégis elpusztíthatja a tőle rettegő, félelmetes hadúr is. Az írás létszükséglet; úgy írok, mint kinek minden perce drága, s élete fogyó Hold sarlója.
Eszembe jutott, hogy 2016 októberében a havas főváros utcáit róttam, hamar köszöntött be a kellemetlen időjárás, láttam, amint az utcai tejárusok ujjai kékre fagyva babrálnak az addigra értéktelen közös pénzzel, bánva, hogy inkább nem jószágra cserélték inkább kevéske javukat (de ezt a T-6351 ben már leírtam) Megháborodott a föld is és okádta a torzókat, nem lehetett normális ízű, méretű terményeket találni, talán az elemi részecskekísérletek is hozzájárulhattak ehhez. A Bázis szabad kezet kapott és a pokol elszabadulni látszott.
Még idejében megörökíthetem – gondoltam – bárki okulására. A gyermekek már nem érik fel ésszel, csak a gyűlölet marad bennük, nem árthat nekik az információ. Ám ebben sem volt kegyes a jövő. A gyermekek saját csatározásaikba feledkezve épp olyan Bázislakókká lettek, mint amilyeneket szüleik irtani igyekeztek. De ők is elszéledtek az úton. Hol vannak hát? Ebben a síri, homályos, párás barlangszerű mélyedésben megrekedt az idő szinte mozdulatlanságra kárhoztatva, tetszhalottá aszalva a kövek között. Nincs hát senki! Tudomásul kell vennie ezt a tényt és keserves karbiumbetűkkel beleírnia naplójába: „egyedül maradtam”
Post T-24787
Illetve majdnem. Ni! Itt egy páncélos hátú bogárka. Ki tudja, honnan került ide és mióta igyekszik észrevétetni magát? Eddig sikertelenül, de ideje, hogy a főemlős és az ízeltlábú rend örök szövetségre lépjen végre! A lét perifériái olyan széles skálát alkotnak, hogy a parányi köztes közbülső szekvencia jogtalanul élvez előnyt. Pedig az ott létezők is ugyanúgy teszik dolgukat megküzdve a pillanatok kihívásaival, vagy túlélve, vagy feloldódva valami másban, örökösen átváltozva, tulajdonukként sem tekinthetve formájukra. Szinte meg is szántam szegényt.
A múló idő alázatossá tesz, különösen a céltalanul, elvesztegetve élt órák, napok, percek.
Akinek – úgy érzi- van elég, nem is foglalkozik vele, és aki örömmel él, például szerelmes, az ő számára is rendszertelenné lesz. Már nem tudom, mit akartam kihozni ebből, csak azt érzem, itt ragadtam délután fél négy és öt óra között egy szürke délután fogságában. Ez a hitvány katica, vagy mi, ez is elröppen és hasznos lesz valakinek…
- kedve lett volna fölkelni és utána iramodni, ki a dús szabadba, fogócskázni vele, míg a Nap elvakítja és kacagva leteperi, hogy boldogságában eredjen meg könnye bolondságán. Kedve lett volna tovább futni és kiabálni, emberekkel beszélgetni, segíteni felemelni egy mosóteknőt, leszedni a friss ruhát a kötélről, labdázni a gyerekekkel, ám a szikla, mely szétroncsolta lábait, nehéz volt, örök, mozdulatlanságra kárhoztatva őt. Épp csak megcsavarodni tudott felsőtestével, hogy a barlang párolgó kijárata felé lásson, de nem látott ki, homályos árnyak úsztak a szabálytalan falon, melyek ostoba reménybe ringatták, célt, értelmet kölcsönöztek végeérhetetlen poklában.
Végül elfáradt és vágyakozástól kiszáradt ajkát a nedves sziklára csókolta és nem emlékezett arra, mikor lepte meg az enyhülést hozó álom.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése