Post T-24788
Az álmok pedig mindig valóságosabbnak tűntek az ébrenlét történéseinél. Talán azért, mert visszavitték-repítették jóval korábbi időpillanatokba, amikor az állandóság még háborítatlanul őrködött mindennapjai felett, amikor távolinak tetszett a későbbi furcsa, zavaros világ. Pedig akkoriban is zajlottak dolgok, sőt életének leginkább maradandó történései akkor zajlottak. Megvolt az a kis nyugodt hely, ahova, mint kuckójába visszahúzódhatott, miközben nem kellett félnie, hogy rátalálnak és elhurcolják mások akaratának bábjaként.
Visszaemlékezett a percekre, melyekben ringani tudott, ezek vágyva fogadták méhükbe alkotó magvait és végtelenné nyúlva hívták ölükre ábrándozni.
Nézte a követ maga fölött: ennél véglegesebb állapotot nehezen tudott volna elképzelni. Ez azonban nem kecsegtette semmi örömmel, rabságában volt és nem látszott szabadulás.
Az efféle harmadik személyű tűnődések maradtak egyetlen szórakozásom.
Sokáig hívtam a segítséget, nem felelt senki sem. Kavicsokat dobáltam a kijárat felé, hátha a zajra, vagy a mozgásra odajönnek, de hiábavalónak bizonyult ez is. Egyszer láttam egy filmet, ahol a bezárt, lelakatolt emberek kezébe kést, vagy valamilyen vágóeszközt adtak, hogy ki tudják szabadítani magukat egy feláldozott testrészükért cserébe. Elborzadtam a gondolattól is. Mégis, egyre kevésbé látszott…de nem, ebbe ne menjünk bele!
Realistaként kiszámoltam korábban, hogy túl nagy volna a vérveszteség, egyszerűen kómába esnék, ha mindkét lábamat levágnám magamról, még mielőtt a bejáratig vonszolnám ezt a testet.
De a sors kegyetlenkedése, hogy mégis élni hagy, nem is tudom, miképpen, ettől a nedvességtől elmúlnak táplálék iránti szükségleteim, és talán nem túl gusztusos a téma, de ürítenem sem kell. Úgy látszik, itt kell átvészelnem a hátralévő időt...a nem tudom mennyiből
Úgy döntöttem, nem adom fel: elmozdítom ezt a sziklát, ha kell porrá morzsolom apránként, itt nem maradok. Kisebb darabokkal elkezdem lepattintani az útban levő részeket. Ne nevessenek ki, ha ideérnek az olvasásnál, hogy úgy viselkedem, mint az ősember.
Post T-24789
…megállok, mert iszonyúan sajog a tenyerem. Egy nyalat víz a szikláról, belégzés, kifújás, csúnya indulatszó, és odacsap a kőnek. Az meg szakad is. Meg marad is. Sajnos elég sok.
Most el kell döntenem dokumentálok-e, vagy szabadulóművészt játszom.
Utóbbi. Bocsi, next Post T….
Post T-24790
Olvastam egyszer, meg tapasztaltam is, hogy a hosszútávfutó nagyon jó beosztással kell, hogy megtervezze a futását. Már a felkészülés sem mindegy, hogy történik, eleinte kisebb távokat tesz meg, kevesebb terheléssel, majd a terhelést fokozva, rövid távon robbanékonyságot fejleszt, azután ismét lazít, de már hosszabb távval. Alapvetően a légzéstechnikán múlik minden: ez biztosítja az állóképességet, az oxigén megfelelő mennyiségű bejutását, hogy ne törjenek rá görcsök, amikor órák óta fut. A futók világa lényegében önálló és komplex zárt rendszer, a valóság elemei nem lehetnek túl erős hatással rá, egyébként kizökkenne abból, amiért ő ott van, ahol: mert a futás egész embert kíván! Előfordulhat pl. hogy elvonja a figyelmét a táj érdekessége, vagy egy másik, csinos futótárs, de küzdenie kell az önmagából támadó szükségekkel is, és ezeket le kell győznie. Egyébként feladásra kényszerül, ami szörnyűséges érzés. A befejezett futások növelik csak kitartását, míg a befejezetlenek fáradságot, és lehangolódást okoznak, ha elmegy ilyenkor a kedve, a futó akár örökre megállhat. Pedig a futás létkérdés, sem lazítani, sem lustálkodni nem lehet: képzeljük el a magasugrót pl. aki az ugrása közben félúton meggondolja magát, bizony csúnya baleset lesz a vége. Ekképpen a futó sem hagyhatja abba a futást, hiszen számára ez az állapot az ideális, a ritmust megtalálva és felvéve függetlenedik és teljesítményét leadva a személyisége is változáson megy keresztül, megérti, hogy képes legyőzni a távolságot saját erejéből, hogy gyakorlatilag képes bárhova eljutni segítség nélkül gyorsan. Emellett önértékelése is javul, és magabiztosságra tesz szert. Futása közben – bár magányos, gondolataival kitölti a képzelet alkotta teret és új felismerésekre juthat. Belátható, hogy a futás, bár nehezen szánja rá magát az otthonülő, kényelemhez szokott ember, igen hasznos foglalatosság!
Végül is idáig jutottam lélekben, és felhevülten verni kezdett szívem elképzelve mindezek véghezvitelét, de a kő fogsága súlyos és erős maradt továbbra is.
Ám újult hittel felnéztem rá és csak annyit mondtam: legyőzlek! És ebben a pillanatban meg voltam győződve is erről.
Post T-24791
.....áááááá! Feladom! Látjátok, a pillanatnyi felbuzduláshoz amint nem társul elég elhivatottság és szorgalom, máris cseszheti a delikvens. Pedig most nem másról, az életemről van szó, így érthető volna a motivácó. Ám a nehéz és a lehetetlenül nehéz között óriási különbség van, mely csak hittel hidalható át. Ha ez, mint meghatározó paraméter gyengül, vagy elvész, célt téveszt a szorgalom és monoton, céltalan csapkodássá fajul a tervszerű munka. Asszem, beletörődtem, hogy holt naplóíró marad utánam, nem pedig egy, a napsütötte Földön kedvesével utazgató kiszabadult hős, aki a Post T-xedik bejegyzését imígyen zárva elrakja azt az unokáknak egy porosodó könyvespolcra:
"...hát barátaim, elérkezett az utolsó bejegyzés napja, megfáradtam, de boldogan és betelve az élettel átadom nektek emlékeim lapjait. Tudásom legjavát megismertettem veletek és ti itt vagytok velem, hogy elkísérjetek majd végső nyugalmam helyére. Tulajdonképpen ennyit akartam mondani."
Ehelyett így kellett folytatnom:
Affene! Ganéjtúró bogarak esznek meg! Keserves erőfeszítéssel 10 centit haladtam és valami porszerű kezdett szitálni a mennyezetről, hogy viszket a bőröm.Megígérem, hogy újra elolvasom az ősközösségi társadalmak leírását, csak engedjenek ki! Fáradt vagyok, nem bírom....., hogy törne ki már a ceruza hegye!
Post T-24792
Vagyunk, ki itt, ki ott, és az idő széles skáláján elszórva voltunk és leszünk. Mikor ráeszmélek egyszeri és megismételhetetlen végességünkre, és arra, amit az élet kiterjedése jelent számunkra, hogy elkezdődik és lezárul és közötte milyen rövidke a virágültetésre, plántálásra, a dolgok szabatos megfogalmazására fordítható tevékeny idő, akkor sürgőssé válik hirtelen élni. Még alig dereng elménkbe a lehetőség, már el is vétetik, már kényszerű pályákra terelnek a nem jól választott döntések és mire szóra nyílna ajkunk, betelik habzással, mire megragadnánk a pennát, görcs merevíti ujjainkat és a halál kiüti kezünkből azt. A nagy miértre pedig sohasem kapjuk meg a választ. Talán hisszük, hogy megleljük, és ez elég reményt ad nem feladni idő előtt, de talán rájövünk, hogy közönség nélküli komédiázásunk a holt anyag előtt puszta időpocsékolás. Mégis, dobban a szív és nem hagy mélázni sokat, eltereli figyelmünket a következő komoly probléma, kisszerű vívódások, a törtetések folynak tovább oktalan és haszontalan dolgokért. Az igazság pedig megül a csillagok porában, sufnink és a kerti út között növő gyomok levelén és türelmesen várja felfedezőit. És valami érdekességgel felkelti a szöszke kisfiú figyelmét, ráröppen egy pillangó alakjában a fűszálra, mely alatta alig hajlik, de a kövér darázs alatt megrugózik. És elindul a pillangó után, de a darázs találja előbb meg őt. A kisfiúból pedig mégis olyan felnőtt lesz, aki nem haragszik a darázsra és a pillangót sem tűzi gombostűre. És a szépet hajszolja a pillangó formája után egy életen keresztül, míg a pillangó vissza nem száll fejfájára. Bizony felettébb csuda dolgok zajlanak és mi nem vesszük észre, mert a pillangó is meghal, amikor reáragad egy autókerék gumijára, mely az ősének párlatából lett aszfalthoz préselve hagy majd –talán- az utókornak leheletnyi jelet. Felnevettem, hangosan, keserű és gunyoros orgánummal, mert ismerős lett a helyzet, sorsom ideszegezett, mint a pillangót, és megértettem, hogy mint amaz, nem fogok innen kiszabadulni soha.
Az álmok pedig mindig valóságosabbnak tűntek az ébrenlét történéseinél. Talán azért, mert visszavitték-repítették jóval korábbi időpillanatokba, amikor az állandóság még háborítatlanul őrködött mindennapjai felett, amikor távolinak tetszett a későbbi furcsa, zavaros világ. Pedig akkoriban is zajlottak dolgok, sőt életének leginkább maradandó történései akkor zajlottak. Megvolt az a kis nyugodt hely, ahova, mint kuckójába visszahúzódhatott, miközben nem kellett félnie, hogy rátalálnak és elhurcolják mások akaratának bábjaként.
Visszaemlékezett a percekre, melyekben ringani tudott, ezek vágyva fogadták méhükbe alkotó magvait és végtelenné nyúlva hívták ölükre ábrándozni.
Nézte a követ maga fölött: ennél véglegesebb állapotot nehezen tudott volna elképzelni. Ez azonban nem kecsegtette semmi örömmel, rabságában volt és nem látszott szabadulás.
Az efféle harmadik személyű tűnődések maradtak egyetlen szórakozásom.
Sokáig hívtam a segítséget, nem felelt senki sem. Kavicsokat dobáltam a kijárat felé, hátha a zajra, vagy a mozgásra odajönnek, de hiábavalónak bizonyult ez is. Egyszer láttam egy filmet, ahol a bezárt, lelakatolt emberek kezébe kést, vagy valamilyen vágóeszközt adtak, hogy ki tudják szabadítani magukat egy feláldozott testrészükért cserébe. Elborzadtam a gondolattól is. Mégis, egyre kevésbé látszott…de nem, ebbe ne menjünk bele!
Realistaként kiszámoltam korábban, hogy túl nagy volna a vérveszteség, egyszerűen kómába esnék, ha mindkét lábamat levágnám magamról, még mielőtt a bejáratig vonszolnám ezt a testet.
De a sors kegyetlenkedése, hogy mégis élni hagy, nem is tudom, miképpen, ettől a nedvességtől elmúlnak táplálék iránti szükségleteim, és talán nem túl gusztusos a téma, de ürítenem sem kell. Úgy látszik, itt kell átvészelnem a hátralévő időt...a nem tudom mennyiből
Úgy döntöttem, nem adom fel: elmozdítom ezt a sziklát, ha kell porrá morzsolom apránként, itt nem maradok. Kisebb darabokkal elkezdem lepattintani az útban levő részeket. Ne nevessenek ki, ha ideérnek az olvasásnál, hogy úgy viselkedem, mint az ősember.
Post T-24789
…megállok, mert iszonyúan sajog a tenyerem. Egy nyalat víz a szikláról, belégzés, kifújás, csúnya indulatszó, és odacsap a kőnek. Az meg szakad is. Meg marad is. Sajnos elég sok.
Most el kell döntenem dokumentálok-e, vagy szabadulóművészt játszom.
Utóbbi. Bocsi, next Post T….
Post T-24790
Olvastam egyszer, meg tapasztaltam is, hogy a hosszútávfutó nagyon jó beosztással kell, hogy megtervezze a futását. Már a felkészülés sem mindegy, hogy történik, eleinte kisebb távokat tesz meg, kevesebb terheléssel, majd a terhelést fokozva, rövid távon robbanékonyságot fejleszt, azután ismét lazít, de már hosszabb távval. Alapvetően a légzéstechnikán múlik minden: ez biztosítja az állóképességet, az oxigén megfelelő mennyiségű bejutását, hogy ne törjenek rá görcsök, amikor órák óta fut. A futók világa lényegében önálló és komplex zárt rendszer, a valóság elemei nem lehetnek túl erős hatással rá, egyébként kizökkenne abból, amiért ő ott van, ahol: mert a futás egész embert kíván! Előfordulhat pl. hogy elvonja a figyelmét a táj érdekessége, vagy egy másik, csinos futótárs, de küzdenie kell az önmagából támadó szükségekkel is, és ezeket le kell győznie. Egyébként feladásra kényszerül, ami szörnyűséges érzés. A befejezett futások növelik csak kitartását, míg a befejezetlenek fáradságot, és lehangolódást okoznak, ha elmegy ilyenkor a kedve, a futó akár örökre megállhat. Pedig a futás létkérdés, sem lazítani, sem lustálkodni nem lehet: képzeljük el a magasugrót pl. aki az ugrása közben félúton meggondolja magát, bizony csúnya baleset lesz a vége. Ekképpen a futó sem hagyhatja abba a futást, hiszen számára ez az állapot az ideális, a ritmust megtalálva és felvéve függetlenedik és teljesítményét leadva a személyisége is változáson megy keresztül, megérti, hogy képes legyőzni a távolságot saját erejéből, hogy gyakorlatilag képes bárhova eljutni segítség nélkül gyorsan. Emellett önértékelése is javul, és magabiztosságra tesz szert. Futása közben – bár magányos, gondolataival kitölti a képzelet alkotta teret és új felismerésekre juthat. Belátható, hogy a futás, bár nehezen szánja rá magát az otthonülő, kényelemhez szokott ember, igen hasznos foglalatosság!
Végül is idáig jutottam lélekben, és felhevülten verni kezdett szívem elképzelve mindezek véghezvitelét, de a kő fogsága súlyos és erős maradt továbbra is.
Ám újult hittel felnéztem rá és csak annyit mondtam: legyőzlek! És ebben a pillanatban meg voltam győződve is erről.
Post T-24791
.....áááááá! Feladom! Látjátok, a pillanatnyi felbuzduláshoz amint nem társul elég elhivatottság és szorgalom, máris cseszheti a delikvens. Pedig most nem másról, az életemről van szó, így érthető volna a motivácó. Ám a nehéz és a lehetetlenül nehéz között óriási különbség van, mely csak hittel hidalható át. Ha ez, mint meghatározó paraméter gyengül, vagy elvész, célt téveszt a szorgalom és monoton, céltalan csapkodássá fajul a tervszerű munka. Asszem, beletörődtem, hogy holt naplóíró marad utánam, nem pedig egy, a napsütötte Földön kedvesével utazgató kiszabadult hős, aki a Post T-xedik bejegyzését imígyen zárva elrakja azt az unokáknak egy porosodó könyvespolcra:
"...hát barátaim, elérkezett az utolsó bejegyzés napja, megfáradtam, de boldogan és betelve az élettel átadom nektek emlékeim lapjait. Tudásom legjavát megismertettem veletek és ti itt vagytok velem, hogy elkísérjetek majd végső nyugalmam helyére. Tulajdonképpen ennyit akartam mondani."
Ehelyett így kellett folytatnom:
Affene! Ganéjtúró bogarak esznek meg! Keserves erőfeszítéssel 10 centit haladtam és valami porszerű kezdett szitálni a mennyezetről, hogy viszket a bőröm.Megígérem, hogy újra elolvasom az ősközösségi társadalmak leírását, csak engedjenek ki! Fáradt vagyok, nem bírom....., hogy törne ki már a ceruza hegye!
Post T-24792
Vagyunk, ki itt, ki ott, és az idő széles skáláján elszórva voltunk és leszünk. Mikor ráeszmélek egyszeri és megismételhetetlen végességünkre, és arra, amit az élet kiterjedése jelent számunkra, hogy elkezdődik és lezárul és közötte milyen rövidke a virágültetésre, plántálásra, a dolgok szabatos megfogalmazására fordítható tevékeny idő, akkor sürgőssé válik hirtelen élni. Még alig dereng elménkbe a lehetőség, már el is vétetik, már kényszerű pályákra terelnek a nem jól választott döntések és mire szóra nyílna ajkunk, betelik habzással, mire megragadnánk a pennát, görcs merevíti ujjainkat és a halál kiüti kezünkből azt. A nagy miértre pedig sohasem kapjuk meg a választ. Talán hisszük, hogy megleljük, és ez elég reményt ad nem feladni idő előtt, de talán rájövünk, hogy közönség nélküli komédiázásunk a holt anyag előtt puszta időpocsékolás. Mégis, dobban a szív és nem hagy mélázni sokat, eltereli figyelmünket a következő komoly probléma, kisszerű vívódások, a törtetések folynak tovább oktalan és haszontalan dolgokért. Az igazság pedig megül a csillagok porában, sufnink és a kerti út között növő gyomok levelén és türelmesen várja felfedezőit. És valami érdekességgel felkelti a szöszke kisfiú figyelmét, ráröppen egy pillangó alakjában a fűszálra, mely alatta alig hajlik, de a kövér darázs alatt megrugózik. És elindul a pillangó után, de a darázs találja előbb meg őt. A kisfiúból pedig mégis olyan felnőtt lesz, aki nem haragszik a darázsra és a pillangót sem tűzi gombostűre. És a szépet hajszolja a pillangó formája után egy életen keresztül, míg a pillangó vissza nem száll fejfájára. Bizony felettébb csuda dolgok zajlanak és mi nem vesszük észre, mert a pillangó is meghal, amikor reáragad egy autókerék gumijára, mely az ősének párlatából lett aszfalthoz préselve hagy majd –talán- az utókornak leheletnyi jelet. Felnevettem, hangosan, keserű és gunyoros orgánummal, mert ismerős lett a helyzet, sorsom ideszegezett, mint a pillangót, és megértettem, hogy mint amaz, nem fogok innen kiszabadulni soha.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése