Post T-24793
És miért is akarnék igazából? Milyen motivációja lehet egy félig elrothadt, társtalan élőhalottnak? Mert vegyük sorra: a szülői ház odalett már két évtizede, gyermektelen lévén csak társam az életben, egyedül a nagy Ő várhatna valahol, de ő is elveszett útközben, a Nagy Romboláskor leszedték a hegyi vadászok. Amikor fölötte térdeltem és a sár meg a könny összekeveredett, haldokló szemében megláttam azt a végtelen fájdalmat, melyet nem az elmúlás, hanem a szerető társ elvesztésének tudata okozott benne, hogy nem mehetünk tovább együtt. Nem volt idő a zokogásra és arra sem, hogy békén, tisztességgel bocsássam el. A golyók pattogva szaggatták fel a csomós füvet, földlabdákat borítva az úttestre, és a túloldal elérése, az életben maradás lett az egyetlen cél, ahogy ordítva rohantunk, bevetettük magunkat a cserjés, aljnövényzettel dúsan benőtt erdőségbe. A hajtóvadászat hatodik napján veszítették el a nyomunkat, s addigra egy fél világ választott el kedvesemtől már. Mikor is volt ez? Már nem tudom. Értelmét veszítette az idő, a napok számlálása és amúgy is minden összezavarodott. Talán hét hónap múlva találtak ránk más felkelő csapattársak, alig maradtunk néhányan a százakból. Azok a hónapok olyan viszontagságosak voltak, hogy nem bírom egyszerű szavakkal leírni, és inkább a feledésnek adnám át. De eddig a barlangig is még hosszú a történet. És a kézzel fogható valóság most ez. Jövőbeli rokonszenves megtalálóimnak sem tudnék másképp felelni: miért is mennék velük? Vissza az elvadult városba, ahol már semmi sem emlékeztet otthonomra? Már a szomszéd kutyája sem ugatna-nyüszítene utánam. Az a korcs eb biztosan túlélte. Ahogy a gazdája biztos, hogy nem. Nem mernék a nyílt terepen találkozni vele. A változás végbement és nincs szükség tovább a lélek kifinomult játékára. Ez a haszontalan körmölés is csak az én szorgalmi feladatom, mellyel a bukást próbálom elodázni. Talán megér egy kegyelem kettest az élet iskolájában...
Post T-24794
Persze sokan útra keltek. 2012-ben, amikor a világvége-lázban égett a Föld, már tudták, hogy az el fog jönni hamarosan, igaz nem természeti- vagy istencsapása következtében, hanem nagyon is emberi megfontolásból, ami, mint tudjuk keményebb és kegyetlenebb tud lenni bárminél. Az elit vagyonos milliárdosai közül vakmerően páran becsomagoltak és megcélozták a Kepler 20- ill. 22-es exo-k egyikét. A kutatások félelmetes sebességre kapcsoltak, hogy a mini-űrtechnológiát az íróasztalról véglegesen áthelyezzék a valóságba. A Bázison is folytak ilyen kísérletek egészen a Nagy Rombolásig. Hallottam később a felkelők egyik vezetőjétől, hogy sikeres startokra is sor került. Hihetetlen, hogy mire képes ez a faj! Azt hitték ezek a szerencsétlenek, hogy megváltozik bármi, hogy elmenekülhetnek a gócpontból, bajaik vélt forrásától. Bár kilőtték magukat a végtelen és csodálatos űr egy távoli szeglete felé, csomagjaikkal együtt elvitték galaktikus magányukat is borzasztó természetükkel együtt, mely nem fogja hagyni megpihenni őket, ott ugyanolyan háborúskodást fognak szítani és nem lelnek nyughelyet. Lám én itt maradtam, és nem bánom már annyira, hogy szülő-Földem köve temet maga alá. És tudom, hogy boldogabb, elégedettebb emberként halok meg, mert nem leszek bolyongó számkivetett és ismerős lesz a föld-illat, az utolsó harang kondulás és az a lobogó aranybarna-narancs fény, mely a szemembe néz, mielőtt lehunyom azt.
Post T-24795
Ahogy így ábrándoztam, egyre kevésbé éreztem a fájdalmat, a lélek, mintegy szentimentális pillangó kiröppent, maga mögött hagyva a rovarbáb test fogságát. Pillangós hasonlataim mindig megigéztek, és lenyűgöződtem a benne rejlő szabadság elementáris kifejezőerejétől. Szinte megrészegülten zsongott ilyenkor a képzeletvilág, míg a való titokzatos és mozdulatlan csenddel vett körül. A nem láthatók hatalma éppen abban rejlett, hogy képesek voltak láthatóvá lenni, megnyilvánulni a döbbent hallgatóság előtt. Mintha a semmiből támadt volna egyszerre friss és eleven szárnysuhogás, és az egész angyali sereg csengettyűszóval a földre szállt volna.
Eszembe jutott egy réges-régi karácsonyom, amikor volt miért egybegyűlni, és meghitt áhitat közepette őszintén csendült fel a "Mennyből az angyal.." éneke a vastag férfitorkokból, érett női kórus és a fűszerező gyermeki tisztaságú vékony hangocskák kíséretében. Volt, hogy csupán rajzolt kép, vagy mézzel leöntött dió, mogyoró magvak üvegbe töltött keveréke lett gondos kezek ajándéka egymásnak. Azután más idők jöttek és a karácsony, a szeretet és az ajándékozás értéke megváltozott: már mohó és türelmetlen kezek nyúltak a kilesett és előre megbeszélt legújabb ultra-hiperszuper masinák dobozaiért és a tehetetlenségüket borítékokkal leplező rokonság gyorsan kereket oldott, mielőtt nyilvánvaló lett volna, hogy valami súlyos hiányosság keletkezett az ünnepi esemény tartalma körül. Bár a kompenzáció megtörtént, ezt világosan illusztrálta a mennyiség, a mondanivaló elsikkadt és ennek kínos jelenléte némileg árnyékot vetett az azt követő lakomára, mely születésnapi zsúr helyett inkább halotti torra emlékeztetett.
Még később eltűnt végleg mind a csoda, mind a kompenzáció, a családtagok keserű gyűlölettel néztek farkasszemet egymással, mint akiket megloptak, akik felélve a szív tartalékait a másik szívéből akartak szívni maguknak egy cseppnyi szeretetet. Pillangóim ilyenkor szomorúan összehajtották szivárványos szárnyaikat és begubózni igyekeztek elhagyott héjukba. Egyesével tűntek el képzeletem derengő égboltjáról, s mire kinyitottam a szemem újra a valóságosan szorító, fizikai gyötrelemmel váró világ üdvözölt. Hogy is felejthetlek el Terra, bölcsője és temetője életnek? Megnedvesíted a felszíned és könnyel táplálod a téged megcsaló szeretőd! Most itt vajúdom méhedben, hogy ember szülessék a romokból, hogy tisztelet formálja újra a nevedet káromló ajkamon. Dicsőség a Föld urának!
Post T-24796
..kurva kövek, kurva barlang, kurvára fájó feltépett vérző hús, minden kurvára balul sikerült, kibaszott, tetves, megrohadni is képtelen, csak vonyító gyötrelmes élet!- eszelősen kaparta a csikorgó mészkövet, szaggatta, marta önnön bőrét és szórta magára a sárga port, mert kurvára reménytelenek és hiábavalónak érzett bármilyen kísérletet megszabadítására ebből a temetőből. Már a fáradságot sem vette a tisztességes megszólításhoz, leharmadikszemélyezte önmagát, hiszen pondró, féreg, egy beszorult életszál lett csupán a halott kőrengetegben. Sírt és maradék testrészeit is a kőhöz verte, szitokszava nem fogyott ki, így viaskodott, míg a fáradság összetörte erejét és betaszította az álomtalan alvás sötétjébe.
Post T-24797
A munka ismét ébren talált és bár semmilyen különösebb örömöt nem szerzett ez az állapot, a test robot módjára végezte tovább a maga cselekvési kényszerét, mely igen egyszerű gondolatmagban fogalmazódott meg: egyik, mozgásra alkalmatlanná tett részemnek visszaadjam szabadságfokát, azaz kiszabaduljak végre innen, erről a ki@... , erről a ku…- a Helyről.
Igazuk lesz azoknak, akik elítélnek, hogy gyengeségemben indulatszavaimon sem tudok uralkodni. Nem okozok nekik többé örömet ezzel. Bajnak elég az a zúgás, ami a hegytető felől morajlik lefelé, mely, mint kezdődő földrengés táncoltatja a tehetetlen porszemcséket a még szilárd kőzeten. Szeretném azt hinni, hogy munkagépek zaja, mert akkor előbb-utóbb idetalálnának az izzadt, kék-sárga piszkos munkaruhás karbantartók. Azt sem bánnám, ha nem tudnának kiszabadítani, csak guggolnának és kegyes hazugságokkal bíztatnának, hogy „Pajtás, nincs semmi baj, mindjárt itt lesz az erősítés, mondd el addig, hogy volt, kitartás!” Én pedig könnyeznék, nem a fájdalomtól, hanem az érzelmek erejétől, amit a hasonló tapasztalása kivált, a megkönnyebbült érzéstől, hogy emberek között halhatok meg, akik gondomat viselik, ha szükséges és nem valami értelmetlen kőomlás temet el jeltelenül.
Aki soká él egyedül, olyanná lesz, mint a csecsemő, hogy érdeklődését a legegyszerűbb, legalapvetőbb dolog is felkelti, a felnőttséggel járó szocializálódás és a be nem teljesülhető vágyak természetes ereje pedig túlfűtött érzelgőssé változtat, a másik végletbe helyez, mely inkább az időskori állapothoz hasonló.
Bár ez a robajjá erősödő hanghullám már jobban érdekel, mint a szocioanalízis feletti elmélkedés. Sietni kell, ezt diktálja a mennyezet felől szitáló por. Hamarosan pokollá válik a hely, és okoskodó fejemet bezúzza egy primitív szilikát. Hányszor de hányszor láttam a lepergő filmet, a vergődő-küszködő színészeket, amint megpróbálják a lehetetlent: kijönnek a pillanatokkal később lángoló, a víz alá kerülő farkasveremből - vagy odavesznek, ha mellékszereplők, a forgatókönyvíró, rendező kénye-kedve szerint. Azután a reflektorok kihunynak és ők holtukból felkelve, nevetve kimennek az öltözőbe, onnan pedig a napsugaras életbe, szerelmükhöz, barátaikhoz, mindegy, hogy hová.
Itt nem osztottak szerepet, ez maga a valóság, a megborzongató végleges hely, nem kínálnak hűsítőt és nem jön senki szólni, hogy:” kösz Johny, jó volt, ennyi!” Johny Man szépen agyonütődik és filmszakadás.
Ekkor mintha hullámzó homály borult volna elmémre, a körvonalak kezdtek elmosódni és tárgyak távolodni látszottak, az események fontossága megszűnt, bár létem nem függesztődött fel, de az idő relatív múlása drámaian lelassult. Olyan érzés volt, mint amikor a feléd hajított balta megáll a levegőben, és csak kicsit-kicsit fordul és közeledik és tudod, hogy ez illúzió, de nem bírod felfogni veszély valóságát, mert érzeteid is együtt lassulnak az idővel, valamint elugrani sem leszel képes, csak időtlen szemlélővé leszel saját tragédiádban, tudva, hogy a balta mindenképp eltalál, amikor az idővonal visszanyeri normális mozgását. Addig azonban rengeteg időd van. Ráérsz felfedezni, hogy egész életed is voltaképp egy abnormális időparadoxon foglya, hiszen alig születtél, már halálodra készülsz és vonz az elmúlás, mint a nehezedő követ. Minél jobban foglalkoztat a lét, annál értelmetlenebb és fájdalmasabb eladni egy bár kívülről nemesnek látszó, mégis csak ócska halálért.
És a fény egy újabb centimétert araszolt szemem felé, mire újabb gondolat fordult fejemben:
szabad vagyok! Már milliszekundumnyi előnyre tettem szert a halállal szemben, mert illegálisan éltem és tudatosítottam magamban több információmorzsát és érzelemfoszlányt, míg ő jelentősen közelíteni sem tudott felém. És ez az óceán erejével zúdította agyamra a további gondolatsejteket, mint mámorító sodrást a bedrogozott huligánra, akit beszívva gázol el a teherautó, s aki a végső pillanatban is önfeledten boldog. Szédültem a kapott lehetőségtől, hogy a vélhetően utolsó, még emberként töltött pillanatomban a végtelent fogom megtapasztalni végtelenné kiterjedő időmben és a gondolat-, valamint érzelem és emlékáradatok kereszteződésében.
Mint felbukkanó csillagok úgy kerültek elém elképesztő összefüggések és tapasztalások:
A hangok és különböző zajok, zenék, dallamok dübörgő és finom erezetű lüktetése tört be tudatomba elnyomva a színek és más entitások erejét. Mintegy ellentett érzésként aztán egyszerre itt teremtek a csendek. Hányféle csendet is ismertem meg eddig? A némán kiabáló, mérges csendet, a várakozás teli felfokozottat, a meghittet, a szerelmesen összebújóst, de a nagy pillanatok előtti feszült, jelentőségteljes csend sem maradt ismeretlen. A kellemes, pihentető csend, mely hangtalan hullámaival megsimogatja fáradt agytekervényeimet, sőt el is altat, ellentéte a pattanásig feszített, már majdnem-ordítás…és továbbszőtték érzeteimet a képek rajai: az ismerős és csodálatosan vadidegen formák, értem nyúló mozgóképek, tájak, mosolyok, emberi formák és geometrikusak, családi fotóalbumok, gyermekeim, szerelmeim, jótevőim, galaxisszámra emberi arcok.
Elvesztegettem az időm. Szerettem őket és féltem is tőlük. Nincs mód elmondanom ezt már nekik. És megértettem, hogy ez a végtelenségbe zárt idő a lélek gyötrelmét is kifeszítheti palástjára. Sürgősen fel akartam ébredni, hogy elkapva, ill. elhajolva a baltám elöl magam rendezzem el függő játszmáimat.
És miért is akarnék igazából? Milyen motivációja lehet egy félig elrothadt, társtalan élőhalottnak? Mert vegyük sorra: a szülői ház odalett már két évtizede, gyermektelen lévén csak társam az életben, egyedül a nagy Ő várhatna valahol, de ő is elveszett útközben, a Nagy Romboláskor leszedték a hegyi vadászok. Amikor fölötte térdeltem és a sár meg a könny összekeveredett, haldokló szemében megláttam azt a végtelen fájdalmat, melyet nem az elmúlás, hanem a szerető társ elvesztésének tudata okozott benne, hogy nem mehetünk tovább együtt. Nem volt idő a zokogásra és arra sem, hogy békén, tisztességgel bocsássam el. A golyók pattogva szaggatták fel a csomós füvet, földlabdákat borítva az úttestre, és a túloldal elérése, az életben maradás lett az egyetlen cél, ahogy ordítva rohantunk, bevetettük magunkat a cserjés, aljnövényzettel dúsan benőtt erdőségbe. A hajtóvadászat hatodik napján veszítették el a nyomunkat, s addigra egy fél világ választott el kedvesemtől már. Mikor is volt ez? Már nem tudom. Értelmét veszítette az idő, a napok számlálása és amúgy is minden összezavarodott. Talán hét hónap múlva találtak ránk más felkelő csapattársak, alig maradtunk néhányan a százakból. Azok a hónapok olyan viszontagságosak voltak, hogy nem bírom egyszerű szavakkal leírni, és inkább a feledésnek adnám át. De eddig a barlangig is még hosszú a történet. És a kézzel fogható valóság most ez. Jövőbeli rokonszenves megtalálóimnak sem tudnék másképp felelni: miért is mennék velük? Vissza az elvadult városba, ahol már semmi sem emlékeztet otthonomra? Már a szomszéd kutyája sem ugatna-nyüszítene utánam. Az a korcs eb biztosan túlélte. Ahogy a gazdája biztos, hogy nem. Nem mernék a nyílt terepen találkozni vele. A változás végbement és nincs szükség tovább a lélek kifinomult játékára. Ez a haszontalan körmölés is csak az én szorgalmi feladatom, mellyel a bukást próbálom elodázni. Talán megér egy kegyelem kettest az élet iskolájában...
Post T-24794
Persze sokan útra keltek. 2012-ben, amikor a világvége-lázban égett a Föld, már tudták, hogy az el fog jönni hamarosan, igaz nem természeti- vagy istencsapása következtében, hanem nagyon is emberi megfontolásból, ami, mint tudjuk keményebb és kegyetlenebb tud lenni bárminél. Az elit vagyonos milliárdosai közül vakmerően páran becsomagoltak és megcélozták a Kepler 20- ill. 22-es exo-k egyikét. A kutatások félelmetes sebességre kapcsoltak, hogy a mini-űrtechnológiát az íróasztalról véglegesen áthelyezzék a valóságba. A Bázison is folytak ilyen kísérletek egészen a Nagy Rombolásig. Hallottam később a felkelők egyik vezetőjétől, hogy sikeres startokra is sor került. Hihetetlen, hogy mire képes ez a faj! Azt hitték ezek a szerencsétlenek, hogy megváltozik bármi, hogy elmenekülhetnek a gócpontból, bajaik vélt forrásától. Bár kilőtték magukat a végtelen és csodálatos űr egy távoli szeglete felé, csomagjaikkal együtt elvitték galaktikus magányukat is borzasztó természetükkel együtt, mely nem fogja hagyni megpihenni őket, ott ugyanolyan háborúskodást fognak szítani és nem lelnek nyughelyet. Lám én itt maradtam, és nem bánom már annyira, hogy szülő-Földem köve temet maga alá. És tudom, hogy boldogabb, elégedettebb emberként halok meg, mert nem leszek bolyongó számkivetett és ismerős lesz a föld-illat, az utolsó harang kondulás és az a lobogó aranybarna-narancs fény, mely a szemembe néz, mielőtt lehunyom azt.
Post T-24795
Ahogy így ábrándoztam, egyre kevésbé éreztem a fájdalmat, a lélek, mintegy szentimentális pillangó kiröppent, maga mögött hagyva a rovarbáb test fogságát. Pillangós hasonlataim mindig megigéztek, és lenyűgöződtem a benne rejlő szabadság elementáris kifejezőerejétől. Szinte megrészegülten zsongott ilyenkor a képzeletvilág, míg a való titokzatos és mozdulatlan csenddel vett körül. A nem láthatók hatalma éppen abban rejlett, hogy képesek voltak láthatóvá lenni, megnyilvánulni a döbbent hallgatóság előtt. Mintha a semmiből támadt volna egyszerre friss és eleven szárnysuhogás, és az egész angyali sereg csengettyűszóval a földre szállt volna.
Eszembe jutott egy réges-régi karácsonyom, amikor volt miért egybegyűlni, és meghitt áhitat közepette őszintén csendült fel a "Mennyből az angyal.." éneke a vastag férfitorkokból, érett női kórus és a fűszerező gyermeki tisztaságú vékony hangocskák kíséretében. Volt, hogy csupán rajzolt kép, vagy mézzel leöntött dió, mogyoró magvak üvegbe töltött keveréke lett gondos kezek ajándéka egymásnak. Azután más idők jöttek és a karácsony, a szeretet és az ajándékozás értéke megváltozott: már mohó és türelmetlen kezek nyúltak a kilesett és előre megbeszélt legújabb ultra-hiperszuper masinák dobozaiért és a tehetetlenségüket borítékokkal leplező rokonság gyorsan kereket oldott, mielőtt nyilvánvaló lett volna, hogy valami súlyos hiányosság keletkezett az ünnepi esemény tartalma körül. Bár a kompenzáció megtörtént, ezt világosan illusztrálta a mennyiség, a mondanivaló elsikkadt és ennek kínos jelenléte némileg árnyékot vetett az azt követő lakomára, mely születésnapi zsúr helyett inkább halotti torra emlékeztetett.
Még később eltűnt végleg mind a csoda, mind a kompenzáció, a családtagok keserű gyűlölettel néztek farkasszemet egymással, mint akiket megloptak, akik felélve a szív tartalékait a másik szívéből akartak szívni maguknak egy cseppnyi szeretetet. Pillangóim ilyenkor szomorúan összehajtották szivárványos szárnyaikat és begubózni igyekeztek elhagyott héjukba. Egyesével tűntek el képzeletem derengő égboltjáról, s mire kinyitottam a szemem újra a valóságosan szorító, fizikai gyötrelemmel váró világ üdvözölt. Hogy is felejthetlek el Terra, bölcsője és temetője életnek? Megnedvesíted a felszíned és könnyel táplálod a téged megcsaló szeretőd! Most itt vajúdom méhedben, hogy ember szülessék a romokból, hogy tisztelet formálja újra a nevedet káromló ajkamon. Dicsőség a Föld urának!
Post T-24796
..kurva kövek, kurva barlang, kurvára fájó feltépett vérző hús, minden kurvára balul sikerült, kibaszott, tetves, megrohadni is képtelen, csak vonyító gyötrelmes élet!- eszelősen kaparta a csikorgó mészkövet, szaggatta, marta önnön bőrét és szórta magára a sárga port, mert kurvára reménytelenek és hiábavalónak érzett bármilyen kísérletet megszabadítására ebből a temetőből. Már a fáradságot sem vette a tisztességes megszólításhoz, leharmadikszemélyezte önmagát, hiszen pondró, féreg, egy beszorult életszál lett csupán a halott kőrengetegben. Sírt és maradék testrészeit is a kőhöz verte, szitokszava nem fogyott ki, így viaskodott, míg a fáradság összetörte erejét és betaszította az álomtalan alvás sötétjébe.
Post T-24797
A munka ismét ébren talált és bár semmilyen különösebb örömöt nem szerzett ez az állapot, a test robot módjára végezte tovább a maga cselekvési kényszerét, mely igen egyszerű gondolatmagban fogalmazódott meg: egyik, mozgásra alkalmatlanná tett részemnek visszaadjam szabadságfokát, azaz kiszabaduljak végre innen, erről a ki@... , erről a ku…- a Helyről.
Igazuk lesz azoknak, akik elítélnek, hogy gyengeségemben indulatszavaimon sem tudok uralkodni. Nem okozok nekik többé örömet ezzel. Bajnak elég az a zúgás, ami a hegytető felől morajlik lefelé, mely, mint kezdődő földrengés táncoltatja a tehetetlen porszemcséket a még szilárd kőzeten. Szeretném azt hinni, hogy munkagépek zaja, mert akkor előbb-utóbb idetalálnának az izzadt, kék-sárga piszkos munkaruhás karbantartók. Azt sem bánnám, ha nem tudnának kiszabadítani, csak guggolnának és kegyes hazugságokkal bíztatnának, hogy „Pajtás, nincs semmi baj, mindjárt itt lesz az erősítés, mondd el addig, hogy volt, kitartás!” Én pedig könnyeznék, nem a fájdalomtól, hanem az érzelmek erejétől, amit a hasonló tapasztalása kivált, a megkönnyebbült érzéstől, hogy emberek között halhatok meg, akik gondomat viselik, ha szükséges és nem valami értelmetlen kőomlás temet el jeltelenül.
Aki soká él egyedül, olyanná lesz, mint a csecsemő, hogy érdeklődését a legegyszerűbb, legalapvetőbb dolog is felkelti, a felnőttséggel járó szocializálódás és a be nem teljesülhető vágyak természetes ereje pedig túlfűtött érzelgőssé változtat, a másik végletbe helyez, mely inkább az időskori állapothoz hasonló.
Bár ez a robajjá erősödő hanghullám már jobban érdekel, mint a szocioanalízis feletti elmélkedés. Sietni kell, ezt diktálja a mennyezet felől szitáló por. Hamarosan pokollá válik a hely, és okoskodó fejemet bezúzza egy primitív szilikát. Hányszor de hányszor láttam a lepergő filmet, a vergődő-küszködő színészeket, amint megpróbálják a lehetetlent: kijönnek a pillanatokkal később lángoló, a víz alá kerülő farkasveremből - vagy odavesznek, ha mellékszereplők, a forgatókönyvíró, rendező kénye-kedve szerint. Azután a reflektorok kihunynak és ők holtukból felkelve, nevetve kimennek az öltözőbe, onnan pedig a napsugaras életbe, szerelmükhöz, barátaikhoz, mindegy, hogy hová.
Itt nem osztottak szerepet, ez maga a valóság, a megborzongató végleges hely, nem kínálnak hűsítőt és nem jön senki szólni, hogy:” kösz Johny, jó volt, ennyi!” Johny Man szépen agyonütődik és filmszakadás.
Ekkor mintha hullámzó homály borult volna elmémre, a körvonalak kezdtek elmosódni és tárgyak távolodni látszottak, az események fontossága megszűnt, bár létem nem függesztődött fel, de az idő relatív múlása drámaian lelassult. Olyan érzés volt, mint amikor a feléd hajított balta megáll a levegőben, és csak kicsit-kicsit fordul és közeledik és tudod, hogy ez illúzió, de nem bírod felfogni veszély valóságát, mert érzeteid is együtt lassulnak az idővel, valamint elugrani sem leszel képes, csak időtlen szemlélővé leszel saját tragédiádban, tudva, hogy a balta mindenképp eltalál, amikor az idővonal visszanyeri normális mozgását. Addig azonban rengeteg időd van. Ráérsz felfedezni, hogy egész életed is voltaképp egy abnormális időparadoxon foglya, hiszen alig születtél, már halálodra készülsz és vonz az elmúlás, mint a nehezedő követ. Minél jobban foglalkoztat a lét, annál értelmetlenebb és fájdalmasabb eladni egy bár kívülről nemesnek látszó, mégis csak ócska halálért.
És a fény egy újabb centimétert araszolt szemem felé, mire újabb gondolat fordult fejemben:
szabad vagyok! Már milliszekundumnyi előnyre tettem szert a halállal szemben, mert illegálisan éltem és tudatosítottam magamban több információmorzsát és érzelemfoszlányt, míg ő jelentősen közelíteni sem tudott felém. És ez az óceán erejével zúdította agyamra a további gondolatsejteket, mint mámorító sodrást a bedrogozott huligánra, akit beszívva gázol el a teherautó, s aki a végső pillanatban is önfeledten boldog. Szédültem a kapott lehetőségtől, hogy a vélhetően utolsó, még emberként töltött pillanatomban a végtelent fogom megtapasztalni végtelenné kiterjedő időmben és a gondolat-, valamint érzelem és emlékáradatok kereszteződésében.
Mint felbukkanó csillagok úgy kerültek elém elképesztő összefüggések és tapasztalások:
A hangok és különböző zajok, zenék, dallamok dübörgő és finom erezetű lüktetése tört be tudatomba elnyomva a színek és más entitások erejét. Mintegy ellentett érzésként aztán egyszerre itt teremtek a csendek. Hányféle csendet is ismertem meg eddig? A némán kiabáló, mérges csendet, a várakozás teli felfokozottat, a meghittet, a szerelmesen összebújóst, de a nagy pillanatok előtti feszült, jelentőségteljes csend sem maradt ismeretlen. A kellemes, pihentető csend, mely hangtalan hullámaival megsimogatja fáradt agytekervényeimet, sőt el is altat, ellentéte a pattanásig feszített, már majdnem-ordítás…és továbbszőtték érzeteimet a képek rajai: az ismerős és csodálatosan vadidegen formák, értem nyúló mozgóképek, tájak, mosolyok, emberi formák és geometrikusak, családi fotóalbumok, gyermekeim, szerelmeim, jótevőim, galaxisszámra emberi arcok.
Elvesztegettem az időm. Szerettem őket és féltem is tőlük. Nincs mód elmondanom ezt már nekik. És megértettem, hogy ez a végtelenségbe zárt idő a lélek gyötrelmét is kifeszítheti palástjára. Sürgősen fel akartam ébredni, hogy elkapva, ill. elhajolva a baltám elöl magam rendezzem el függő játszmáimat.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése