Irodalmi portálokról röviden

Elmondom tapasztalatimat

Úgy hozta a véletlen, hogy a férjem a gyógyszertár reklámcédulái között rábukkant egy pályázati felhívásra, amit egy gyógyszergyártó cég tett közzé fájdalomcsillapító készítményének reklámozása céljából, tekintélyes jutalmat is kilátásba helyezve a tíz legjobb helyezettnek /de lehet, hogy száznak, már nem emlékszem/ - nem is lényeges.
Mivel éppen megkaptam ezt az unokáimtól leselejtezett gépet, beneveztem a pályázatra, nem a díj ösztönzött, hanem a szórakozás, versíró képességem megmérettetése, barátok keresése, kellemes időtöltés, hiszen nyugdíjas magyar szakos tanárként - noha korban már jó messze voltam az aktív tanítástól - nem állt tőlem távol ez a munka, móka -.Így cseppentem bele az irodalmi portálok világába, melyek tömeges létezéséről akkor még fogalmam sem volt.
- A meghirdetett pályázat témája adott volt : a fájdalomról kellett volna szólnia a pályaműveknek, később már lazítottak ezen, és bárkitől bármilyen témát elfogadtak. Nosza megindult a versek áradata, a határidő végére közel hétezer alkotás érkezett be. Közben pedig folyamatosan leveleztek egymással a pályázók .Megdöbbentő élmény volt számomra a sok ellenséges, gúnyolódó, egymást sértő üzenet.
- Természetesen én is megkaptam a magamét, hideget, meleget - ellenséget, barátot...Több olyan név is szerepelt itt, akikről később megtudtam, hogy "mániákus" verselők és minden portálon regisztrálva vannak, ontják műveiket és okostojásként oktatnak a versírás fortélyaira szerencsétlenkedő, fejlődni vágyó leendő nagy költőket, miközben természetesen elvárják, hogy őket , véleményüket mindenki alázattal fogadja.
- Nehezen emésztettem meg az első goromba sértéseket: egy azóta már elhunyt - ráadásul a megyénkben lakó üzemmérnök - kolléga írt nekem olyan verses üzenetet / pl bilidről leszálltál, ../ hogy napokig sírtam miatta...A pályázat végén zsűri bírálta el az alkotásokat - szerintem jó, ha százat elolvastak, visszajelzést senki nem kapott és olyanok nyertek, akik csak a végén küldtek be vacak , igénytelen verset...senki korábban nem találkozott a nevükkel - kamu volt? vagy előre tudták, ki lesz a nyertes? Mire volt ez jó??
- Sajnos, a versírást nem tudtam abbahagyni, függő lettem és új portálokat kerestem, találtam is sokat - ez új döbbenetet jelentett. Minek a sok vers, ki olvassa őket? A könyvtárakból senki nem kölcsönöz verseskötetet, a boltban nem vásárol, én sem./még mindig csak a klasszikusokat kedvelem, de közülük is válogatok - Petőfi nekem túl egyszerű, Vörösmarty dagályos, Ady gőgös.../
- De megértettem: az íráskényszer működik, - jobb, kevésbé kártékony, mint a drog. Azok olvasnak verset a portálokon, akik maguk is írnak, és így megvalósul a csere: én olvasom a tiedet, te az enyémet, megdicsérjük egymásét, ha nem vagy szimpatikus, akkor elveszem a kedvedet, mert leprának nevezem alkotásodat, téged gőgösnek vagy éppen ostobának. Így működik ez! Három év alatt körülbelül ötszáz verset , prózát követtem el.persze "fejlődtem" közben, egyre jobbakat is írtam néha, máskor vacakokat, hiszen kritikai érzékem saját magamról is van.
- Több portálon hosszabb, rövidebb tagság után megfordultam és elfordultam - nem a dicséretek hiánya, hanem az igazságtalannak érzett mocskolódások miatt../Neveket nem mondok, pedig azok, akik legjobban és legtöbbet bántottak , mindenütt jelen vannak, felismernek és folytatják az üldözést, nem menekülhetek/.
- Még néhány szó a színvonalról. Mi amatőrök nem leszünk soha profik, a költészet összetett művészet - a szó, a zene,a képek művészete, szabályok, emelkedettség.- A költő születik, megtanulni a művészi fokot nem lehet., sem mások tanácsaiból, sem könyvekből, sem gyakorolni nem elég. Nem szerencsés, ha valakit megtéveszt a laikusok magasztalása, mert elhiszi magáról, hogy ő halhatatlan .Ami engem illet: csupán terápia, barátokra vágytam, találta,és ennyi elég itt és most már a nekem tetsző portálon végre magamra találtam, és ha nem tetszik egy vers, hát nem szólok hozzá, mindenki érzékeny, miért is kellene bántanom.
- Szívesen venném, ha lenne véleménye másoknak is erről, bár ha nincs, az sem zavar.

Ajánlat művészetkedvelőknek

Már a borítója megragadott, némi lapozgatás után pedig nyilvánvaló lett számomra: hasznos, fontos tudnivalókat tartalmaz ez a könyv. A címben: Ábrázolás – KIFEJEZÉS, nem véletlenül nagybetűs és erőteljesebb a második szó – e kötet mindenekelőtt a kifejező alkotásról, annak eszköztáráról, a létrehozott képzőművészeti alkotások tartalmi értékeléséről szól. Jól hasznosítható munka azok számára, akik nem hivatásos művészként foglalkoznak gondolataik, érzelmeik vizuális megjelenítésével, és ha úgy tetszik: útmutató mindazoknak, akik alkotóként vagy nézőként (szakszóval: befogadóként) igyekeznek értelmezni a művekből eléjük táruló látványt.
        Egy kisebb eszmefuttatásra utalva jelezhetjük, hogy mint annyi más, mennyire nem csak mellékes „részlet” az sem a könyvben: miért hangsúlyozzák a szerzők például a vázlatkészítés fontosságát? Az alkotók számára azért nagyon lényeges ez, mert a kompozíciós lehetőségek sokféle megoldást kínálnak elgondolásaik, érzéseik kifejezéséhez, de csak a kipróbált ötletek, a „skiccek” révén tudják kiválasztani azt, amelyik a legjobb eredményt adja. (Mégis, nem ritkán elmarad ez az előkészület.) A nézők-olvasók pedig ugyancsak sokszor hiányolt támpontokat nyerhetnek e „segédletből”; megtudhatják: hogyan lehet elemezni a festményeket, képmezőre és elemeire (felületek, vonalak, színek, tónusok stb.) bontásukkal, s miként fedezhetik fel ezáltal a műben megjelenített tartalmakat.                                              
        A könyv megjelentetésével a szerzőpáros – Dóri Éva vizuális szakoktató és Szalay József művésztanár – az elmúlt évben elhunyt Bálványos Huba grafikusművésznek kívánt emléket állítani. A fáradhatatlan művészetpedagógus, főiskolai oktatói tapasztalatait is hasznosítva, szabadegyetemi képzési programot dolgozott ki a szervezett képzési formákban nem részesülőknek, amatőr festőknek, grafikusoknak, majd közreműködésével a fővárosi alkotók számára jöhetett létre egy kiváló önképzési lehetőség: a képzőművészeti mesterkurzus a Budapesti Művelődési Központban. A mindezeken, valamint az alkotótáborokban szerzett tapasztalatokat a szerzőkkel együtt tervezte ő is közzétenni; természetes, hogy elképzelései beépültek e feltehetően sokaknak örömet hozó módszertani kiadványba.
        Beszélt minderről, személyes emlékeket is idézve, a Magyar Művelődési Intézet épületében tartott könyvbemutatón Boldizsárné Kovács Gizella, a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének titkára. Méltatta a kiadvány hasznosságát, így azt, hogy igazán közérthetően közvetíti a vizuális nyelv kifejező rendszerét. Dicsérte az anyag összeállítását, világos tagolását (a kompozíció, a szín, a tér és alak fejezetekben), a remek áttekintést adó táblázatokat, örvendett a műtárgyak sokszor gondot okozó installációjáról (keretezés, bemutatás) szóló leírásnak. Nagyon jónak nevezte a szöveg és a képek arányát, s külön azt, hogy sok illusztráló fotó az amatőr művészek munkáiból, rajzaiból került a kötetbe. Kérdésére az alkotók közül többen jelezték jelenlétüket; – okos gondolat volt közreműködői csapatuk meghívása a bemutatóra.
        Bizonyos, hogy a könyv közelebb hozza olvasóihoz nemcsak az alkotás folyamatának esetleg olykor misztikusnak tetsző mozzanatait, de jobban ráláthatnak a nem hivatásos művész, ám szinte a profikhoz hasonló eltökéltséggel alkotó emberek világára is. Nem gondolom túlzásnak azt írni: mindent egybevetve, igen szép kivitelű és értékes munkával gazdagodott a művészetszeretők tábora.

 
 

Tudósítás

Kedves hallgatóim!

Nem mondok újdonságot azzal, hogy egy téli, nappal inkább tiszta, éjjel csillagos ég alatt vagyunk, ahol együtt toljuk napjaink szekerét.

Elöljáróban elmondom, hogy erre az évszakra nem jellemző a mennydörgés, az égiek ilyenkor elcsendesülnek.

Kinek is jutna eszébe ilyenkor a derült égből villámcsapás, ami úgy tud lesújtani a gyanútlan földre, hogy azonnal ízzé-porrá veri a jövőt?

Mégis megérkezett. A hír, a médián keresztül jött, ami nem egy meteoresőt előrejelzett már, de ezt a vihart valahogy nem látta, hol, mikor rontja meg a látszólag csendes eljövendőt.

A különös esemény, még különlegesebb tulajdonsága, hogy nyomkövetővel rendelkezik, és célzottan érkezett országunk területére.

Elsősorban a középiskolásokra, kiemelten a 12.-es tanulók felé vette az irányt.

Órási erejével, olyan hatalmas akadályokat döntött eléjük, hogy egyenlőre képtelenek elhagyni ketrecüket, amibe a szokatlan jelenség kényszerítette őket.

A fiatal nemzedék megsegítésére, az anyagi és erkölcsi károk leküzdésére, a szülők átlagsebessége megnőtt ugyan, mégis kétségbeesve látnak hozzá az akadálymentesítéshez.

Kezüket tördelve, nyakukat kitörve próbálnak különböző forrásokat találni ahhoz, hogy legalább az éltető víz biztosítva legyen a gyermekeik számára.

A hirtelen támadt csapás, nem csupán az idegeket őrli fel, hanem gátlástalanul tarolja le a már felépített jövőre néző terveket.

A gyermekek a ketrecben nem látnak világosan. A szülők kint rekedve, tanácstalanul dugják össze a fejüket az iskolák tanáraival, akik maguk is elvesztették lábuk alól a talajt.

A zavar teljes, mindenki egymásra mutogat, ha tanácsot kérnek, tudva azt, hogy bármilyen tanács öngyilkos döntés lehet.

Sajnos még nincs vége, újabb támadás várható, aminek szintén nem tudhatjuk pontos idejét, az okát pedig még a jelenleginek sem.

A káoszon kívül, most semmi sem tökéletes. Záporoznak a kérdések, és válasz nélkül csapódnak a falakhoz. Dúl a hangorkán, a vitatkozás, a fenyegetőzés, ami minden igazi katasztrófához jár.

Már-már tettlegességre kerül sor, amikor a lányok radikális döntésre szánják el magukat, és a biztonság kérdőjeles zászlaját dugják ki a rácson, hogy szót kaphassanak ebben a kegyetlen időben.

A legelszántabbak egyike, aki hangsúlyozom mindössze 18 éves, kiáltványt intéz a felnőtt táradalom felé. Ők, meghallva az élesen hasító - CSEND! - szót, megkövülve állnak meg vigyázban.

- Megtaláltuk a megoldást! Ne parázzatok! - mondja az alig felnőtt gyermeklány, - úgy döntöttünk, férjhez megyünk.

Döbbent némaság következett, majd a ketrec hátsó sorából, egy majdnem-férfi hang hallatszik. - És mi lesz a fiúkkal?

 
 

Élmény, a modern Perzsiából

Nem igazi kritikát írok (nem mintha tudhatnánk, hogy pontosan milyen is az IGAZI), hanem afféle ajánlót. Olyan filmhez, amelyet (szinte) csak méltatás illethet, nem bírálat. Olyan moziélményhez, amelyet nem egyhamar vet ki fejéből a millió – benne sok haszontalan – információval teli agyunk. És nem azért, mert soha nem volt cselekményt ismerünk meg – nem, válásról és e körüli perpatvarról éppen elég ismeretünk van. És nem is azért, mert ez az iráni filmalkotás több jelentős díjat is besöpört az idén – ez ugyanis csak jogos „következmény”.
        A Nader és Simin – Egy elválás története azon egyszerű okból érdemes megtekintésre, hogy egy eseménysoron keresztül nagyszerűen mutatja be az iráni emberek gondolkodását, izgalmasan érzékelteti e tőlünk távoli kultúrában élők mindennapjait. Abba az országba visz el a rendező Asghar Farhadi, amelyre az elmúlt ötven évből jószerével ezek a nevek-hívószavak irányították figyelmünket: Reza Pahlavi, Khomeini, urándúsítás, Ahmadinezsád. A perzsák egykori hatalmas birodalmából lett állam éppúgy keresi helyét a mai világban, ahogyan a családok is megküzdenek a boldogulásukért. A vallási kötöttségek, a „férfialapú” társadalmi hagyományok miatt a közösségeknek ez a küszködése bizony elég keserves, hát még, amikor a házasságok felbomlása vagy megtartása a tét, gyermek-elhelyezési gonddal súlyosbítva. E filmnek éppen ez a központi témája.
        Simin válni szeretne férjétől, Nadertől, mert az nem akar elmenni vele az országból, hiszen beteg apját kell gondoznia. Segítségül fel is vesz egy házvezetőnőt, Razieh-t, aki aztán kulcsfigura lesz, vagy mondhatjuk: alakítója a film többi főbb szereplőjével legalábbis egyenrangú játékkal nyújt emlékezeteset. Ez érvényes a tizenegy éves Termeh-re, mint az ápolásra szoruló nagyapára is – az őket megjelenítő színészekre. És ezek a méltató szavak túlzás nélkül kiterjeszthetőek a film többi résztvevőjére, ugyanis mindannyian nagyon természetesen – szeretném valamiképpen, legalább idézőjellel megerősíteni az állítást – „játszanak”.
        Nem kell tartani attól, hogy nehéz lesz megérteni az idegen szokásokat, nagyon is ismerős képeket, párbeszédeket pörget elénk a rendező; egy helyütt hitetlenkedni kezdünk azon, hogy ott is mondanák a lelki válságról: magam alatt vagyok…(Elképzelhető, hogy ez fordítói „könnyedség” eredménye.) Látjuk a munkanélküliek seregét is, de különösképpen erősítik a párhuzamot a mi valóságunkkal a válással összefüggő vádaskodások, hazugságok, a heves indulatokba torkolló konfliktusok. És miért lenne másként Iránban, mint nálunk: természetesen nem marad nyom nélkül a gyermek tudatában, amit átél, sőt, itt különösen érdekes, a film erejéhez sokat hozzáadó szerepe van a mondhatni felnőtté érő lánygyermeknek.
        E filmből minden eddigi tapasztalatunknál jobban ráérezhetünk a hétmilliós lakosságú (az agglomerációval tizennégymilliós) Teherán életére. A moziműsorok is, a sajtóban megjelentek is méltán ajánlják megtekintésre. Erős, profi módon elkészített filmnek minősítik. Ez így van, még ha néhol túlzásoktól sem mentesek a cikkek. Volt, ahol az alkotás lebénító hatásával magyarázták, hogy még a közreműködők listája alatt is ülve maradtak a nézők. Ez esetben inkább arról lehet szó: kíváncsiak voltak, hátha még kiderül, melyik szülőjével kíván maradni az erről csak négyszemközt nyilatkozó gyereklány. Szerencsére nem tett kedvükre a rendező, s így inkább serkentette el- és továbbgondolkodásra őket.
        Az egyik portálon olvasható kritikához valaki azt fűzte hozzá: nagyon hasonlít egy másik ajánlóéhoz. „Csak nem ő volt a másik néző a teremben?” – Poénnak jó, viszont inkább a hazai mozinézői szokásokra vet rossz fényt, hogy értékes, még oly melegen ajánlott alkotásokra sem megy el túl sok néző. Akikkel együtt ültem végig e perzsa filmet, nagyon úgy tetszett: mindannyian elégedettek voltak.

Három majom (filmajánló)

A Három majom török-francia-olasz film. Nem sok török filmet láttam, ezenkívül talán még kettőt-hármat. Ma már egy nemzet filmgyártását sem becsülhetjük le, ma már folyamatosan érhetnek bennünket meglepetések.

A film címe, a Három majom, egy japán szójátékból ered, de van magyar mondás megfelelője is, aminek az a lényege, hogy nem látok, nem hallok, nem beszélek és ezzel olyan, mintha nem is volna maga a dolog.

Sevot, a választásokon induló politikus, egy esős éjszaka valakit elgázolt. Felhívja sofőrjét, Eyüpöt, hogy tegyen neki egy szivességet, vállalja el a balesetet helyette. Sevot tisztában vele, ha kiderülne a cserbenhagyásos baleset, politikai karrierjének vége lenne. Megígéri Eyüpnek, hogy amíg börtönben lesz, továbbra is kapja a fizetését a családja. És ha kiszabadul, anyagi kárpótlást is kap tőle.

Eyüp magára vállalja a bűnt, a balesetet, nincs választási lehetősége, kell a pénz és a munkahelyét sem akarja elveszíteni. Az elvállalt bűn olyan, amitől a család helyzetének megváltását várják valamennyien. Börtönbe kerül kilenc hónapra, ahol csak a fia látogatja, a felesége a munkára hivatkozással nem jár hozzá. A fiának pedig belefér az idejébe, nem sikerült a felvételije. Rendszeresen cigarettát visz az apjának.

A fiú taxizni szeretne, egy kocsi vásárláshoz pedig pénzre volna szüksége. Rábeszéli az anyját, hogy kérjen előleget az apa főnökétől. Így találkozik a főnök és a nő, Hacer, egymással. A pénz megkapják, az asszony pedig összejön a főnökkel, a szeretője lesz. .

A fiú egy alkalommal meglesi őket. Felpofozza az anyját.

A főnöknek ez egy kaland volna csupán, az asszony azonban beleszeret a férfiba, már-már görcsösen kapaszkodna belé. Fenntartaná a kapcsolatot akkor is, amikor a férje kijön a börtönből. A házaspár teljesen elhidegült egymástól. A főnöknek, akinek szintén van családja, egyre kínosabb a kapcsolat, szabadulna a nőtől.

Aztán egy fordulat a történetben. Servet-et valaki megöli. Eyüp a feleségére gyanakszik, a nő a férjére. A rendőrség mindannyiukra.

A nő öngyilkos szeretne lenni, de végül is nincs bátorsága hozzá. A férje kineveti, ne tegye nevetségessé magát.

A fiú bevallja szüleinek, hogy ő követte el a gyilkosságot. Eyüpben érett a gondolat, hogy magára vállalja a fia tettét. Aztán ő is megkér valakit, hogy vállalja el, természetesen pénzért. Mintha tovább adnák a bűnt.

A család számára marad az eddigi sivár, érzelem nélküli, szegényes életük.

Lassú cselekmény-bonyolítás. Közeli képek, kevés szó, egyre kevesebb. Az arcokon játszódnak a vívódások, a belső történések. Az Eyüpöt és Hacert alakító színészek, Yavuz Bingol és Hatice Aslan, alakítása kiváló.

Nuri Bilge Ceylan rendezése kiváló. Érdemes lesz későbbi rendezéseire is figyelnünk, és egyértelműen a török filmekre is.