Délibáb (KK-VT)

Poros az asztalod, ingujjammal letörlöm.

Cigarettafüst kering a könyvek közt.

Nyitva hagytad az ablakot,

s egy bogár szunnyad a párkányon.

Esik a hó, porcukrosak lettek

nyirkos virágaid az állványon.

Pislákoló fény az ágy mellett,

ölelésedben felébredek.

Majd alszom tovább

s álmok közt az életen átevezek.

Alszom, hiszen tudom,

holnap is itt leszek.

A megszokástól a vérem

már nem pezseg.

A csend fekete gödör szobád mélyén,

Hittel tölt meg az évezred szélén.

Majd nyílik a szem.

És rájövök, hogy a por nem is létezett.

Leszek (KK-VT)

Leszek a fűcsomó kertedben,

Leszek az elrévedő fény szemedben.

Leszek a szél, mi hajadba kapaszkodik, mikor a nap leszáll,

Leszek a dobbanás, mi életed utolsó napján megáll.

Leszek a csend, mi agyad féltett szobájában pihen,

Leszek a kéz, mi olykor a pohár után billen.

Leszek rozsdás csengettyűd bronzfátylas máza,

Leszek poros kis szobád szakadt foltos ágya.

Leszek torkod mélyén a feltörő zaj,

Leszek nyugvásod érdekében fellángoló baj.

Leszek erkélyed töredezett korlátja,

Leszek kávésbögréd tejben ázott fonákja.

Leszek a szó, mit utolszor ejt ajkad,

Leszek a szíved, miből hamarosan új fűszál sarjad.

Alkonyodó impresszió

Orcámon pihenteti a búcsúzó nap halványodó tenyerét,

Szakadt bőrű reményt hoz, most madarak száraz kenyerét.

Csak nézem a nyugodt fának meg-meglebbenő árnyait,

Melyek megnyugtatják omladozó szívem foszladozó álmait.

A méregzöld árnyalat belsejébe hatolok,

S az univerzum illúziójába útnak is indulok.

Erek zuhataga, var és nedves közeg ölel,

A fátyol alatt a mindenség nyitja terül itt el.

Álcájában megpihen a varázslat gyémántja,

Mi haldokló s újjászületett ezredét kínálja.

Eme gyöngyös selyem a való, a test az álca,

A felépített társadalom látszólagos máza.

Hajnal hasítja, majd a pirkadat széttépi,

A reményvesztett gyarló múzsáját éleszti.

Mi szemnek láthatatlan, talány kavarog,

Az apró test mozdulatlan, mégis andalog.

Dobban a mindenség és üvölt a csend,

Általános tévelygés a szépnek hitt rend.

S most bogarak százezer csoportja énekel,

Kik tudják a titkot, melyet ember nem érhet el.

S orcámon pihenteti az alkony halványodó tenyerét.

Élesztgeti a szálkás szív fel-felgyúló Reményét.

Metamorfózis

Nem olyan a hideg, mint volt. Fáradt, imbolygó képzelet tölti be a teret.

Hold tekeri körbe ezüstös fonalával a gyöngyökkel tarkított eget.

Kósza cigarettafüst válik eggyé az univerzum csöppnyi bolygójával,

Hogy semmivé váljon, tehát hogy valamivé mégis lehessen.

Még dobog egy szív az évezred peremén, még hallani szuszogását, csalfa verdesését.

Átutazóban leng csak körbe, egy a pitvar, de különb a lélek.

Tüskével, melegséggel, félelemmel átitatott az általa működő szobor.

Így lészen a dobogás visszhangja – mi lankadatlan zajos - olykor komor.

Majd csendesül a zsibongás.

Gyorsan s balgatagon olvad.

Már nesztelen, remegő teste szunnyad.

Növekszik egy újabb hajtás valahol.

Cikornyás test ébred, halkan vacakol.

Megállt a lét a bolygók kötegében.

S felébredt egy újabb a Dobbanás köpenyében.