MÉG HATVAN ÉV UTÁN IS [ipsa historia repetit]

A történelem, mint mindannyiszor, igazságtalan és vak:

míg a felső ágon az új Szabadság-madara fészket rak,

kegyencei fészkéből kilógó hátsófelét újfent föléd rendeli,

föléd (ki számára hasztalan), s az alsó ágon gubbasztó milliónyi

magasról leszart szürke veréb közt hagy ismét: öklendeni.

Ott, ahonnan lejjebb nincs már zöld ág, csak a semmi,

ahol már jobb lenne sokuknak élőként is meghalva lenni,

hol körbevesz a történelem mocskából ülepedett zagy,

s egy ismerős hang bolyong fejedben még hatvan év után is:

"Nem a zsemle kicsi, hanem a pofátok nagy!"

Budatétény 2016. november 5.

* a történelem önmagát ismétli

M. Laurens: Költőnek lenni

Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.
Mikor sajgó szívvel nagyon nehéz
Az arcokra boldog mosolyt csalni,
Mikor a reménység már ködbe-vész,
És a kék madár is készül halni.

Szerető szívvel és tiszta fejjel,
Sziklányi teher ma hittel szólni,
Harcolni egyetlen árva tollal,
Felállni és másokért dalolni.
 Költőnek lenni nagy felelősség,
S kinek erre vetemedik tolla,
Sosem írhat le többé, hazug szót,
Mert hitelének gyilkosa volna.

Nem bújhat el gyáván szemlesütve,
Agysejtjeit mindentől elzárva.
Nem futhat félelmében világgá,
Nyüszítve a Jóistent gyalázva.
Ha igazi költő akarsz lenni,
Légy kész harcolni egyetlen tollal.
Felállva, csak másokért dalolni,
Vagy küzdeni körömmel és foggal.

Mit nekünk bősz óriások hada!
Mi költők akarunk végre lenni,
És nyakas-módon újra meg újra,
Dicsőként szélmalomharcra kelni.
Ha széjjeltépik is olykor versed,
Mégis érdemes költőként élni.
A tollforgatók sorsa s élete,
Küzdeni a jóért, és remélni!


Pest-Buda 2013. február 8-10.

M. Laurens: Mi emberek

Nem létem a rombolás

sem harag vagy gyűlölet 

hisz mindenkit szeretni

s alkotni teremtett Isten

életünk nem csak fülszöveg

Nem létem a harag

sem mások porig alázása

hiszem hogy sohasem tehet

ilyent ember ember ellen

ki teremtőjének képe mása

Nem létem a vak gyűlölet

mi a gonoszság melegágya

hazug előítéletek hosszú sora

hol nem lát nem hall már senki

s az alkotásnak nincsen tárgya

Bárcsak lételemünk lenne mindig

a megbocsájtó s megértő szeretet

akkor önmagáért szerethetnénk

végre minden embert: 

Mi Emberek 

Budatétény 2017. január 31.

M. Laurens: Még hatvan év után is [ipsa historia repetit]*

A történelem, mint mindannyiszor, igazságtalan és vak:
míg a felső ágon az új Szabadság-madara fészket rak,
kegyencei fészkéből kilógó hátsófelét újfent föléd rendeli,
föléd (ki számára hasztalan), s az alsó ágon gubbasztó milliónyi
magasról leszart szürke veréb közt hagy ismét: öklendeni.

Ott, ahonnan lejjebb nincs már zöld ág, csak a semmi,
ahol már jobb lenne sokuknak élőként is meghalva lenni,
hol körbevesz a történelem mocskából ülepedett zagy,
s egy ismerős hang bolyong fejedben még hatvan év után is:
"Nem a zsemle kicsi, hanem a pofátok nagy!"

Budatétény 2016. november 5.

M. Laurens: A kritikus

A kritikus ül, hosszú méla lesben,

epéjét túráztatja lefekvés előtt,

 hogy másnap se hagyja cserben.

Ágyához érve, fogai közt elmormol

pár, gyűlölettől frecsegő léha átkot,

leginkább a pokol mélyére kívánva,

ezt az irtóztatón dilettáns világot.

Mert egy, csak egy ember igaz e földön,

és csakis neki köszönheti mindenki,

hogy reggelente a nap még följön.

Ez pedig nem lehet senki más,

mint a Tehetséges Kritikus önmaga,

ki a Magyar Lírának szilárd bástyája,

és máig egyetlen: vezérlő csillaga!

- Itt van mindjárt példának okáért 

e versnek aligha mondható valami,

melyből hiányzik minden eredetiség,

csupa frázis, közhely, semmi igazi.

És ezt nyomja le majd minden torkon

(valami „M. Laurens” vagy ki fene)

és ez akar fent lenni nálam a polcon?

He-he-he...

Így dohog a kritikus hosszú méla lesben,

rossz-máját feloldja két pohár felesben.

Hja!

Majd el felejtettem!

Hogy Őt bezzeg nem olvassa szinte senki?

Ezt az apróságot leírni, mindíg elfelejti.

Budatétény 2017. február 24.