Itt... (KK-V-FP)

Itt ülve, azon merengek,

Hogy, hogy lehet úgy szeretni,

Hogy rá meginognak az egek

S bármennyire is fáj, mer után eredni.

Után eredni, ki karmol,

Öl, ölel, rúg s fúj.

Mint a vad gyermek, ki tombol,

Kire anyja rivall, csitulj!

Tud, bárki is ily lelkesen szeretni?

Ily tavaszi zsolozsmákat zengeni?

Vagy oly kiváltságokra szeret tenni,

Mint az el nem múló szeretettel élve lenni?

Van, ki itt megérdemli?

Ki mondani merheti egyáltalán,

Vagy az életben pillanatra is remélni,

Birtokosává válni talán?

Itt, hol mindenki kívánságai alatt rogy,

Hol az élet egyenlő a halállal,

Hol érzéseinktől életünk lángja fogy,

Hol a fény a sötétséggel szövetséget vállal?

Itt, hol elmúlik a végtelen is!

Üres kézzel

Üres kézzel rajzolom

Féktelen élet csillagzatjait,

Mely mint őrült hatalom

Elveszti hűtlen fattyait.

Nem tudom még, nem tudom...,

Hogy e szív, ami bennem ver, hova húz?

s a játékot, mit a lét játszik, unom!

Unom, mert magával von, s összezúz.

Háborog testemben az ifjú Llyr

S mint Keilti, megölném

Mert téboly, amit az elme nem bír.

Baljóslatú átok, amit megtörnék.

Hogy higgyek, hogy reméljek!

Hisz képtelen vagyok tisztábban élni,

Képtelen vagyok arra, hogy beszéljek,

Vagy hogy képes legyek remélni.

Káosz minden, ami körül ölel

Sötét az ég, a szó és az ige.

Lassan hullik, múlik ősszel

A megfáradt levél, az anyaföldig!