Tékozló remény

csönd hallgatás teljesség igaz gondolat remény
lélek-tisztaság virág magasba törve kiált
szív és mélység csend fohász mélységekből magasság
gyertyaláng hű szeretet tékozlásból megtérés
meghallgatás megértés fekete vált fehérré
hamis lehet igazzá butaság is tudássá
szavak helyett mondatod  szívből szívbe áthatol
lélek tükre új arcod jóságod és mosolyod
szépséged ebből érik tiszta lelkeddel fénylik
igazságért harcoltál sebedet gyógyították
újra tiszta az ég kék fagyot már nem is érzel
csillaglelked tüze ég gyökérből lomb ködből fény
világosság fürge ész télből tavasz lesz mérges
gyűlöletből békesség kis hazánknak reménység
„értől az óceánig” fuss járd utadat végig
fagy eső vihar törje bűnöd tisztára mossa
fúrj kutat sivatagban mocsok gazság helyébe
lépjen tisztességes lét tékozlás után remény
ha hajolsz alázattal ősök előtt letérdelsz
szüleidre vigyázol gyermekedet óvod
szeretettel öleled becsülöd az értéket
ismered a mértéket akkor ő kegyelemben
becsületben növekszik eszményhez ragaszkodik
értékhez magasodik imád meghallgattatik
magasztalod Istened ki él mindenek felett
hit tükrében látsz jelent
„fénnyel ír(hat)od tele
(jövődet) a végtelent”

Prospero /Édesapámnak/

Prospero

                /Édesapámnak/

álmodott teremtett fejlesztett szellemet
gyöngyözött szemekben színesült lelkekben
szigetek közt hajós lelkeket halászó
gyermekszívvel szóló örökké tanító
apaként szerető elhivatott hívő
erős lánggal égő tüzeket gerjesztő
emberséges tanár élete kutatás
nevelés gyógyítás föld mélyében csúcsán
tajtékos tengerrel fehér habfelhőkkel
fák gyökereivel szelek szárnyán üzen
napsugárral tüzel mindenség ereje
hűs folyómederben áramlik tengerbe
gondolata szava lényét nekünk adta
sorsunkat virrasztja hitével izzítja
fiaink' biztatja vitorláját bontja
csillagok fényével Prospero szemével

Mélységből magasba

játszi fények süppedő avar
fekete holló kiált klak-klak
leszentülő nap fénypászmája
vörös ég a lombkoronában
ne higgy a  vészt hozó hollónak
nem vér az csupán lemenő nap
sok év vár rád még meg nem halhatsz 
e világban van még feladat
erdész öröme ha hull a makk
megújul a tölgy bő termés lesz
jóllakik a vad erdő éled
fák közt dalolnak a madarak
hallják erdőt járó emberek
rigók pintyek kakukk énekét
fák alatt fáradtan pihennek
ösvényen haladnak felfelé
tekint'nek távoli hegyekre
felszállnak mélységből magasba
sasokkal repülnek egekbe
elméjük fényesül aranyba
felvillan patak ezüstcsíkja
völgy mélysége szakadéka int
vigyázz magadra óvakodj most
ne szédülj le a hegyormokról
lásd meg a mélységben élőket
segítsd felemelkedni őket
válj eggyé velük teljességben
részesülj Isten kegyelmében

Fiaink remélnek

fénylények lebegnek látják a sorsunkat
ahogy leomlanak ősi várak végleg
hol büszke seregünk védte kis hazáját
békét ki hoz nekünk töröktől a házát
Európát óvta fegyverrel azóta
mégsem segítettek az Úrnak nevében
ágyútűz puska kard győzött de köszönet
helyett a hatalmak is elhagytak minket
negyvennyolc ötvenhat példát ad és meghat
sok ezer bajtársunk bujdokolt  mi vagyunk
börtönlakók holtak híres forradalmunk
elbukott hőseink véreztek hallgattunk
elbújtunk kushadtunk hittünk bizakodtunk
magunkban erőnkben eltelt egy ezredév
fejed most emeld fel  reménykedj küzdj hittel
bukjon e hatalom győzzön a bizalom
lebegő rémalak még kísért nem alhat
nagyjaink' dicséri ma élő vitézi
épülnek házaink hazánkban van béke
harcunknak már vége remélnek fiaink

Ne hagyjuk!

ne hagyjuk veszni erdeinket
ők segítették eleinket
fáiból lett bölcsőnk koporsónk
szék asztal ágy édes otthonok
ízes gyümölcsök enyhítették
szomjunk vadjaikat elejtvén
gyomrunk éhsége csillapodott
fáradó testünk elnyugodott
lombsátor alatt heverészve
felnéztünk a csillagos égre
bükköseink lombosodjanak
koronái magasodjanak
ó ne vedd el tőlünk Istenem
fénnyel áradó szereteted
gyökereimet mélyre ástam
őrzőként a bércre kiálltam
bomló rügyeim rég elfagytak
bimbóm virággá nem fakadhat
leveleim már leperegtek
göcsörtös ágaim merednek
tél derekán várom tavaszom
de addig velem maradjatok
ifjú társak növekedjetek
madárkáim énekeljetek
meggyötört lelkünk üdvösséget
lelhessen szeretetben éljen
századoknak gyönyörű álma
hajnal hasadjon kis hazámra
jelfaként vigyázok e tájra
ne vesszen el ködös homályba

Testvér

tekinteted a messzeségbe mereng
távoli múltban jövőben keres
egyszerre vagy őseiddel s velem
széthulló világban erőt nyerhet
tátongó üres létben a reményt
kiutat kaphat teljes életet
ha testvér vérével válik eggyé
összefutunk szétválunk eltűnünk
szivárványhíd fölöttünk marad
ködbe veszünk de felragyog a nap
fénybe borít mindent itt az ünnep
kisarjadt gyermekkorunk tavasza
lágy szellő melegíti lelkünket
anyánk apánk simogató keze

♥

anyánk apánk simogató keze
lágy szellő melegíti lelkünket
kisarjadt gyermekkorunk tavasza
fénybe borít mindent itt az ünnep
ködbe veszünk de felragyog a nap
szivárványhíd fölöttünk marad
összefutunk szétválunk eltűnünk
ha testvér vérével válik eggyé
kiutat kaphat teljes életet
tátongó üres létben a reményt
széthulló világban erőt nyerhet
egyszerre vagy őseiddel s velem
távoli múltban jövőben keres
tekinteted a messzeségbe mereng

Bözödújfalutól Déváig

Falujukból kiűzetett,
megnyomorított emberek,
elveszett, eltemetett életek.
Ősök vérével megszentelt,

verejtékkel öntött földjük
vízbe merült, lovuk, ökrük,
terményük, minden emlékük
ott szunnyad a víz alatt.

Csak a templomtorony maradt,
kiáll, s kiált mementóként.
Őrült diktátor a hóhér.
Bözödújfalu elsüllyedt.

Fantomházak, benne üres,
ablak nélküli, fűtetlen
lakásban éhező, rongyos
gyerekek, emberi roncsok.

Nyomorgó szülők egyetlen
vigasza a hit, szeretet.
Reményük Isten irgalma,
segítő keze, oltalma.

A kis árvákat megmentik,
Csaba otthont épít nekik.
Székelyek csillagösvénye,
Csaba útján süt a Hold fénye:
világít, melegít végre.

Végtelen róna

vízzel szárazsággal homokkal
küszködő nép ráncos homlokkal
fáradt mégis erős karokkal
műveli meg földjét gondozza
családját szívét gyermekéért
gond gyötri kiáll nemzetéért
harcra kel függetlenségéért
becsületben él tisztességért

igazságért kardot ránt kaszát
kapát vesz vállára hazáját
házát földjét családját óvja
ellenségtől idegen zsarnok
uralmát nem tűri el harcol
minden erejével a jóra
törekszik remél bizakodik
lóháton vígan száguldozik

szabad a homokháti ember
pirkadattal kel késő este
kerül ágyba nehéz nap után
alázattal végzi a munkát
bármerre is űzi csillaga
rátalál visszahívja sorsa
szülőföldje nem ereszti el
övé Istenbe vetett hite

hallgatja madarak énekét
nézi röptüket végtelenség
előtte mögötte    fölötte
hazája e róna örökre       

Fényben, ezüstben

Fényben, ezüstben        
            /Nagy László emlékezete/

Fényben ezüstben
vasakarattal vívtad
örökös harcodat
acélpenge szívedbe hatolt
lelked kiscsikókkal száguldott
gyökereid magukba szívták
földünk minden kínját
gyönyörűséges hangod
gordonkát zengetett
mélységes hitedet hirdetted
sámán-tekinteted
szívekbe látott
szíveket megdobogtatott
szóltak sípok dobok
körülötted táncolt
feketén a hold
ezüst hajad bronz ajakad
őseink nyelvén szóló
vöröslő-izzó szavad
örökös fényben velünk marad
értünk vérét hullatott lényed
feketéből ezüstöt teremt
szabadon szárnyaló sirály
magasból mélybe pillantó sas
száguldó éjfekete mén vagy
egyszerre gyermek és bölcs agg
versben bujdosó
lángszavú költő
ezüstveretes szavad
bennem zenél hív és remél:
Magyar marad a magyar!

Gyökérből gyöngy

Gyökérből gyöngy

Csúcsainkon, a magasban valami fénylik, világít. Itt lenn, a völgyi mélyben gyökérből fa sudárlik. Ágból lomb fakad, fák lombkoronája öleli a tintakék eget. Gyökereinkből táplálkozunk, emberré így leszünk.  Kínból gyöngy születik. Anyánk, apánk kínjai, áldozatai, szeretetük így nő naggyá bennünk. Gyökérből gyöngyöt gyúrunk, gyönyörűségeset. Őseink kínja gyöngyöt terem,földbe hull a mag, termékeny. Bimbóból virág lesz, gyümölcsöt terem. Gyökereink sötétből kínlódnak gyöngyöt. Mélységből lesz magasság, bennünk kitárul a világ. Az érték, az erkölcs, az igaz eljut hozzánk, minden elérhető. Együtt dobban szívünk szívekkel, múltból jövő lesz, feketéből hófehér, mocsokból tisztaság, hazugságból igazság, becstelenségből tisztesség, gyöngyöt terem a gyökér. Szenvedés, öröm végigkísér életünkön, amíg ember él, együtt él velünk e két pólus. Sírunk, mikor születünk, sírunk, mikor eltűnünk. Szeretteinket siratjuk, de tudjuk, elfogadjuk, Ők már gyönggyé váltak. Mi is azok leszünk, ha akarjuk, ha azt tesszük, amit ők, s úgy szeretünk, jobbá a világot úgy tesszük. Lelkünkben gazdagodunk, kihajt újra gyökerünk. Növekszik, új hajtásaink példájukat híven követik. A gyökér gyönggyé válik, gyémántfényük világít, újra gyökeret ereszt. Mit nekik adsz, jó talajba hullhat. Annyi leszel, amennyit adsz, azt kapod vissza, mit másoknak adtál. A gyökér felszívja a tápanyagot, naggyá nőnek a képzeletbeli fák. Kincseidet, mit szétosztottál, megtalálod a gyümölcsben. Megtettél mindent, mit tenned kellett, nyugodtan hagyhatod itt e földi létet. Értéket sokszoroztál, gyöngyökkel gyökereztél, gyökérből gyöngyöt formáltál.