2017. február 19., vasárnap

Szilágyi Anita: Holdfény

with 0 Comment


Hold öböl csillaghamu tengerében csónakázom,
Hüvös szél leheletével finoman játszadozom,
Érzem, óvatosan végigkúszik bőrömön, lassan simogat,
Majd pajkosan hajamba kócol, s sivatagi rózsákat bontogat,
Fehér Hold Naszály parti homokdűnéi emlékeimre omlanak,
Perzsa porszemcsék ujjaim között szélmalom táncot járnak,
Testem részecskéire szórnak bársonyos homokcseppeket,
Hajómmal lassan révhez kötöm a halványodó emlékeket,
Holdfényes szigetre csendes sirályú árral gondoláztam.
Hold vízesés zubogó vízcseppjeit kültakarómra tetováltam,
Neved betűit sejtjeimre csillaghamuval gravíroztam,
Érzékeny lábfejemen Fehér óceán mohó hullámzása nyargal,
Milliónyi gramm ametiszt érintkezik talpamon minden taggal,
Zónáimnál lehorgonyozva felgyújtod a kicsi máglyákat,
Vágtató vágyakozástól hevülten átlépünk dermedő tilalmakat,
Önfeledt óhajunkra egy refrénre zendül most az univerzum,
Újra kinyílt másodvirágzású szerelmünk, rímekre írt impresszum,
Holdsugárral Fény Istennővé váltam a hűs galaxisban,
Türkiz pillantásod sugarait tekintetemre bátran vonzottam,
Beleremegtem ölelésedbe, halk sikollyal kértem: - Velem ezt ne tedd!
Rég elveszített vad szenvedélyünk bennünk hevesen lüktetett,
Szívemből elillanó bánat illatozó varázsait rám hullajtottad,
Holdszellő fuvallatával szirmaim virágba borítottad.
Szoríts magadhoz! Ne engedj el! Karjaid bilincseit jól lezártad.
Veled akarom átélni vörös eső záporát, forró éjszakában,
Beléd ájulva megsemmisülni a tomboló nyár örök évszakában,
Pillangóiddal szárnyalni Hold tenger lágy hullámverésében,
Újra, és újra elsüllyedni lüktető ereink csobbanó vérében,
Azonos ütemű dallam legyek dobbanó gondolatod körforgásával,
Egy dimenzióra lépjünk a Napsugár, és a Hold örök váltakozásával,
Földtengely lassú mozgását Én benned rendszereztem,
Ne karcold fel többé szívsebem! S Én összekötöm veled szerelmi övezetem...


Holcsik Szabcs: Őz mama intelme

with 0 Comment


- Mama! Mi ez a hang? Kérdezte a kis őz gida, anyukájától
- A hosszú kígyó hangja. Előre jelzi az erdő, mező népének, hogy vigyázzanak.
- A hosszú kígyó a hosszú dombon lakik mama?
- Igen, kis gidám. Ott lakik, azt őrzi. Időnként végig tekereg rajta, s ha valakit ott talál, arra rá kiállt.
- Reggel az ő hangját hallottuk?
- Igen, ő kiáltott olyan hangosan.
 - Megijedtem tőle. Még a fák levele is remegett.
- Nem kell tőle félni. Nem jön ide. Csak azt marja meg, aki az útjába áll. De annak nincs kegyelem.
- Azokat megeszi?
- A hosszú kígyó szelet eszik és esőt iszik. Akit megmar, csak ott hagyja a dombja mellett, az árok tövében.
- Az embert biztos nem bántja. Az ember erős. Attól mindenki fél.
- Bizony, gyermekem, nem kíméli az embert sem. Vele lehet rosszabbul is elbánik.
- Haragszik rájuk?
- A hosszú kígyó senkire sem haragszik. Csak az otthonát félti, azt védi.
- Akkor csak ott van, nem jön le?
- Nem tud. Csak ott tud életben maradni. Talán ezért is védi olyan nagyon. Még a régiek mesélték, hogy egyszer sikítást hallottak. A hosszú kígyó volt az. Le esett a dombjáról. Ott feküdt aztán, ahol azok szoktak, akiket megmar.
- Meghalt?
- Azt mondják. Meg azt, amit én nem hittem el, hogy embereket szült közben. De nem mind élte túl.
- Embereket? Ezt nem értem. Ha bántja őket is, akkor, akkor...
- Ezt senki sem érti.
- S aztán mi lett vele? Eltemették?
- Emberek jöttek és egy másik hosszú kígyóval visszatették a dombra és elvitték. Talán meggyógyították. Lehet ő fut most is és ügyel, senki ne menjen fel oda, ahol ő lakik. Kisfiam! Ígérd meg! Ígérd meg, hogy soha nem mész fel oda. Este se, mert a hosszú kígyónak világító szeme van. Olyan fényes, hogy megbabonáz és mozdulni sem tudsz s akkor odaér és megmar. Sok erdei, mezei állat veszett már oda. Féld a hosszú kígyót gidám és csak messziről nézd!
- Megígérem mama.


Ifjú László: Ars Erotica (a vénusziaknak)

with 0 Comment


Tollam hegyéből
vágytól vonagló vonalak
csókolják végig az 
izgalomtól merev papírt.
Felnyögnek a lapok,
reszketnek a betűk,
beleremegnek a szavak...
Arcodon látom már a pírt,
szemeddel vadul szívod 
magadba szavaimat
s ajkad hebegve suttogja
kéjes gondolataimat.
Foglyul ejtettelek, 
az agyad izgatom
s most már benned létezem...


2015. október 25.


Kapolyi György: Elkrákogott ének

with 0 Comment


Szól az ének, szól az ének, temetőbe kit kísérnek…így szól a kedves dalocska, halvány fogalmam sincs ki volt az, az optimista dalnok, aki kitalálta. 
Mindenesetre igen vidám fiú lehetett. 
Minden ólomszürke, az egész világ, már nem tudom mióta esik az eső, egyenletesen, unottan, 
magába feledkezett lélekkel.
Ha felnézek az ég helyére, csak a szürke időtlenség néz vissza rám, a patkányszínű egykedvűség, ahogy a barátom mondaná. 
A könnyed széllökések ernyőmet tépik, a vizet aláverve arcomat mossák, én meg csak kapaszkodom az ernyőnyélbe, mint fuldokló a szalmaszálba.
Ugyan mi mást tehetnék. 
Ez egy kora nyári nap. Még ősznek is ronda. 
Kipiszkálja az emberből kellemetlen emlékeit, a tettrekészség legkisebb szándékát, megdermeszti rőzsedalait, egy horpadt tejeskannává varázsol, aki hallgatja üres belsejének kongását, és érzi, belé már soha többé nem öntenek tejet. 
Ebben a színtelen világban nem tudni délelőtt van vagy délután, még nappal van, vagy már este. 
„Minden múlik, ez is elmúlt, nem örök a csoda sem”-mondja Poe a tőle megszokott optimizmusával, de ennyire, benne a rossz időben, az ember kétkedve fogadja a vers sorait. 
Na persze, egy életben gyakran van rossz idő, és időnként jó is. Furcsa módon, a rosszra mindig élesebben emlékszik az ember. 
Lehet, így vannak ezzel az állatok is, de önzésünkben nem figyelünk oda. Elég nekünk a saját problémánk. 
Ennyi víz, semminek nem jó. A növények kirohadnak, lelkemmel az élen. Engem az utóbbi az, ami közvetlenül érint. 
Ez, az önzésem miatt lehet. De már elmosta bennem a belátás képességét ez a rohadt idő, meg a türelmemet is. 
Már elázott bennem minden tetterő, még meglévőségében vetett hitem is. 
 Az említett tejeskanna vagyok, elnézegetem kiürült belsőmet, horpadásaimat, úgy nézem, egyre több van belőlük. 
Hiába, múlnak a napok, azon belül én, egyre több horpadás, egyre kevesebb esély. 
Egy szép, sima falú edény, logikus, hogy elvárja, övé legyen a minden. Még nem tudja, egy sima fal, csak horpadásokat gyűjteni alkalmas. 
Majd rájön.
Még elázni sem kell ahhoz, hogy feleszméljen. Csak így vizesen és szürkén erősebben érezni. 
Tisztábban lehet átélni a horpadásokat, meg a színtelenséget.
Nem igaz, hogy megszokható. Legfeljebb meg lehet próbálni vele élni. 
Na persze nem könnyű, nem is mondta senki, hogy az, mert aki ilyet mondana, az nem normális, és hülyének elég vagyok én, nem kívánom a megsokszorozódást,
sem a hülyeség, sem a horpadások terén. 
Olyan a reggel, mint az este. Lehet, hogy megállt az idő?
Milyen kombinatív vagyok ebben a ronda őszben!
Ha ez így van, akkor egészen más a helyzet. Minél többet van rossz idő, annál több ellenőrizetlen órát élek, annál hosszabb lesz a földi létem. 
Na, ez egész jól hangzik, már sokkal előbb is eszembe juthatott volna.
Mennyi borús gondolatot úsztam volna meg! 
Tulajdonképpen egészen mókás ez a szürkeség, a vég nélküli esővel. 
Csak nézegetek ki az ablakon, és élvezem az egyhangúság békéjét, és biztonságát.
Mert biztonságérzet nélkül nehéz élni. Nem is érdemes.


Kép: Kapolyi György Szeretteim című alkotása


Kelebi Kiss István: Palackposták Nakonxipánból

with 0 Comment



---Gulácsy Lajos megtalált naplólapjai---

az eső Dante-tercinát dobolva
forró ablak-lelkemről visszapárolog
úgy nem vagyok senkinek a foglya
hogy Űrt őriznek bennem komondorok

nem találkoztam soha Beatricével
-de ismerem- a festett Költő én vagyok
szívet a téglafalra belülről véstem
és Pillanatból szőttem léthosszú napot

de immár nem tudom hogy nem tudom mit
felejtettem el és mire emlékezem
hogy merengő ámulat vagy gyógyszer bódít
s halálom stoppolom vagy sorsom lékelem

*

a fénynek
nincs szaga
mint kerítése
a képzeletnek

békák is
reménykednek
ha rút is a királylány
egyszer megtanul csókolózni
-talán-

túlfizetett koldusként
e néhány gondolat
nap mint nap visszajár
ide
hol minden csönd
és fal és fehér
a négy évszak
a szoba sarkai
-legszebb a nyár-

künn a közös csarnok
mégis őszbe hajlik
és fekete szél kapkod
lehulló sétáim után

*

billegő kósza árnyak
a Via Appián
múlt-foszforos
lábnyomokba lépek

a Trevi-kútban
csillagfillérek ragyognak
egyszer visszatérek
gondoltam a k k o r
és  m o s t  itt ülök
kiflit majszolok
(a kalandozás
karnyújtásnyi tér)

Csönd és Álom
mankói egybenőttek
(hová
hová)

nincs remény

lelkem metán-sújtotta tárna
minden vágyam emlékem
benne égett
s a forró fojtó sötétben
nem tudtalak megmenteni
Téged

Ó
mennyire ormótlan ez a lépték
Fecske és Giliszta bennem

a nyirkos sötétben mélyen
a szárnyak vágyát
tovább növesztem

*

vászon helyett
rácsok
a vakkereten

most
az a Nincs
ami Van

ecset nélkül
vajúdik a kéz
túlhordott képek
a lélek belehal

a test
tűri még
bíbelődik
benne
a salak
és hajózik
horizont-nélküli
termek
meszelt
égboltja alatt

*

sorsom színes
palettákra száradt
kőnek szárnyat festek
követ a madárnak

aranyló lazúrra
sötét pöttyöt ejtek
camera obscurát
bezárt képzeletnek

út-tudó csodám
mely volt készülőben
mint pille a bábból
röptét kirágta belőlem

próbál égre szállni
-fogyóban a fénye-

didergő nyárban
dérrel hímporosan
verdes a béke

*

ellopott hétfők
visszalopott keddek
elvesztett szerdák
megtalált csütörtökök
beomló péntekek
aládúcolt szombatok
kardfogú vasárnapok
között

és ugyanez
ki tudja hányszor
az ében
csönd belsejében

hol festhetnék
rácsokkal fölszeletelt Napot
meg-nem-szőtt-terveket
térképem fehér foltjait
melyek én vagyok

festhetném
még-ki-nem-ásott-kutak
vödör csobbanását
a remény bedeszkázott ablakát
melynek résein át
a Varázsló kertjére látok
(levedlett álmaim kígyóbőrliánok)

mégis pizsamában ülök
az ében csönd belsejében
és magányom lepkehálójával
ecsetszárnyú színekre vadászom

*

ki szomjúság ellen
csapot szereltem a végtelenre
és megpatkoltam az Időt
hogy lassabban kopjanak az évek
most nem lelek és nem remélek
tornyokat
jegenyéket

csonkig feketült szárnnyal
csonkon égő gyertyalángba
zuhanva
próbálok vásznat feszíteni
e vakkeret-világra

adni
adni
adni
kapni
kapni
kapni

és tovább ring
az inga

meddig

*

körben kiégett
földbe fúródott
repülőgépek
az évek
mégis élek

megmentett
az álmaimba szorult
katapult
egyetlen túlélője
lettem magamnak

ki mint rémült sün
lángoló kazalban
maradék sorsom
menthetném
e zűrzavarban
mégis csupán
tüskéim borzolom

és állok széttárt karral
eleven kereszt
érintek Délt Északot telet nyarat
levágok minden hajtűkanyart

Függőleges és Vízszintes origója
szívem a bója
lüktet jelez rezdül
amint rajtam keresztül
áramlok át mások emlékeibe
(ide)

voltam

pedig zsömlém körül
az asztalon még dong a légy
szöszös lábától
megzörren a zsírpapír

csupasz fák árnyéka
rajzol hieroglifákat a falra

Ehnaton verset ír

*

árnyékos oldal a lelkem
miért is készítenék napernyőt
ha rám omlik a készülődés
amint kinyílnék az életemben

most is
e tükörnek beszélek s látom
hátam mögött a falon
(mint ezernyi lőrés)
apró repedések
bármiként fordulok is
elvéthetetlen célpont maradok

a kockakő fugáin át beszivárog
a Cukrászda alá temetett sok halott
és egymásra rakódik

láthatatlan kezek emlékeimbe építenek
ne roppanjon össze ami megmaradt még

a nyitott ablakon át érzem a rizspor szagát
pedig a hárs virágzik

*

álmaim
csillagszemcsés dörzspapírral
fölsérti az éj
bennem pilleszárny
szirom és pehely lebeg
mégis véres álmokra ébredek

(sebek)

folytatnék egy történetet
ám az ébrenlét más alakzat
hegyekké gyűri a lepedőt
szörnyekké torzítja az asztalt
széket

a sebzett álom éhes
kiharap belőlem
pilleszárnyat szirmot pihéket
s amint a Hold halad
a csöndre órám ketyegése
szerel karmokat

háborús övezet lett ez az éj
fekete és fehér tábornoka
ülök magányom közepén
és mindkét sereget rendezgetem
Magam
Velem

(hiába)

Istenem
hány virradat férne ekkora éjszakába

*
...pedig ott volt a tábla

ÖNMŰKÖDŐ AJTÓ

mégis kiléptem
és rám csukódtam

most itt vagyok kulcs nélkül
Nakonxipánban a hóban

nem fázom
talán nincs is hideg
(vagy viszonyítási alap)

Hercegnő lebeg a mellvéd felett
és aki voltam játszani hív a kisgyerek
most ő az egyetlen barátom
csúszkálunk színes palettákon

neki mondogatom
nyár van
nyár van
ám a piciny fehér méhek
zümmögnek tovább

Nakonxipánban
hull a hó

*

szóközökben megfeneklett csend
evezője-törött mondatok
kikötő nélküli színek
de bennem az utazás éhe
szárnyakat növeszt

s futok futok
hogy magam alá gyűrjem a valóságot
és felemelkedhessek végre

csupán Nap-közelben érthető
a zuhanás veszélye

előbb egy-egy toll
kioldva alá pörög
mégis föl föl
tovább

(de a nővér mosolyogva mondja
megjött az ebéd Lajoska)
és megint SZIGET az ágy

*

percek fény és hanghatásait
színekké szublimálom

ecsetem szőre éj
palettám álom
testem vakkeret
lelkem a vászon

kopp-kopp-kopp
s egy árverésen
elkel a halálom

*

néhány óra még
s az első Napszelet
végig gurul az asztalon
és ketté fűrészeli
a nem-csobbanó Ladikot

néhány óra még és láthatom
szobám sarkában mennyit haladt
a Párkapók
néhány óra még hogy újra halljam
a fatorkú cinegét
( a fülemüle tökéletes énekét unom)

mert megmerítkeztem az éjszakában
mindig minden éjszakában megmerítkezem
virrasztásköpenyben járom Álmok útjait
a bolond iránytű nem csitul szívemben
az eltévedés félelme sem rémít engem
hiszen kisiklott vonatnak a pályaudvar emlék
de minden következő állomás vágya benne ég

...csupán néhány óra még...

*

csukott szemmel
(gyakorlásként) morzsákat tapogatok

egy kettő vagy három lépésnek nevezem
a szoba tárgyait  (kettő a szék)

ez megszokható
de a mind gyakrabban rám törő szín-nélküliség
(mikor füst a világ)
nehezen

néha nyílnak még bennem
rózsák és orgonák
s sziporkáznak kaleidoszkópok

de a zsákutcába szorult a fény
hiába tolatna már
falat emelt a retinám

és hirtelen
a Semmi elkezd történni velem

*

csöngetnek
(mint az iskolában)
kedd délután
ismét séta lesz
és járhatunk
körbe-körbe párban
talán az udvaron
(hisz nyár van)

készülődök lábam
már leér a kőre
de visszahúzom
akár a macska
ha vízhez ér
ma nem megyek
hiába szólítanak
hajlongok
hátra meg előre

és hallom
EZ
itt marad

igen
akár egy tárgy amelyre
12 éve rakódik a por
s hogy csillog alatta
már maga is letagadja

kedd
körbe-körbe
kinn
csoszog a csapat

*

apad a folyó
tengert érni reménytelen
lékelt papírhajók verődnek
p a t a k-köveken

de lassan elsüllyed ez a víz is

sivatag közepén nagy
zománcos lavór-oázis
a csöndnek pálma-árnyéka van

------(Gyula centis betűkkel
írt egy verset nekem
- így látom - de nem értem benne
magam)


Kép: Gulácsy Lajos: Önarckép

► Üzenőfal

Üzenőfal használat: A fenti gombok segítségével be tudtok jelentkezni. A "Guest" opció azt jelenti, hogy egyszerűen csak begépelitek a neveteket.
VÉLETLENSZERŰ AJÁNLÓ