Az álomhatárról rideg kézzel
ránt vissza a hajnal,
s téged idéz az első gondolattal:
régi kedvesként nézek a szemedbe.
Akarlak mohón, s nem egyszer…
Erőtlen türelemmel csallak:
légy ma te a reggel,
s terülj el hanyagul
léha életemben.
Ahogy lustán kilépsz
a délután lomha percei mögül:
várom, hogy az asztalomhoz ülj,
s konyhámba lopózz…
Nem főzünk ma vacsorát.
Simulj kezem alá este,
rejtőzz forró tenyerembe,
s ágyamhoz ha lépsz,
lepedőmre gyűrd az álmot,
a lényedtől teljes világot,
s maradj, míg szétfolyik a bor.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése