Nyárnak teljében, zöldbe burkolt ligetem,
érzi közelgő ősz rozsdás fogát.
Mi megrágja színeit, feledi szépségét,
és nyomát hagyja mindenen, mi él…
Fűzfáim egyre integetve búcsúznak a mától,
fakulnak még a tűző sugártól,
de egyre hanyatlik a sárga korong,
és bukik alá a horizonton távolabbra,
-s mindezt napról napra.
Tiszta látványát olykor már homály fedi,
reggel s este, mely fátyolként rá telepedve, takarja báját,
ráadva önnön torára szabott ruháját,
melynek már csipkéje földre szállt felhő.
Hát ragadd meg most méla vándor, ligetem szépségét!
Őrizd meg lényedben, emlékké soványuló jelenét!
Ringatózz még utoljára nyaramnak jászlában,
melyet kertemben neked vetettem virágos szirmokkal!
Szakíts gyümölcsömből, és vidd magaddal kedves,
mert elhagyod kertem, ha szépsége már nem hívogat!
De nembánom, mert magaddal viszed magvam,
így leszek benned örök, hallhatatlan.
Hát térj be utolsó vándor!
