Az állatok istennője

Szidi a siratófalnál (KK-N)

Életem legförtelmesebb napja volt, amilyenhez hasonlót még ellenségemnek se kívánok. Főleg, mert képes hasonlót kívánni nekem, s soha se lehet tudni, az ilyen mikor teljesedik be. Pont ma jártam meg, egyik kívánságom beteljesedett. Pechemre.

Már hétközben gyanakodva nézegettem az eget. Sajnos nem ígért semmi rosszat. Aztán egyik nap a rádióból megszólalt a meteorológiai jelentés. Hétfőtől rossz idő. Késik – lombozódtam le – mint a népdalban a falióra[1]. Én meg cipelhetek... No, azért ne panaszkodjak – próbáltam vigasztalni magam – mert három hétvégén is esett az eső... Akkor még nem tudtam, mi vár rám.

Nem idézem, mit gondoltam, amikor A Garcsinvögy fele vettük az utunkat. Úúúúútálom azt a poros, gödrös, hosszú, unalmas erdészútat. Jó-jó, igaz, a Zajzon völgyében se jobb az út. Egyetlen biztató az volt, hogy a szokottnál kevesebb volt a cipelnivaló. Bár a lelkemben ettől valamiért elült a gyanakvás, melyet semmilyen észérvek nem tudtak elhessegetni. Ám abból még sohase származott jó, ha az eszemre, és nem az érzékeny lelkemre hallgattam. Most is igaza lett...

Amikor balra megláttam azt a vadvizek szántotta meredélyt, mely a Rencére vezet, lecövekeltem. Én azon fel nem megyek! Mi vagyok én, serpa?[2] Nagy szemeket meresztettem, amikor nem is erőltették. Felvették a hátizsákjaikat, s azt mondták:

- Te itt maradsz, amíg jövünk!

Szóhoz se jutottam a meglepetéstől. Mire észbe kaptam, már eltűntek a fák között. Itt hagyni engem az erdő közepén e-gye-dü-ül!! Emberek ezek? Itt hagyni engem, ki csak a hónap végén töltöm a három évet itt, a Brassó környéki erdő közepén. Amelyet nem tudom, miért nem neveznek őserdőnek! Hiszen Brassó világszerte elhíresült a medvékről! Még a Kapu utcán[3] is láttak már medvét, hát még itt a vadonban, hol még a madár se jár! Segítségért is hiába kiáltok, akárcsak Jancsi és Juliska… Juujj! Én még kenyérmorzsát se szórtam el! Igaz, az úgyis hiábavaló lett volna. A Grimm mesében is felcsipegették a madarak. A büdös dögök! Most is olyan zajt csapnak, hogy bedugul a füled. Még hogy tavasz van és szerelmesek! Tartsák meg maguknak az érzelmeiket, mit kérkednek vele! Mert az én érzelmeimmel nem törődik senki! Itt hagytak egyedül, az erdőben. És én félek. A medvéktől!

Akkor már a szagukat is érezni véltem. Kiderült, nem is alaptalanul. A szél irányába pillantva valami feketét pillantottam meg a földön. Olyasmit, aminek jobb házakban nem illik leírni a nevét. Másoknál becézni illik. Ettől szalonképesebb lesz. S aminek kakici szagán is átütött az átható medveszag. Aztán megpillantottam egy kisebb csomót is, néhány méterrel arrébb... Ezek itt rendszeresen eljárnak!

Nem mertem kiabálni félelmemben. Ezek az embertelen alakok, akik úgy itt hagytak, mint kutya a... (túúúdom, tudom, nem illik kimondani...) úgyse hallanák meg. Hogy törnék össze legdrágább tulajdonukat! A további kívánságaimat nem idézem. Hátha 18 éven aluliak is olvassák. Aki nagyon kíváncsi, olvassa el Françoise Vilon versét, “Bohókás ballada a kocsmárosokról.” Villon elismert a világirodalomban, tehát szalonképes. Szóval valami olyasmit.

Pedig nem is a brummogó medvéktől kellett volna félnem. Erre már akkor rájöttem, amikor azt a barna arcú alakot megláttam. Nem medvebarna volt. Inkább kreol és két lábon járt. Amikor megkerült, körbe-körbetekintve, elkapott a rettegés. Soha nem féltem ennyire. Kiderült, nem is alaptalanul. Felemelt egy husángot, s mire elvisítottam volna magam, már teljes erővel meg is ütött. Akkor már nem érdekelt, hogy ezek a felelőtlenek, akik itt hagytak, nem hallják. Visítottam, ahogy torkomon kifért a legszopránabb hangon, ami tőlem kitelt.

- Megütöttek! Kiverték a szemem! Segítség! Ki akarnak rabolni! Segítsééég!

Ha ők nem is, de hátha egy arra vetődő kiránduló meghallja. Hiába reménykedtem.

Visítás közben behunytam a szemem, s vártam a következő ütést. Nem jött. Ehelyett azt éreztem, hogy az alak behajolt a pozdorjává törött hátsó ablakomon, s kinyitotta az első ajtómat. Első dolga volt lenyitni az irattartót. Kihányt belőle mindent. Na, gondoltam, búcsúzhatok Andreától. Szerettem azt a nőt, pedig elég monoton hangon szokta mondani: “A második utcán fordulj balra.“ Meg azt, hogy: “Túl gyorsan mész!” Ey valahogy biztonságot adott. Elmarad ezután az is, hogy “Kuss!” a sofőrülésről. Meg a pilótaülésről, hogy “Süket vagy? Megint büntetést akarsz fizetni?” Erre általában újabb “Kuss!” következett, meg hogy “Andrea bőven elég!”

Erre a gondolatra, hogy Andreát is elvesztem, még hangosabban visítottam. A tolvaj, nem tudhatta, hogy azok a felelőtlenek, akik itt hagytak védtelenül az erdő közepén, martalékul a kétlábú vadállatoknak mennyire lehetnek távol, így kapkodni kezdett. Így, nemhogy Andreát nem találta meg, de még a pendriveot se, amelyről a zene szól útközben, pedig az szem előtt volt. Vagy azt se tudta, mi az a pendrive. Még a hátsó ülést is előrángatta, ott is rendetlenített, de végül üres kézzel eredt futásnak. Pancser! Én viszont maradtam a betört ablakommal.

Pityeregve, bűntudatosan és berekedve vártam a gazdáimat. Már egy hangot se bírtam kiadni. Hogy miért van bűntudatom? Hát mert sajátszájúlag hoztam magamra a bajt. Én kívántam, hogy “Bárcsak törnék össze legdrágább tulajdonukat!” Hát igen, a házat leszámítva tényleg én vagyok a legdrágább tulajdonuk... Túúúdom, tudom, a legdrágábbat nemcsak pénzben lehet érteni, és ott vannak a felnőtteik. Mert már nem gyerekek. Csakhogy azok nem a tulajdonuk...

- Na, gyertek csak vissza, odamondok én nektek! – fogadkoztam, de hát én egy érzékeny autó vagyok. Amikor megláttam, hogyan szakad meg a lelke a gazdámnak, amint meglátta, milyen állapotban vagyok, megsajnáltam. Meglágyult a lelkem, mekkora szívfájdalommal szedegeti ki az üvegcserepeket az ülésemről. Nem döftem még egy tőrt a szívébe. Csak annyit mondtam:

- Vigyázz, az első ülésen van még szilánk. Nehogy beleülj! – Azt hiszem, nem tud autóul. De úgy gondolom, érezte. Mi szeretjük egymást nagyon. Ő, és én, a második felesége.

[1] Szombat este, mikor hazamentem,

Feleségem nagy bánatban leltem,

Volt nálunk egy régi falióra,

Ráesett az öreg anyósomra,

Aki aztán be is krepált nyomban.

Asszony, asszony, nem hallgatsz a szóra,

Mindig mondtam, késik ez az óra,

Mindig mondtam, csináltassuk jóra,

Sokat késik ez a vacak óra,

Későn esett rá az anyósomra.

[2] Nepáli teherhordó. Ők cipelik a Himalájára mászó alpinisták holmiját.

[3] A brassói korzó