Egy könnycsepp gurul végig arcán… majd követi száz másik. -Sajnálom- leheli zárt ajakkal, a néma csendnek.
Egy év, egy tér, mégis több ezer kilométer, a távolság, és egy hatalmas gát… Hiába futok, hogy elérjem, felmászni rajta nem tudok. Hiába látom, hogy hol a hiba, átjutni rajta nem tudok. Ezért csak kezem pihen a jéghideg durva kövön, melyből épült. –Ember készítette, és az idő pora fedi majd el.- Lassan húzom végig az ujjaimat, mint mikor a szél becézgeti a napsugarakat, lassan érintem, és minden pillanatát élvezem, mégis, valami mélyen belehasít szívembe. A fájdalom…
Mikor egy ismeretlen vércsepp mocskolja be a gátat… és egy árva könnypehely próbálja meg lemosni róla a bűnt…
1998.márc.04.
Megnyíltam Neked. Levetettem előtted mindenem, mégis egy dologra képtelen voltam… Mezítelenül álltam előtted az ítéletre várva, és Te megöleltél. Szerettedben fürdettél, mígnem felmelegedtem, mosolyoddal felöltöztettél, és csókjaiddal betakartál. Éjszakánként őrizted álmomat, most mégis, Én vagyok, aki hátba támad.
A sötét éjszakában, a bőr illata terjenget, hívogatott, csábított, míg végül magához rántott, és nem eresztet el soha többet. Minden megszűnt, mi akkor volt, a külvilág, az üldözés, az értelem… Akkor és ott, nem számított senki, és éreztelek. Éreztem, ahogy dobog a szíved és az enyém hozzád igazodott. Mikor kifújtad a levegőt, az általad keltet hullámokban játszottak kosza tincseim. Miket Te oly lelkesen és gyengéden simítottál hátra, mintha mindegyik külön több milliót érne. És aztán jött, ami mindent megváltoztatott. Összes szenvedélyemet és hálámat, ami csak létezet abba öntöttem. Annyira akartam, hogy érezd fontos vagy nekem. Még, ha nem is úgy mint…mégis, úgy vettem el Tőled, mindent amit csak adtál, mint sivatag a holtbéli tájon a vizet. Többet és többet akartam, miközben kósza ígéreteket sugalltam. Tudd meg, vágyaim szárnyai voltak azok, melyek lehet most elégtek. Így voltunk mi ketten.
A Nap és a sugara… Melyet március hava takart be, hogy teljesüljön két álom. Most már tudom, hogy mi volt benne oly gyönyörű, és miért gyűlölöm annyira… mert ekkor fordultam el mindattól, ami mellett ki akartam tartani, és ezzel Téged sebeztelek meg a legjobban… életem legrosszabb döntése volt, mert …
Most itt vagyunk ketten. Egy év, egy tér, mégis több ezer kilométer a távolság, és egy hatalmas gát… Amit Én építettem. Kövei oly ridegek, mint a jeges szélvihar, mely húsodba váj és csontig hatol. Egy félénk ujj simít felszínén végig, majd az építmény bele mar.
Egy könnycsepp gurul végig arcán… majd követi száz másik. –Sajnálom, ez az ÉN hibám- leheli zárt jakkal, a néma csendnek. A gát darabokra hull, és a víz boldogan hódít meg mindent, mert tudja, már nem ártathat senkinek.
Nem tudom elolvasni, mert nekem el van csúszva a jobb széle. Így takarásban van. :(
VálaszTörlés(= Probléma javítva,hála Gregnek. =) Köszönöm, hogy szoltál. (=
VálaszTörlésA dátumozás előtt két bekezdés szerepét én itt nem igazán értem és érzem át.
VálaszTörlésAzt sem tudom, hogy a bekezdések kezdőbetűje miért van vastagon szedve, én itt ennek funkcióját nem látom.
Az egybeírásokat kerüld már légyszi!
A gondolatok nagyon szépek. Versbeillő, ahogyan mesélsz.
VálaszTörlésÉn, csak a szavakat figyelem, ahogyan összeállnak.
Gratulálok!
Néhány figyelmetlenségre utaló elírás, betűhiány stb. ellenére tetszett a hangulatod, átélhető, jó. (ilyenek akadnak azért benne, érdemes javítanod: "zárt jakkal", "nem ártathat" ?, "Szerettedben fürdettél", "illata terjenget", "és nem eresztet")
VálaszTörlésIndul valahonnan és érkezik valahova, de valahogy mégis kicsit zavarosnak hat nekem, mintha darabos lenne, így megtöri a hangulatát. Mintha neked jelentene érzést, amit nem ad át.:( De tetszenek a képeid, ahogy elkapod a szavak összerezgését.:)
VálaszTörlésIgen figyelemreméltó előttem szóló gondolatok.
VálaszTörlésTe megéltél valamit, amit az olvasóra akarsz kivetíteni, hogy élje át amit te.
De mikor ezt teszed, akkor már nem te éled át, hanem DOLGOZOL, arra figyelsz, hogy átmenjenek az érzéseid. Csak annyira idézheted vissza, amennyi a szándékodhoz kell.