Véres lábnyomok a levegőben
Ugye ismerős? Hát persze, ki ne hallotta volna már ezt a vicces, lehetetlennek tűnő kifejezést? Pedig nem az már többé, e köré íródott egy regény.
Az elkövetője Stephanie Ford, ami egy írói álnév. Az író magyar, és magyarul is írta könyvét, tehát elolvasásához kimondottan csak ezért nem szükséges beiratkozni nyelviskolába, sem megnyitni a Bing fordítóját. Arra a kérdésre pedig, hogy miért Stephanie Ford, és mondjuk nem Csepeli Stefánia, nagyon egyszerű a válasz. Zámbó Jimmy óta mindenki óvatosabb a magyar álnevekkel, pedig "a Király"-t nem is ő választotta. Azonnal megtámadták szegénykét ilyen-olyan indokkal. Például hogy nem tudhatjuk Szent Istvánunknak milyen volt a hangja, ha volt neki egyáltalán, mert egyetlen karcos vagy akár törött CD sem maradt utána, ami persze csúsztatás, hiszen első királyunk a lemezeit nagy előszeretettel többnyire a baljában szorongatta.
A téma ugyan megér egy misét, de a továbbiakban a Véres lábnyomok a levegőbennel foglalkozunk inkább.
A címből ítélve akadna néhány ember, aki a szerelmes-, kaland-, vagy családregényre tippelne, az elvetemültebbek matematikai szöveggyűjteményre, de annak a valószínűsíthető többségnek lenne igaza, akik a krimire tennék voksukat, ami viszont további sorsolást vonna maga után, hogy az egyszem repedt membránú lila hangszórót egy valaki megnyerje és elvigye.
Krimi a javából. Olyan mint egy hollyvoodi színésznő, megvan mindene.
Elsőként a két zöldfülű nyomozót említeném, akik ezidáig nem hogy hullával, de még egymással sem találkoztak. Az egyikük férfi, a másikuk kizárásos alapon, nő. Természetesen a férfi a főnök, aminek azért azon soviniszta férfitársaim ne nagyon örüljenek akik aprólékos gonddal próbálnak párhuzamot vonni a nő és a tyúk értelmi képességei közé, ugyanis a hölgy okosabb, kreatívabb, és nagyszerűen tud kombinálni. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, kitűnően kiegészítik egymást.
Hogy beletanuljanak a szakmába, a szerző rendelkezésükre bocsát néhány hullát a regény elején, majd a továbblépéshez a közepén is. A végére sem megszokásból marad még egy-két gyilkosság, eddigre a rendőrök kezdenek ráérezni a nyomozás logikájára, kezdődik az igazi versenyfutás az idővel, hogy megelőzzék a következő tragédiát.
Izgalom. Talán ezzel kellett volna kezdenem, remélem még nem késő, mert a krimi bizony legyen izgalmas. Ebből aztán van doszt. Hogy mennyire doszt? Szokásom, ha krimit olvasok vagy rejtvényt fejtek erősen gondolkodva a vöcsök magánhangzóin, keresztbe teszem a lábam. Persze mind a kettőt. Nos, Stephanie Ford regényének második felénél már eleve így ültem le! Ugyan váltogattam olykor a lábaimat, de csak szellőztetés gyanánt.
Itt szeretném megjegyezni, a könyv első fele Agatha Christiesnek indul, vagyis abban a hitben élünk, hogy csak az utószóban ismerjük meg a tettest. Aztán a felétől, a négyszázadik oldalig Colombós lesz. Legszívesebben súgnánk a nyomozóknak, ne így, ne úgy, figyelj oda, ne ide, amoda... hülye vagy! De ez még mind semmi, mert az elejétől fogva a szereplők lelkében, gondolataiban is járkálunk, nem csak külső szemlélők vagyunk, tehát olyan piszó... piszé... pszió izé, de gondolom tudod mit akarok mondani.
No mi van még benne? Ja, szerelem is van benne, első látásra. Az egyik fél köldökig, a másik rögtön fülig. Különneműek. A szerző nem lép ki a tizenkettes karikából, szex nuku. Hiába vagy csalódott, ez van.
És akkor végül kiről nem beszéltünk még? Igen, a gyilkos...
De nem! Innentől fogva egy szót sem húztok ki belőlem, még az ügyvédem jelenlétében sem.
Illetve mégis. Aki szeretné elolvasni a könyvet, csak ennyit pötyögjön be a fészbuk (facebook) keresőjébe, hogy:
s t e f /delete/ p h a n i e f o r d
és már rendelhet is egy példányt.
Jó szórakozást!
Ugye ismerős? Hát persze, ki ne hallotta volna már ezt a vicces, lehetetlennek tűnő kifejezést? Pedig nem az már többé, e köré íródott egy regény.
Az elkövetője Stephanie Ford, ami egy írói álnév. Az író magyar, és magyarul is írta könyvét, tehát elolvasásához kimondottan csak ezért nem szükséges beiratkozni nyelviskolába, sem megnyitni a Bing fordítóját. Arra a kérdésre pedig, hogy miért Stephanie Ford, és mondjuk nem Csepeli Stefánia, nagyon egyszerű a válasz. Zámbó Jimmy óta mindenki óvatosabb a magyar álnevekkel, pedig "a Király"-t nem is ő választotta. Azonnal megtámadták szegénykét ilyen-olyan indokkal. Például hogy nem tudhatjuk Szent Istvánunknak milyen volt a hangja, ha volt neki egyáltalán, mert egyetlen karcos vagy akár törött CD sem maradt utána, ami persze csúsztatás, hiszen első királyunk a lemezeit nagy előszeretettel többnyire a baljában szorongatta.
A téma ugyan megér egy misét, de a továbbiakban a Véres lábnyomok a levegőbennel foglalkozunk inkább.
A címből ítélve akadna néhány ember, aki a szerelmes-, kaland-, vagy családregényre tippelne, az elvetemültebbek matematikai szöveggyűjteményre, de annak a valószínűsíthető többségnek lenne igaza, akik a krimire tennék voksukat, ami viszont további sorsolást vonna maga után, hogy az egyszem repedt membránú lila hangszórót egy valaki megnyerje és elvigye.
Krimi a javából. Olyan mint egy hollyvoodi színésznő, megvan mindene.
Elsőként a két zöldfülű nyomozót említeném, akik ezidáig nem hogy hullával, de még egymással sem találkoztak. Az egyikük férfi, a másikuk kizárásos alapon, nő. Természetesen a férfi a főnök, aminek azért azon soviniszta férfitársaim ne nagyon örüljenek akik aprólékos gonddal próbálnak párhuzamot vonni a nő és a tyúk értelmi képességei közé, ugyanis a hölgy okosabb, kreatívabb, és nagyszerűen tud kombinálni. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, kitűnően kiegészítik egymást.
Hogy beletanuljanak a szakmába, a szerző rendelkezésükre bocsát néhány hullát a regény elején, majd a továbblépéshez a közepén is. A végére sem megszokásból marad még egy-két gyilkosság, eddigre a rendőrök kezdenek ráérezni a nyomozás logikájára, kezdődik az igazi versenyfutás az idővel, hogy megelőzzék a következő tragédiát.
Izgalom. Talán ezzel kellett volna kezdenem, remélem még nem késő, mert a krimi bizony legyen izgalmas. Ebből aztán van doszt. Hogy mennyire doszt? Szokásom, ha krimit olvasok vagy rejtvényt fejtek erősen gondolkodva a vöcsök magánhangzóin, keresztbe teszem a lábam. Persze mind a kettőt. Nos, Stephanie Ford regényének második felénél már eleve így ültem le! Ugyan váltogattam olykor a lábaimat, de csak szellőztetés gyanánt.
Itt szeretném megjegyezni, a könyv első fele Agatha Christiesnek indul, vagyis abban a hitben élünk, hogy csak az utószóban ismerjük meg a tettest. Aztán a felétől, a négyszázadik oldalig Colombós lesz. Legszívesebben súgnánk a nyomozóknak, ne így, ne úgy, figyelj oda, ne ide, amoda... hülye vagy! De ez még mind semmi, mert az elejétől fogva a szereplők lelkében, gondolataiban is járkálunk, nem csak külső szemlélők vagyunk, tehát olyan piszó... piszé... pszió izé, de gondolom tudod mit akarok mondani.
No mi van még benne? Ja, szerelem is van benne, első látásra. Az egyik fél köldökig, a másik rögtön fülig. Különneműek. A szerző nem lép ki a tizenkettes karikából, szex nuku. Hiába vagy csalódott, ez van.
És akkor végül kiről nem beszéltünk még? Igen, a gyilkos...
De nem! Innentől fogva egy szót sem húztok ki belőlem, még az ügyvédem jelenlétében sem.
Illetve mégis. Aki szeretné elolvasni a könyvet, csak ennyit pötyögjön be a fészbuk (facebook) keresőjébe, hogy:
s t e f /delete/ p h a n i e f o r d
és már rendelhet is egy példányt.
Jó szórakozást!
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése