Ólomkatona

Pusztító tűz tombol végig a világon. Lángjai emésztőek, égig érnek, nyomukban semmi sem marad – szépségét vesztett, kopár táj. A földbe marnak, és a forróság áttetsző lávafolyammá sűríti a levegőt, mely fodrozódik a sivár föld repedései fölött. A lobogás centiről – centire halad, egyre űz és fenyeget. Nincs menekvés. A perzselés újabb és újabb nyelveket szül, vörösen izzik fel, szinte már kézzel fogható… miközben minden semmivé válik.

Szabadulnál - bár fulladnál a hideg hullámok között, csak lenne már vége… Vágysz a mindent elsöprő tisztító áradatra, mely megnyugvást hoz… mert felemészt… Bár válhatnál te is tűzzé… hogy elmosson a következő zivatar.

Reménnyel telve nézel fel az égre, felhőket imádkozol a gomolygó füst fölé… és szél hozza közel őket, rád zárják a forróságot – a földhöz présel. Szürke hamu táncol a lángnyelvekkel, a levegő még nehezebbé válik. A felhők sűrűsödnek, feketéjük elnyeli a narancsfényt, mélyre ereszkednek. Összemosódnak a lángokkal, minden forró. A szél orkánná fajulva fekteti a tájra a perzselő nyelveket, egyre kavarog.

A füledre szorítod a kezed, mert az ég megreped. Dobhártya szaggató robbanással csapnak a villámok – ostorként a fejed fölött hasítanak. Felszakítják a felhőket, de távol az ég. Nem jön az enyhülés, nincs segítség, a cseppek is megsemmisülnek… A világ kicsire zsugorodik, a lángok erősödnek, magasra csapnak, nyaldossák a fodrozódó felhőket. Mennydörgéstől remeg a táj – de a szűkülő élet falai nem repednek.

Izzó katlan rabjává válsz. A forróságban válsz ólomkatonává – körülötted tombol az égiháború. … És a recsegő mennydörgés tovább rázza a falakat.

Saját tested foglya vagy, melyben pusztító tűz tombol.

Tüdődet fokozódó vihar rázza…

Átforrósodó ólomkatonaként mellettem fekszel.

Kezem a mellkasodon.

Beteg vagy…