Ha suttogsz is, meghallom

Nagy a nyüzsgés, a jövés-menés. Ildikó békés nyugalomhoz szokott lelke ezt azonnal érzékeli, ahogy a többieket is maga körül. Szinte egyesével valamennyiüket.
Arcát még az erős fénybe emeli, lehunyt szemének még megnyugtató a megszokott ragyogás, de bőre már érzi a friss levegő enyhe áramlatát, mely odaátról kecsegtet.
Nincs lökdösődés, senki sem ér hozzá, miközben ő türelemmel várakozik a kapunál. Előtte egy idős úr kerül sorra, újabb pillanatok telnek el, majd átbocsátást nyer. A férfi átlép a kapun, tesz pár lépést, és Ildikó már látja, miként a szél belekap hosszú, szövetkabátjába, és már el is tűnik a szemük elől – egy még nagyobb forgatagba.
Ildikó ekkor veszi észre magán, hogy toporog. Már karjait is összefonta maga előtt, és lábfeje izgatottan kopog a padlón – el is kap néhány tekintetet, melyek némán figyelmeztetik. Biztos az ácsorgás teszi, a várakozás, a tény, hogy már ilyen közel van…
- Ildikó! – harsan egy éles hang a szomszédos sorból. A nő lelkesedése, és egész lénye is közelebb furakszanak hozzá, miközben helyét nem olvasztja össze a várakozók vonala.
- Nem hiszek a szememnek! Millió éve már, te jó… - azonban az érkező nem fejezi be a mondatot. Komisz mosollyal csak Ildikó arcát fürkészi, mert ő eközben próbálja felidézni az emléket, melyben rá ismerhet. És valóban nagyon hosszú időnek tűnik.
- Erika, örülök, hogy látlak! – Ildikó ennyit mond, és futó pillantást vet az előtte álló kislányra, aki hamarosan sorra kerül.
- Csak nem hazafelé?
- De igen, egy rövid látogatás… a lányomhoz… - feleli ő, és gondolatai újra visszafelé indulnak az időben. Sok idő telt el – Felétek minden rendben?
Ildikó óvatosan teszi fel a kérdést, hisz ez nem igazán alkalmas hely a privát beszélgetésekre, és amúgy sem lenne ideje kivárni egy hosszúra bontakozó történetet.
- Óh, igen! – legyint Erika, és füle mögé simítja göndör haját – Ez csak egy kis kiruccanás!
Ildikó figyelmét nem kerüli el az újabb vidám megnyilvánulás, a kacsintás, melyet követően Erika már indulni is készül – Még biztos találkozunk!
És sorra kerül. Arcát már egyenesen megcsapja a hideg levegő, mely automatikusan mély lélegzetet követel. Mélyen magába szívja, mint egy jól ismert, szeretett illatot. Az izgatottsága a tetőfokára hág, a hazatérés édessége váratlanul az ő arcára is mosolyt von, mikor átlép a kapun.
    A járdán azonban léptei már vontatottak, lelassulnak – Ildikó elbizonytalanodik. Talán nem is kellene itt lennie. Lénye egy része biztos benne, hogy szükség van rá, de egy hang belül azt súgja, ez talán nem jó ötlet. És épp az a rész mondatja ezt, amit még szálak kötnek ide, amelyik még idetartozik, amelyik hiszi, hogy ismeri a lányát. A lánya nem akarta, hogy meghallja, a lánya csak suttogta: mondd meg, mit tegyek… segíts nekem! De ő hallotta, és nem tehet úgy, mintha nem történt volna meg. Ezért van itt. Segítenie kell. Valamit biztosan tehet…
A lánya családjával egy kis, takaros, kertes házban lakik. Az emeleten halvány fény dereng, míg a földszinti szobából éles sárga négyzet nyújtózik az őszi éjszakába. A kertben kisebb káosz uralkodik, látszik, hogy még mindig nem értek a felújítások végére. Itt-ott egy-egy játék, az unokája már négy éves. Sosem találkoztak, de mikor a kisfiú feje feltűnik az ablakban, Ildikó szívverése azonnal meglódul. Márk orrát egészen az üveghez nyomja, úgy kémlel kifelé, felkönyököl a párkányra, és kis tenyereit a fülére tapasztja.
Ildikó megtorpan. Már a nyitott kocsibeállónál áll, de nem bír mozdulni. A bejárati ajtót fürkészi: be kellene mennie. Csak pár lépés, és ott lehet. De hogy mit is tehetne, arról fogalma sincsen. Mikor Márk megrezdül az ablakban, ő is meghallja a kiabálást. Kiszűrődik a házból, feketébbre, sűrűvé változtatja a levegőt, és ezt Ildikó pontosan érzi. Ahogy a rászegeződő tekintetet is. Előre lépett. Észre sem vette volna, ha Márk pillantása nem követné olyan nagy figyelemmel. Szemei kíváncsiak, megkönnyebbültek, már-már mosolygósak.
A kiabálás nem csillapodik, pedig ő már némán a házba lépett. Még Márk sem fordul felé, pedig ott áll mögötte, a nappali fényében. A kisfiú már nem szorítja tenyerét a fülére, arcát is elvonta a hideg üvegtől, de nem mozdul.
A konyhában, megterített asztal mellett Ildikó lánya áll. Karjai feszesek, remegnek. Nem látja lánya arcát, de tudja, hogy dühös és szomorú, zokogás rázza.
Vele szemben a férje áll, az asztal túloldalán, mégis mintha egy világ választaná el. Ő is dühös, ő is szomorú – fáradt és keserű. Ildikó őt sem ismeri, nem találkoztak még, nem volt rá alkalom, és bár most itt van, jelenléte elhanyagolható. Nem veszik észre, csak egymásra figyelnek. A veszekedés úgy múlik el, ahogy az erejük száll el. Fáradtan görnyednek meg, és kétségbeesett mozdulatuk, mellyel a hajukba túrnak, teljesen egyforma. Nem tudják, hogy a konyhaajtó kissé nyitva van, hogy az üvegen át jól látszódnak. Márk ez ellen védekezik, ő pedig ott áll a háta mögött.
Ildikó veje hátrébb lép, szavai oly halkak, hogy azokat csak felesége hallhatja és értheti meg. És ekkor Ildikó lánya az asztal lapjára támaszkodik, újra a zokogás rázza. Kezeit egy festett üvegtálra fekteti, ujjai rászorulnak, a düh jeleként.
Ő a földhöz csapná, Ildikó ismeri magát annyira, hogy lássa a mozdulatot, mellyel a feszültséget vezetné le. És bár zokogva söpörné fel a cserepeket, a megkönnyebbülés reménye csábítaná a mozdulatra. Ezt érzi a lánya is – bármi, csak múljon a fájdalom.
Ildikó közelebb lép, az üveg mintája elmossa lánya alakját, de látja, hogy múlik teste remegése, és felemeli a fejét. Keze a tál peremén siklik, és Ildikó rádöbben: az az övé volt, ő készítette, és most a vacsora asztal terítéke. Ezt ismeri fel a lánya is. A düh ingerelte mozdulat semmivé lesz, helyét egy melegebb érzés veszi át, valami állandóbb, és erősebb.
- Túl fáradtak vagyunk… - hallja lánya hangját, és Márk felé fordul, míg lánya egy székre ereszkedik – Nem szabadna ezt így… megbeszélnünk… nem most… Elég volt…
- Elég volt? – kérdi Ildikó veje, és ketten várják a nő válaszát.
- A vitákból. A vitákból volt elég… Ha suttogsz is, meghallom…
Ildikó újra rájuk figyel, mert a férfi futólag elmosolyodik.
- Melléd ülhetek? – kérdezi a férfi.
Ildikó érzi magán a megkönnyebbülést, hogy a levegő súlya újra természetes. A szobában nyugalom árad szét, béke. Kezét az ajtó üvegére emelte, és most újra nem mozdul. Tenyere épp betakarja lánya alakját, ki párja vállán zokog, miközben keze a tál mintáját cirógatja…
- Ha…- Márk valamire felfigyel.
Ildikó közelebb megy, hogy lássa, mi keltette fel ennyire a figyelmét. A kisfiú izgatottan áll fel a kanapé támlájára, és már mindkét kezével az ablaknak támaszkodik. Arca az üvegre simul, hogy olyan messzire lásson, amennyire lehet. A szemben lévő házból egy idős pár lép ki, ők is távolabbra tekintenek az úton, így Ildikót furcsa érzés keríti hatalmába.
Márk hátrafordul, de ő már nincs ott.
Kisiet a kertből, mintha saját nyomain haladna, visszasétál a járdán, így meglátja a kis csoportot.
- Mi lehet ez? – kérdezi egy nő.
- Valaki nyitva hagyta az ajtót – mondja egy kislány, és felmutat a csillagos égre.
A csoport felnéz, majd újra, egyszerre le, a sötét aszfaltra. Ildikó ekkor látja meg a fényes négyszöget a lábuk előtt, melyhez nem mernek közelebb lépni.
- Akkor valaki nagyon sietve távozott – feleli az idős néni, és a kislány hajára simítja a tenyerét.
- Vagy itt volt valami nagyon sürgős dolga…
Neki.
Ildikó nem érti, hogy történhetett, nem maradhatott nyitva… vagy már ki is nyílt volna? Akkor hogy botolhattak bele?
Ő is a ragyogó négyzethez lép, és egy pillanatra újra elfogja a megszokott, meleg fényből áradó béke. Nyugalom, mely már a távolból is árad.
Rádöbben, hogy nincs több teendője.
Hajába belekap az őszi szél, a fény kialszik, és visszatér a kapun.

Mumusok

Nóra órája hangosan ketyeg az éjsötéttől övezett buszmegállóban. Ujjait a fehéren csillanó számlapra fekteti, de a másodpercek hangja szúró érzéssé válnak a bőrén. Még figyel rájuk.
A busz már továbbhajtott, de ő még az utcalámpa fényének védelmében áll. Pillantása a menetrendet fürkészi: alig éri meg hazamennie, leülhetne és megvárhatná a járatot, ami visszaviszi a munkahelyére. De hirtelen tudata átfutja a másnap teendőinek listáját, majd leltárt készít a mai napról, és biztos benne, hogy valamit elfelejtett. Karjait fáradtan leengedi, és egy feszülten visszatartott lélegzet súlya alatt a táskájába nyúl. Rutinos mozdulattal előhúzza a határidőnaplóját, felnyitja a mai napnál, és újra végigsiklik a teleírt órákon, egészen eddig a percig. Ha nem látná, hogy mindent teljesített, akkor is érezné: a remegő lábaiban, melyek csak azért tartják még, hogy eljussanak a megérdemelt pihenésig. Nóra ekkor szívja be újra a hűvös levegőt, és lapoz a holnapba. Ha újra tervezi az új ügyeket, talán egy órával korábban haza érhet majd…
Visszacsúsztatja hát a naplót, és feltekint a szemközti házakra. A lakások némelyikében még dereng egy kevés fény. Az egyik ablak villódzó kék négyszöge túl nagy aktivitásról árulkodik. Nóra ismeri azt a lakást, az egyik testvére lakik ott, így tudja, hogy újabb jegyzet készül majd: beszélni Gergővel, megint sokat éjszakázik. Nóra a zsebébe nyúl, a tollát szorongatja, tudata a naplót lapozza, hogy helyet keressen az aktuálissá vált beszélgetésnek. Közben a fiatal férfi ablakát nézi, mintha csupán ez elegendő lenne. És talán az is, mert a villódzás abba marad.
- Gyerünk, Roli. Húzd el a függönyt! Ha elfelejted, újra… - suttogja Nóra, de öccse ekkor feltűnik a szétrántott függönyön túl. Alakját elmossák az ablak tükröződései, de Nóra felismeri a mozdulatot, mellyel Roli haza parancsolja… Így nem vár tovább. Kilép a fehér fénygyűrű szélére és átsiet az úton. Szorosabbra húzza kabátja övét, és megszaporázza lépteit.
A sarkon fáktól sötétlő játszótér áll. A levelek zúgnak, ágak koccannak a csendben, és ettől a sötétet mélyítő árnyak megmozdulnak. Nóra látja őket a lába körül, követik őt, míg el nem ér egy újabb fénygyűrűt. Felnéz a közeledő háztömbjükre, melynek ablakai feketék, csak itt-ott dereng a színes fény reménye. Nóra ezekbe kapaszkodik, bízik az erejükben, csak ezért fordul meg. Visszanéz a hinták, mászókák köré telepedő sötétségre. Látja az átalakuló, imbolygó árnyakat, melyek összesúgtak a háta mögött. Látja a táncoló faágak alatt kinyúló karjukat, ahogy a környező házak ablakain osztoznak, vonzza őket a fekete üresség.
Azonban Nóra nem indul kapkodva, menekülve tovább, mert tudja, hogy látják őt. Mindig is így volt – az árnyak mára közömbösen vetik rá gonosz pillantásukat.
    A lépcsőház fénye fehér kockákat vet a szabadba, a sötétség útjába. Lassuló léptekkel Nóra eléri az otthonát, és csendesen belép az előszobába. Lepakol, fáradtan dől a bejárati ajtónak, hogy mélyet sóhajtson immár a barátságos melegben. Kezével megdörzsöli a szemét: kimerült. Minden tagja fáj, de már erre sem figyel oda, ahogy a kívülről érkező ingereket is képtelen feldolgozni. Ez már a sokadik ilyen nap.
Keresztülsétál a lakáson, belép a dolgozószobába, és szokásos mozdulattal becsukja az ablakot, hogy útját állja a huzatnak – a papírok nem zörögnek tovább. Majd a szomszédos szobához lép, egy megfontolt mozdulattal elfordítja a kulcsot, és lenyomja a kilincset.
Belép a fényárban fürdőző falak közé. A ragyogás vakító, minden fehéren izzik, csak helyenként tarkítják színes foltok a falakat, ahol a gyerekkorából megmaradt lámpák szórják magukból a virágmintákat. Sehol egy fekete folt, csak a gardróbszekrények rejtekén, és az egyetlen négyfiókos komód alatt. Fogantyúi virágformájúak, oldalát matricák borítják: elárulják Nóra életét, az utat, mi idáig hozta. Mindig itt volt, amióta csak megkapta, hiszen ez volt a régi gyerekszobája.
- Remélem olyan rémes napod volt, mint nekem… - mondja az üres szoba csendjébe, és tekintete a komódra siklik. Az alatta húzódó árnyék fodrozódik, akár egy ágyterítő huzattól lengedező szegélye.
- Nézd el nekem, hogy kárörvendő vagyok – Nóra visszatekint a válla fölött, mikor kitárja a gardrób ajtaját. A zugot hirtelen fény töri meg, és az árny a falhoz húzódik. Nóra ezt elégedetten figyeli, hosszan élvezi, mert még mindig édes elégtétel…
Tizenegy éves volt, mikor csapdába ejtette, és fényes fogságra ítélte a sötét árnyat, mely az otthonukban űzte gonosz játékát. Négy testvérével élt együtt akkor. Valamennyiük halk nyöszörgését hallotta, az összes fájdalmas kiáltást, mellyel rémálomból riadtak fel. Nem küzdhetett velük rettegett harcukban, csak melléjük bújhatott az álomtalan éjszakákon, mikor nem merték lehunyni a szemüket. Ő is megélte ezt éveken át, míg nem csak lámpafényben úszó ágyban mert elaludni. Hosszú percek, órák múltán, melyekben az árny körülötte ólálkodott falra vetült árnyékként, vagy a kedvenc játéka mögé húzódott sötétként… Majd az ágya alá kúszott félelmet hozva, beszivárogva az álmokba, hogy megmérgezze azokat. De itt van. Elzárva. Most is, mikor ő túl fáradtan a békés ágyba kívánkozik. A testvéreit is riogató, szörnyű, rémületből táplálkozó ellenfelét csapdába ejtette egy gyerekkori komód alá…
Nóra becsukja a szekrényt, és a karjára teríti a jelmezt, melyet előkészít holnapra. Átsétál a szobán, kilép az ajtón, mikor észreveszi, hogy az egyik selyemszoknya a földre csúszott. Automatikus mozdulattal lenyúl érte, és karja árnyékot vet komód lábára. Egyetlen pillanat alatt visszarántja a kezét, de a folyosó lámpájától vetett árnyékban már ott siklik a rémálma, beleivódik a homályos sarkokba, lelkesen olvad a legkisebb árnyakba, miközben kiszabadulva már új célt keres. És Nóra kétségbeesik.
A mindennapokat továbbzsúfolja egy régi harc, melyben ő alig alszik pár percet. Tekintete végigfut a környező szobaajtókon, felfogja hányan is alszanak békésen a puha takarók alatt, és rémülete dühvel keveredik el.
Leejti a ruhát, előreszalad egy halványzöld ajtóhoz, és tenyerével az ajtókereten lévő pillangóra csap. Fény esik a küszöbre, de késő: a homály éles csíkká változik az ajtó alatt, ahogy a szobába lép. Nóra kinyitja az ajtót, alakja sötéten vetül a szőnyegre feszülő négyszögbe:
- Eszedbe ne jusson! – suttogja, de riadt tekintete a kis ágyban fekvő apró alakra esik, kinek keze megrándul.
- Elég legyen! – utasítja halkan a sötétet, de a kinti fák ágai idebent szinte már a falat karmolják, ahogy árnyékuk életre kel. Az ágy végében ülő babák árnyékai egymást szorítják félelembe.
- Ne csináld ezt! – Nóra egy villanykapcsolóra csap, amitől az ágyak körüli, vidám lámpások felragyognak, és a homály visszahúzódik a szoba közepére. Azonban a csöpp alak már felsikolt, teste megrándul, és felriadva az édesanyjáért kiált. Nóra pontosan tudja, hogy a sötétség ettől erősödik meg, és terjeszti ki birodalmát.
Újabb lámpák izzanak fel, és a sötétség megrázkódik, remegve forog egy műanyag varázsgömb körül, hogy elérjen legalább egyetlen, vékony árnycsíkot. Ekkor mozdul a szobában egy gyors, egyszerű reakció: a másik ágyból egy kisfiú ugrik elő. Egy üres legós dobozt kap fel az útjából, és dobja arrébb – épp a gömbre borítja. Nóra eközben felkapcsolja a mennyezeti lámpát, miközben fia átöleli a húgát:
- A pónik nagyon mérgesek lettek… - súgja a kislány, és arcát bátyja vállába fúrja.
- Csak megijedtek. Már semmi baj. Csak aludj vissza, és tereld haza őket… - a fiú visszabújtatja a csöppséget a takaró alá. Arca egy magasságban van a párnán újra elszunnyadó kis tündérarccal. Vár egy kicsit, majd visszaindul az ágyába, és arcán még csak nem is mutatkozik a rémület.
- Félek, hogy talán sosem lesz igazi pónija – mondja a fiú és felkapja a dobozt, Nóra pedig szinte felsikít. Meggátolná a mozdulatot, mely szabadságot engedélyez…
De semmi sem mozdul. A gömb csillogva engedi át, és szórja szét a fényt, mely rezdületlenül keveredik a mozdulatlan árnyakkal.
- Holnap elpakolom, anya… tényleg… - söpri kis lábfejével összébb a legókat a kisfia, majd egy biztató mozdulattól ágyba bújik ismét.
Nóra egy öleléssel köszöni meg, hogy az ő hite által életben tartott félelmet, épp a fia hite győzte le.

Berci és Ábel

„Pislákoló reflektorfény, füsttől sűrű levegő, fénytelen faasztalok… A székeken pedig foszladozó, elvékonyodott párnák… Remek! Erről is Ti tehettek, áldott közönség… A Ti hibátok! Ha leülnétek végre, nem venném észre: az üres helyeket, és hogy úgy vánszorogtok a színpad elé, mint a dolgozatra érkező diákok… Húzzátok az időt… és Berci ki fog borulni…”

Berci ekkor egy lendülettel kilép a színpad foltozott függönye mögül:

- Emberek, emberek! Hagy mutassam be, Ábelt… - de Berci hangja elvékonyodik, elcsendesül, megszeppenve semmivé lesz. Szemének hirtelen túl élesek a lámpák fakó fénycsóvái, a huzat lehűti a homlokán gyöngyöző verítéket, szíve vadul kalapál… újra megtörténik…

- Berci! – Ábel a fotel párnájának döntött fejjel mered a szoba sötétjébe, melybe világosság csak a konyhaajtó négyszögén keresztül esik be. A túl tiszta szőnyegen egy piros cérna tekereg.

- Biztos át akarod venni Most a műsort?... A mai fellépés után…

Azonban Berci ekkor a szobába lép, egyik kezében kávés bögrét tart, miközben másikkal elgyötörten összeborzolja már így is kócos haját.

- Ezt igennek veszem…

Ábel figyeli, ahogy Berci a parkettán kikerüli a szőnyeget és leguggol. Lassú mozdulattal húzza ki a cérnát a szálak közül, és töprengőn az ujjai között sodorgatja. Rövid ideig analizálja, miközben a papírkosárhoz lép, majd lenéz piros, kockás mamuszára. Kidobja a puha galacsint, lerúgja a lábbelit, és azt is a leselejtezett jegyzetekre dobja.

Ábel meg sem lepődik eme túlzáson, egyszerűen csak beszél tovább Berci hátához, mikor a férfi az ablakhoz lépve kinéz a későesti világra:

- Túl sok kávét iszol. Ez az egyetlen dolog, amit szeretsz, és így túlzásba viszed.

- Ez nem igaz – hajol közelebb Berci az ablaküveghez, de megemeli kezében a törött fülű bögrét:

- A bögrémet is szeretem.

Fellépő társa pontosan emlékszik, milyen dráma kerekedett belőle, mikor Berci betegen leejtette… De a bögre sérülten is féltve őrzött ereklye, amit még az első fellépésükön kapott. Ennek már húsz éve.

- Ez igaz – helyesel végül Ábel, és ezúttal már nem pillant oda a bejárati ajtó mellett álló üres rekeszre, amiben házhoz hozzák Berci rendelését a közértből. 

- De már ez sem segít az erőlködésben, a műsor nem fejlődik.

- Ne csináld ezt megint, Ábel! – Berci arcára ráesik a kinti lámpák narancsfénye, és ettől egészen élettel telinek hat. Még mindig az utcát nézi.

- Talán el kellene gondolkodni, miért van ez így…

- Ezt már megbeszéltük… - feleli Berci halkan, és lehelete foltot hagy az üvegen.

- Azonban a helyzet nem javul, pedig ezt ígérted… Nekem lenne helyem a közeli játékboltban, találnunk kellene neked is valami újat, ami rábírna, hogy havonta kétszer is elhagyd ezt a lakást…

Berci falnak támaszkodó karja megfeszül, háta meggörnyed, mintha már a gondolat ellen is védekezne. Ujjai úgy szorulnak a bögre köré, mintha védelmet remélve abba kapaszkodna.

- Ugyan, Ábel… Jól éreztük magunkat az elmúlt években, nem igaz? – Berci hangszíne magasabbra ível a pániktól, és az ablaküveg már szinte állandóan homályos a kapkodó lélegzetétől. Valószínűleg már a világot sem látja tisztán.

- Éppen ez az. Mi éreztük jól magunkat! A legjobb barátom vagy…

- Így igaz… pontosan… - bólogat Berci, és kissé visszább húzódik a szobába.

- Ahogy én a Te egyetlen barátod vagyok – Ábel egyre őt figyeli a sötétben, és Berci csak bólogat.

- De ez nem jó. Az teljesen normális, hogy én beszélek hozzád, de az, hogy Te válaszolsz, az aggasztó…

Ábel szavaira Berci felkapja a fejét, és szinte a sarokba menekül.

- Mert én egy hasbeszélőbábu vagyok, Berci, és ezt te is tudod…

Berci tekintete ekkor Ábelre szegeződik, a fotelbe süppedő alakjára, és a műanyag arcán mindig széles vigyorra. És Berci megkönnyebbülten felsóhajt:

- Te csak viccelsz!

Első lecke

- Biztos megéri ez a sok hajcihő?
- Tessék?
- Csak azt kérdezem, biztos megéri-e ez a sok hajcihő, csupán ennyi idő kedvéért…
- Persze! Különben semmi értelme nem lenne… Te csak olvasd tovább a listát!
- Rendben… Hol is tartottunk? Áh, igen: papucs?
- Meg van!
- Törülköző?
- Meg van!
- Sebtapasz?
- Nincs…
- Biztos?
- Igen.
- Ne csak úgy rávágd! Nézd meg alaposan, azután mond, hogy nincsen.
- Hm… Igazad van. Itt van. Pont kéznél, a külső zsebben.
- Naptej?
- Igen.
- Iratok?
- Megvannak.
- Útlevél?
- Biztos helyen.
- Abszolút?
- Igen. Te tetted el.
- Tartalék könyv?
- Természetesen megvan…
- Akkor minden megvan?
- Igen.
- Ez egy nagyon elégedett, megkönnyebbült igen volt.
- Az!... Hogy az a… Várj!
- Mi az?
- A lényeget majdnem elfelejtettem… Hogy lehet, hogy már megint?... Muszáj megállnunk a reptérre menet…
- Rendben. Csak induljunk.

Ismerős a kapucsengő hangja, a gyereksikítás, a kutyaugatás, még a kávé illata is, miként kiszivárog a résnyire nyitott ablak mögül. Honvágyat ébreszt. Már itt. Pontosan itt, a kapu előtt állva.
- Bogi, kicsim! Hol van Kati néni?
A kislány ruháján mosolygó virágok táncolnak, az ő arca is ilyen vidám. Huncutul billeg a sarkán, majd a házra mutat:
- Megszidja az Anyát!
- Bogi, kicsim, ne pletykálkodj! Menj, hívd ide az Anyut!... Amúgy nem hazudik a gyerek, jóízűen szó-párbajoztunk a Solyával. Szervusz, drágám!
Az anyai ölelés is az otthont jelenti. Bárcsak maradhatnánk.
- Hiányos maradt a listám…
- Nem, nem! Minden kipipálva!
Solya elengedi a maszatos, kis kezet és felém nyúl, hogy erősen magához szorítson.
- Megcsörgetsz, ha odaértetek?
- Hát persze.
- Mindened megvan?
- Mindenem megvan.

Ne rémülj meg!

„Ne rémülj meg! Forgasd a dolgot, mint egy Rubik kockát. Biztos találsz egy vidámabb, színesebb oldalt is.”
Sokat gondolok erre. A napokban, hetekben, egyre többet.
Az egyik legjobb barátnőm mondta ezt sokszor, nagyon sokszor, folyamatosan a fejemben hallom – most már mondhatjuk, hogy évekkel ezelőtt meghalt, de még mindig noszogat.
Még felismerem benne a hangját, még az ő hangján szól. Emlékszem a hangsúlyra, hogy egy-egy szónak jellegzetes hangszíne van… Félek, hogy egyszer elkopik (főleg most, a nagy használatban, úgy ismételgetem akár egy mantrát), már csak az én gondolatomként dereng majd fel, míg végül teljesen eltűnik.
Ezekkel a szavakkal motivált, hogy megtanuljam a világot pozitív szemmel nézni – azt hiszem, tőle ered ritkán megingó optimizmusom. Mindig, ha valami rossz történt, vagy nehézségbe ütköztem, ő csak elmondta a varázsigét:
„Ne rémülj meg! Forgasd a dolgot, mint egy Rubik kockát. Biztos találsz egy vidámabb, színesebb oldalt is.”
És működött. Nem vált elcsépelt frázissá. Működött.
Könnyebb megbirkóznom a kihívásokkal, ha azokra színes fátyol borul. Jól esik másképp látni mögötte a világot.
Abba valószínűleg bele sem gondolt, hogy ez nélküle mennyire nehéz lehet, hogy csak az Ő szavai vezetnek el a megoldáshoz. Szeretném az orra alá dörgölni, hogy ez így mennyire nem fair… De tudom, hogy bosszantana, az a szemtelen, komisz mosoly, amit ez a szemrehányás az arcára rajzolna puszta elégedettségből.
„Látod?!... Nélkülem nem megy… Mindenki látja!” Az ő hangján hallom.
De talán csak ámítottuk magunkat. Átszínezzük a valóságot, mert így könnyebb elfogadni, fel se fogjuk igazán. Ez is egyfajta menekülés. És mikor megrémülök, rádöbbenek, milyen is az igazi világ. Mosolygó maszk nélküli, pucér, szürke valóság… És fáradtan valóban könnyebb ebbe beletörődni, és elfogadni, nem kedvünkre szépíteni…
De eközben már lázadom is. Nem csak magam, és a menekülő útvonal ellen, hanem mindenki ellen, aki erről meg akar győzni. Mert valahogy ezt a meztelenséget képtelen vagyok elfogadni. Összeférhetetlen ellentétként feszül nekem, így ez nem lehet az én valóságom.
„Ne rémülj meg…”
Látod?
De már a puszta gondolat is megrémiszt: sosem tudtam kirakni a kockát. Talán csak egyetlen oldalát… Egyet… egy azért mindig sikerült.
Működik.
Az egy pont elég.

Tűnődöm, mit mondana Petra ma? Mikor hiába próbálgatom a szivárványszín fátylakat, egyik sem illik a világra. Talán ez is egy nézőpont: világ szivárvány nélkül, világ nélküle.
Befolyásolhatatlan természeti képződmény.
Nincsen hatással rá a valóság torzulása. Csak olykor máshol ragyog fel.
De többnyire itt, nálam. Képességem van rajta keresztül látni a világot.
Mely tanult, és fejleszthető tudás. Kézzel fogható, átérzett, színtiszta valóság.
„Ne rémülj meg!”

 
 

Hétköznapok, avagy Zió első mindennapja

Ágynemű gyűrődik a sötétben.
Megfeszül a lepedő, és egy párna halk puffanással a földre esik.
Valaki rémálomból riad fel.
A szoba levegője forró, és fojtogató. Erika érzékeli ezt - a valósággal együtt éri el, mikor egy pillanatra kinyitja a szemét. Felismeri a meleg által előidézett álomképeket, és tudja: ha oldalra fordulna, egyetlen pillanat és tovább aludhat. Mindig így történik.
Kidugja csupasz lábát a takaró alól, hogy csitítsa felhevült bőrét, de ez elűzi valamennyi lehetséges álmát. Lehűlő teste elutasítja az alvást, míg tudata a meleg szította rémségek ellen küzd, így képtelen visszaaludni. Végül teljesen lerúgja a takarót, és felül. Szíve még hevesen ver, bár nem emlékszik, pontosan mi ébresztette fel. Mégis… mintha jeges hideggel a bőre alá feszülne, megdermeszti, szinte a nyakán legördülő verítékcseppet is.
Tudja, hogy nincs mitől félnie.
Tudja, hogy egy pohár víz segít majd, és az érzés elmúlik.
    Kilép az ajtón. A tetőtéri szobákat összekötő közlekedőn huzat siet a földszintre, mindenhol máshol hűvös van. A konyha köve hideg, ahogy a villanykapcsoló, és talán a víz is… A torkán legördülő kortynyi levegő is az, mikor megpillant valakit a fényben. Teste a sokk hatására mozdulni sem bír, nem is szabad, hisz az idegen talán észre sem vette… ha nem mozdul…
A férfi a konyhaasztalnál ül, a lapján könyököl, mintha aludna, lába hanyagul kinyújtva – nem rezdül össze a fényre. És Erika továbbra is csak áll. Tekintetét nem süti le, teste nem hátrál, mert ez a pillanat biztonságosabbnak tűnik, annál, ami következhet. Arcán könny gördül le, forrón égeti fagyossá váló arcát.
A férfi mélyet lélegzik. Halkan csendülnek a csengők bohócsapkáján, mely manósapka módjára hanyatlik hátra, pólójával egyformán, zöld-piros kockás. Könyökéig húzott kesztyűi is ilyenek: egyik zöld, másik piros. Farmerja kopott, tornacipője fehér… Pedig kócos haja is fakón kétszínű…
A férfi újra mélyet sóhajt, és Erika megriad. Rémülete erős lehet, ha az állandósult félelemből is kirántja: kapcsolón tartott keze megrándul, és a konyha újra sötétségbe borul.
    Talán mégis az oldalára fordult. Fáradtan magára húzta a takarót, és visszazuhant az álomba, ami felriasztotta. Igen, nyilvánvalóan ez történhetett. És újra fel fog ébredni. A legkegyetlenebb rémálmok is véget érnek egyszer.
Megrémisztelek, ha szólok: nem álmodsz. Igaz?
A fiatal hang furcsán ismerősen cseng, és ez tovább torzítja a hétköznapi pillanatot, melyben ő csak szomjas volt. Még mindig szomjas. A sötétben felemelkedő arc is fiatalnak tűnik. Természetellenesen világítanak a fehérre festett bohócvonások a beeső holdfényben.
Aludnod kellene… Vagy az emeleti fürdőszobában innod…
Az alak kesztyűs ujjaival kecsesen a mennyezet felé mutat, de Erika nem veszi le róla a szemét. Nem gondol az elvesztett lehetőségre, hogy odafent maradhatott volna, de megérzi az álláról érintetlenül lehulló könnycseppet.
Nem most, nem itt kellett volna találkoznunk, mert így most félsz… Utálod a bohócokat, tudom… Így csendben várok, míg rájössz, hogy ismerős vagyok…
Erika próbálja félresöpörni a gondolatait, az összes rossz emlékét, ami ezt az utálatot okozza. De ráébred, hogy mindhiába. Ha el is felejti mindet, ez az egy perc erősebben szítja majd fel, mint azok együtt, valamennyien.
Továbbra sem mozdul. Keze a kapcsoló alatt a falnak támaszkodik, miközben tekintete beleolvad az idegen ismerős szemeibe.
Hidd el, nem könnyítem meg a helyzetet, azzal, ha beszélek. Sem pedig azzal, ha megmozdulok. Ezért várok itt csendesen…
A csengők a szavaival együtt szólalnak meg újra, amitől Erika másik keze is reagál: ösztönösen ökölbe zárul, összeszorul, akár a gyomra. Így a férfi összefogja a három csengőt, és előrehúzza, a gallérja alá bújtatja, hogy ne mozduljanak többet.
    Hosszú percek órákká tömörülnek, miközben ő kizuhan a testéből, kívülről nézi önmagát. Megbénultan olvad a sötétbe, nem látszik, hogy lélegzik, semmi sem árulkodik róla, hogy nem dermedt teljesen szoborrá – megtestesítve a félelmet. Csak ritkán, egy villanásnyira hunyja le a szemét, de a férfi észreveszi, ahogy Erika szemei olykor megvillannak a már derengő fényben.
Na, jó. Megnyugtatásul szólok: el fogok tűnni.
Szólal meg a bohócszáj kicsit sem derűsen. Természetellenes higgadtsága csak lilán derengő szemeiben tükröződve valóságos. Az asztalra nyújtja kezét, és a nappali felé mutat. Kapaszkodva Erika pillantásába ujjain visszafelé számol: három… kettő… egy…
A lány szeme megvillan.
- A francba, Erika!... Kicsim, miért vagy már fent?
Erika homlokához dörzsölődik édesapja borostás álla, ahogy puszit nyom a vörös tincsekre.
- Szomjas voltam.
- Feküdj vissza, csak négy óra van.
Édesapja az ablakhoz lép, és a rés felé rohanó huzat hátba löki Erikát. Megcirógatja pólóját, és libabőrt von a lábaira. Teste késleltetve reagál.
- Nem tudok aludni. Veled reggelizhetek?
- Sütök rántottát. Te ülj le!
Édesapja örömteli mosollyal húzza ki a megüresedett széket.

 
 

Nincs nekem hely

Undok, szürke paplanként borítja az eget, mégse melegíti a világot - nem szeretem az ilyen őszi fellegeket.
Olyan, mintha koloncként belém kapaszkodna, húzatja magát, csakhogy terhet jelentsen. Enyhén szemerkél az eső, de teljesen átáztat mindent, a csontomig hatol a hideg. Komorrá festi a hangulatomat, az egész napomat.
    Próbálok erről megfeledkezni, mikor az ismerős ajtóhoz lépek. A kis ablak elé fenyőágakból font ajtódíszt akasztottak, a karácsonyt idézi… Elmosolyodom.
A dísz közepéből, gyöngyöktől szegélyezve épp ily derű sugárzik rám. Egy tükör.
Még mindig működik: saját mosolyom mosolyogtat tovább.
Felemelem a kezemet, de nem kopogok, egyszerűen belépek.
Felakasztom vizes kabátomat, kibújok az csizmámból, minden tocsog, vízpöttyök borítják a padlót.
- Szervusz, Rubi! – kiáltom, de már be is lépek a nappaliba.
- Zsu?... Megváltoztál, kicsim…
Rubi hangja elégedetlen. Anélkül felismerem ezt, hogy meglátnám fotelben, takaró alatt melegedő alakját, még csak fel sem néz a kötésből. A konyhában leteszem a kosarat, hozzá lépek:
- Úgy látod?
Elmosolyodom, és hangom másképp cseng.
- Így már a régi – mosolyodik el Rubi is, pedig mindketten tudjuk, hogy az arcomat évek óta nem látja már, de valamit a hangomon túl mindig észrevesz.
- Hogy vagy, Rubi?
Megérinti arcán a puszim nyomát, és élvezi, hogy bebugyolálom lábát a meleg pléddel.
- Abszolút gondtalannak tűnök, nem?
Huncutul megcsípi a karomat, mikor a közelébe húzódom. Engedi, hogy a lábának dőlve elmerüljek békéjében, ha csak egyetlen pillanatra is.
- Milyen ez a fonal?
- Puha és szőrös, csak nem a cicádat kötögeted?
- Túl hangosan nyávogott, ezért inkább ezt választottam.
- Jó választás volt – bólintok, és az ölembe ejtem a gombolyagot.
- Szóval tetszik? A színe is? Ezt ajánlották…
- Kinek készül?
- A kis Gabinak, a szomszédba.
- Akkor a színe is jó. Hol van Papa?
És Rubi elhallgat - nem beszél, mégis zárkózott hallgatásba merül. Gondolatok nélkül lehetett teljesen gondtalan.
- A műhelyben.
- Mi történt?
- Hunor felhívta.
- Nem tudtam, hogy újra beszélnek.
- Azt én sem mondtam. Ha a fiam telefonál, annak csak veszekedés a vége. Most a sír miatt hívott. Egy vihar miatt kár keletkezett, rendbe kellene hozatni…
Papa a második infarktus után vette meg a hármas sírhelyet, hogy Hunoréknak ne legyen majd gondjuk ezzel… A hideg újra a csontomig hatol.
- Kimenjek hozzá?
- Kérlek…
    Lesietek a lépcsőn a vizes kertbe, és befordulok a garázs szűk ajtaján. A helyiség autó nélkül áll, olajszag, és a fa édes illata tölti meg. A huzat faforgácsot görget a betonon, elér a villanymotor hangja. Papa már a munkaasztalnál áll, egy intarziakés élét vizsgálja a lámpánál.
- Kicserélted a tükröt az ajtódíszben.
- Muszáj volt… a te szád által Pötyi cukkolt vele…
- Pötyi már nincs, de a tükör még működik… ez zseniális…
- Tart a varázslat – Papa rám kacsint, és megpöcköli a fölöttünk lógó szélcsengőt.
A tükrök a sarkokba vetik a fényt, kis pocsolyák ragyognak fel az árnyékban.
- Egyenetlen a vége… látod? – az idős vállra fektetem az államat, és végighúzom az ujjamat a pengén.
- Válasz nekem egy éleset! – hátralép a gőzölgő bögréhez - Te min dolgozol?
- Az unokáid tombolnak a fejemben. Újra elővettem azt az írásomat, mikor Eszter elkérte a kedvenc könyvemet.
- Azt a zöldet?
 - Azt a zöldet – bólintok nevetve.
Ennyi, a fő információ: egy zöld borító.
- Erről eszembe jutott, az a narancsos a süti, amit akkor sütöttem… és elkapott az ihlet… legalábbis azt hittem… Akkoriban, ha ez megesett, csak elkezdtem írni, de most már…
- Most már… - Papa nem állja sokáig a beálló csendet.
- Mintha állandóan csak javítgatnék… a novellákat, az emlékeimet…
- Naplóként működnek az írásaid, Kicsi.
- Ez az! Ez jó lesz! – felé nyújtok egy pengét, és ő szemügyre veszi a fényben.
- Igen! Ügyes kislány!
Hosszú puszit nyom a homlokomra.
- A szabadságomat töltöm írás terén – elvigyorodom, és felülök az asztalra.
Papa rám néz, kíváncsian felvonja szemöldökét.
- Csak olykor firkantok le ezt-azt… egy Galambdúcról…
- Miért nem lepődöm meg? – mosolyodik el ő is.
Nosztalgiázunk.
Pillantásom a műhely sarkába kalandozik. Valamit lepel borít.
- Befejezted? - Papa széles mosollyal néz rám, várja, hogy beszéljek még.
- Befejezted? – újra a lepelre pillantok.
- A jövő héten a helyére is tesszük.
Papa fellelkesül, együtt lépünk a letakart munkához. A lepedő alól három kép kerül elő, finom fafaragás, három portré: Reni, Eszter, Pötyi…
- Úgyis ki kell menni a törött sírkő miatt, akkor a helyére is tehetjük.
- Meseszép lett. Őszinte a mosolyuk. Mintha épp téged cukkolnának. Mindjárt összekuncognak a hátad mögött.
- Valóban… a kis pimaszok!
- Jó őket ilyen elevennek látni… Géza bácsi…
- Igen, Kicsi?
- Süssek olyan narancsos sütit?
- Az jó lenne… de lehetne, hogy Rubinak ne szólj?
- Na de, ejnye! – bököm meg a pocakját.
- Tudod, milyen az öreglány! – kuncog a bajsza alatt.
- …Ő is rajtad mosolyog, mikor nem látod...

 
 

Rémálom az éjszakában

- Zsu…
A suttogás lassan tölti be a szobát. Annyi benne a remény, hogy a nevem hirtelen erőssé válik. Képességet kap, biztosítja a jobb reményét. Gyógyírt hozhat.
- Tessék…
- Zsu…
A megkönnyebbülés felszabadítja. Immár örömet jelent, békét.
- Tessék, kicsim?
- Rosszat álmodtam.
Leteszem a könyvemet a lámpa fénygyűrűjébe. Mintha ez a mondat egyfajta belépési kód lenne Kristóf a fotel karfájába kapaszkodva az ölembe kucorodik. A karom alá húzódik, ahogy átölelem.
- Biztos olyan rossz volt?
Kérdésemre hevesen bólint.
Valójában egy pillanatig sem kételkedem.
Apró alakja remeg, kis gyermekkeze a karomba kapaszkodik. A szíve, akár egy fogságba esett cinke, úgy verdes. A levegő élesen távozik a tüdejéből, szinte vágja a karomat.
Várom, hogy csituljon. Szeretném, hogy elmúljon.
- Emlékszel még rá?
Újra bólint.
- De már jobb?
Szőke haja csiklandozza a nyakamat, ahogy ismét bólint.
- De mi lesz, akkor, mikor nem vagyok ott?
Riadtan felkapja a fejét, kerek szeme megcsillan. Félelme valós, igazi, megéli.
- Kincsem, nem rég még lovag voltál…
Az asztalról a papírcsákót a fejére helyezem.
- Sárkányon akartál lovagolni, koboldokkal harcoltál…
Csoda, hogy rosszat álmodott?
- De az más, Zsu…
- Mitől? – az ágyra ültetem, ráhúzom a takarót.
- Az más…
- Fantázia… Halljam, mit álmodtál? Eldöntjük más-e.
- Zsu…
Megint rémült, de itt állok mellette tántoríthatatlanul, így lassan mesélni kezd a rémes sötétről, a teraszon ólálkodó, szőrös árnyakról - körbepillant, mintha szavai megteremthetnék az álomlényt.
- Rendben. Tudod mit? Ha te újra lovag leszel a kedvemért… akkor én az Őrződ leszek, a te kedvedért.
A nem rég látott filmre utalok, a barátságra, a biztonságra, tudom, ettől újra lelkes lesz.
- Én kihúzok egy varázszsinórt, ide az ágy köré, apró csengettyűkkel, melyek felébresztenek, ha kell. Te pedig, visszabújsz, és elmeséled, hogyan tudnád legyőzni őt a sötétben.
Csillogó szemmel bólint.
- Elvégre… te mondtad: sötét volt, és nem láttad tisztán. Akkor lehet, hogy ő sem látta az egérfogókat a küszöbnél…
A zsinórt újabb képzeletbeli karikán bújtatom át. Összenézünk, mintha a megcsendülő csengőt hallanánk, miközben ő folytatja:
-… és a festékkel teli vödröt az ajtó felett!
Én az ágy másik oldalán futó zsinórt bújtatom tovább. Életre kelő fantáziája küzd az álomképpel, bár arca már a párnán pihen:
- Tollak hullnak rá…
- Ha látná magát…
Elmosolyodva összefogom a két zsinórt.
- Tegyünk oda tükröt, lehet, hogy magától is megijed, és elmenekül…
- Ez valószínű…
Összekötözöm a szálakat, erős csomót kötök rá.
- Igaz, kicsim?... Kicsim?...
Nem felel. Már alszik.
A csengettyűk nem ébresztik majd fel. Nincs, mitől félnie.
De egyszer talán mégis felriad…

  
  

Bizalom

Azt hiszem, nem lenne belőlem jó védőangyal.

Bár igaz, csak homályos elképzeléseim vannak feladatukról, kötelességeikről, létezésük milyenségéről, de egy biztos: ez, személyiségemmel aligha összeegyeztethető. Hogy ezt miből is gondolom?

    Egyszerűen csak erre a megállapításra jutottam, míg édesapám három-négy emelet magasságban a nyírfákat vágta vissza. Kihívott, hogy figyeljek rá, és segítsek neki.

…Remélem, többé nem kér ilyesmit…

Bár az is igaz: az a néhány, órának tűnő perc, míg ő odafent dolgozott, engem csak megerősített: helyemet a világban, a feladataimat, és a rám váró kötelességeket.

Innen ered a meggyőződésem. Nem tudnék megbirkózni a feladattal.

A testem már a puszta gondolat ellen is küzd:

- a szívem fájdalmas sebességgel kalapál

- tüdőm magába zárja a levegőt, nehogy a lélegzetem erősítsen fel egy kósza fuvallatot

- gyomrom összerándul

- lelkem összeszorul, oly erővel, mintha ő kapaszkodna az ágakba.

Nem tudnám elviselni az állandó idegességet, hogy jobban félek, és aggódom, mint maga a védelmezett… mint az édesapám…

Azt kívánnám, bár megtehetném helyette. Vagy bárcsak hasította volna villám a fatörzset… Bár az ily sebesülés, mely akár halálos, talán faként sem vágyott…

Remegve kérném, hogy ne kerüljön veszélybe…

De ott állva az aláhulló, barnán zörgő levelek közt, hallgatva a fa recsegését a szürke felhők alatt, talán csak túlzottan ember voltam. Mert mindezt talán önzésből gondoltam így. Mi van, ha csak én nem akarok félni és aggódni? Ha magam megnyugtatására suttogom:

„Fejezd be! Gyere le! Gyere már le!”

Felnéztem az ágak közé, a kapaszkodó kezekre, és bántam, hogy csak ember vagyok.

Miközben reméltem, hogy soha többet nem kér majd ilyet.

Miközben tudom: újra megteszi majd.

Újra és újra én fogok mellette állni. Figyelni és segíteni. Kiemel emberi voltomból, ha csak néhány, órának tűnő percre is, de bizalma felemel, átváltoztat.

És rádöbbenek: ő jobban bízik bennem, mint én saját magamban.

Figyel rám. Segít nekem.

És a szerepek már homályosak…

 
 

Küzdj!

- Zsuzsi! –

Hangjára kiszakadok egy gondolatból, pillanatból, mely engedte, hogy messzire kalandozzak. Felpillantok. A zöld levelek remegnek az enyhe szélben, fűszerillattal töltik meg a teraszt. És eszembe jut, hogy nem szeretem a muskátlikat...

Nem, ez így nem igaz. Ez is egy olyan általános kijelentés, mely leegyszerűsít valamit – a pontos megfogalmazás talán jelentéktelenül semmitmondó magyarázattól lenne hosszú. Így rövid, tömör… csak egy növényről van szó…

Mégis…

A citrommuskátlit szeretem. A levelek egyedi fodrait, mintha ujjak tucatjai nyúlnának utánam egyetlen érintésért – elérik, hogy megérintsem őket. És így, az illatuk a kezemen marad, mindig friss, mindig a nyárra emlékeztet. Általa őrzöm az emléket, ahogy a mamám mindig lecsíp egy levelet, mikor a kertbe indul. Lehozza nekem, mellém ül a padra… szeretjük a citrommuskátlit…

– Zsuzsi!

A hangja többet mond a nevemnél: „Mit csinálsz, hagyd abba! Hagyd a növényeket… Segíts rajtam!”

- Igen? – kiáltok be a házba, miközben lecsípek még egy elszáradt virágot. A vizes kancsó üvege már áthűlt a kezemben, hoznom kellene még… a növények sóvárogva pillantanak le cserepükből, szinte a víz után buknak az utolsó cseppekért…

- Zsuzsi…

- Igen, igen… ezt hallom… - a kezemben egy citromillatú levéllel befelé indulok. Behúzom az ajtót, átvágok a szobákon, a konyhában töltöm újra a kancsót – Pötyi?...

Az asztal fölé hajol. Vörös, göndör haját hátradobja, veríték ül a homlokán, arcán a legkitartóbb harcosok elszántsága…

- Mit csinálsz, Pötyi? – leteszem a kancsót, és mellé lépek. Ujjai görcsösen egy konzervnyitóra fonódnak, majd hangomra az asztalra csapja… az eszköz természetellenes módon fejest áll a (még zárt!) konzervbe… - Segítsek?

Lefejteném a kezét a fémről, de elhesseget. Tanúnak hívott, vagy lelki támasznak?

Lekuporodom a székre, felhúzom a lábam a hideg kőről, és végigpillantok a hadszíntéren. A doboz bevehetetlennek tűnik, bár a papír meggyűrődött, és kissé szakadt is már – de azért sem enged! Pötyi ujjai pirosak, észreveszem, mikor lefejti magáról a pulcsiját. Újra hátrasöpri a tincseit, ajkát összeszorítja, homlokára ráncokat vés a koncentráció.

A prérifarkasra emlékeztet, mert Wile E. épp ily kitartó. Sosem értettem, miért... Ő is ilyen kilátástalanul küzd, bár tisztában van vele, hogy talán sose sikerül… Most mégis rádöbbenek: ez léte értelme. Lénye egy darabja semmisülne meg, ha feladná… egyszerűen győznie kell…

Hátradőlök hát, várok. A karomra hajtom arcomat, figyelem miként próbálja kicibálni az eszközt… Csodálom a harci szellemét. Velem ellentétben, az ő türelme végtelen: az idő megszűnik, elhomályosítja a cél ígérete.

- Miért nem eszel friss őszibarackot? – kérdem ártatlanul, mire ő újra az asztalra csap. Zöld szemei rám merednek, a levegő élesen távozik a tüdejéből. Ha valaki most meglátná, azt hinné most érkezett haza… futva… szaladt hazáig. Vagy esetleg az életéért küzd – Csak azt mondom, vehettünk volna idefele jövet…

Biztonságot remélve hátrahúzódom, fellapozok egy régi újságot, de a küzdelem minden zaja elér hozzám. Olykor felpillantok, észreveszem az újabb stratégiákat, a lassan teljesen eltűnt konzervnyitót… mintha befelé húznák a cukros gyümölcsszeletek…

Elérek a rövid képregényekig, mikor a kiáltásától megzörrennek az oldalak a kezemben. Felnézek.

Pötyi arca diadalittas. Színtiszta boldogság fut szét rajta, fényt ad szemeinek, ragyog tőle az arca. Lelkesen hátranyúl egy villáért, én összehajtom az újságot.

Mellém kucorodik.

Arcát az édes párába hajtja, bár tekintete már falja a leigázott gyümölcsöket. Egy hajgumit húz le a csuklójáról, összefogja lobogó haját, ujjairól lecsúsztatja a gyűrűket, és a tenyerembe szórja őket. Újra hátradőlök, látom, ahogy gyermeki vonásai hirtelen újra átalakulnak… a szeletek visszasiklanak a cukros lébe… újra… megint… állandóan… Ragacsos cseppektől csillog az asztallap, már a villa is fürdik. Újra megszűnik a külvilág, az ajkába harap, minden érzékével a feladatra fókuszál. Teljes koncentrációval nyúl a barackokért, de kicsúsznak az ujjai közül. Már nyakig szirupos, csöpög a kezéről, kicsobban az ölébe… minden úszik… Arca kipirul, várom, hogy ajkából lassan vér serkenjen… mikor egy fél barack kiugrik a dobozból, és létől sikamlós asztalon messzire siklik. És mi rémülten pillantunk utána…

Pötyi minden képzeletet felülmúló gyorsasággal csap le rá, és sebesen beleharap.

És a világ legelégedettebb arcát látom. Teljes lelki békével, nyugalommal dől hátra. Ujjai fényesek a cukros létől, mely nem lehet édesebb a kiérdemelt örömmámornál. Hatalmasat sóhajt, lehunyja a szemét, és elmosolyodik. Pontosan azt kapja, amit várt a kitűzött céltól. Fürdőzik az érzésben, ami ilyen boldoggá teszi…

- Pötyi!

- Hm? – lép a konyhába. Ujjai közt levelet sodorgat, az orrához emeli, úgy néz rám.

- Nem láttad a konzervnyitót? – kutatok a fiókok mélyén, mindhiába.

- Már két hete, hogy eltört. Még nem vettem újat. – feleli.

- Miért? – kérdésére csalódottan a barackkonzervre mutatok – Na, engedj, majd én!

És már konzervnyitó sincs…

Csak cél…

Az enyémért is ő küzdjön meg?!

 
 

Kell (KK-N)

Az ősz rám köszönt a hét elején. Egyszerűen összefutottunk az utcán: elsétálva egymás mellett, észrevettük egymást - tökéletesen hétköznapi pillanat volt. Ha otthon talált volna, valószínűleg csak bedugta volna fejét az ajtón, hogy köszönjön és már futott is volna tovább. Csak az illatból tudnám, hogy ott járt. Mintha az aláhulló levelekből egy sóhajjal távozna a nyár: édes meleg illat, jelzi az elmúlást.
Majd újra találkoztunk. Nem vettem észre, hát egy hideg fuvallattal belekapott a kabátomba. Szinte kikérve magának, elégedetlenül sodort volna magával, mikor megborzongva összébb húztam nyakamon a sálat – tudom, hogy ettől lett elégedett.
Majd, ma reggel, maradt is.
Észrevettem járdára vetülő, sötét alakomat. Árnyékom szegélye elmosódott, elvesztette éles, nyári kontúrját, feketéje is szürkébb már. Mintha érezné az idő múlását, fáradtan nyúlik el a lábaim előtt, és azt kívánom: ne. Még ne… Tarts ki még egy kicsit! Az orrom alá dörgöli fokozódó fáradtságom, mintha nem érezném – egyszerűen láthatóvá teszi azt…
- Sokat vártál rám? – egy másik árnyék siklik az enyém mellé, felerősíti azt, sápadtsága múlóban van. Rádöbbenek, hogy megálltam egy percre – újra elégedett lehet.
- Olyan, mintha állandóan rád várnék… Kész öröm a barátodnak lenni… - még mindig az árnyékomat figyelem, élvezem, hogy a lapos napsugarak a vádlimat melegítik.
- Ha nem így lenne, nem lennél az – feleli Lilla, és látom, ahogy árnyéka a levegőben szálló tincsei után nyúlnak. Egy mozdulattal a kabátja alá söpri őket, és a kapucni védelmébe húzódik – Várunk még valakit?
- Nem. Mindenki itt van – felpillantok, azonnal tudom, hogy nem csak az árnyéka álmos.
- Jó reggelt, Napsugár! – mosolyodik el, látva, hogy most már tényleg figyelek.
- Meddig kísérsz? – indulunk el a fák árnyékában, mely már nem emlékeztet a nyári üdítő hűvösségre, de nem érkezik válasz. Mindketten a táskánkban kutatunk, mindketten könyveket emelünk ki.
- Vigyáztam rá – mondja természetesen.
- Köszönöm – mondanám természetesen, minden kétkedés nélkül… de aggódtam…
- Miért lett ilyen hideg?! – borzong meg, és körülnéz az utcán – A múlthéten még 25 fok volt…
- Akkor még a hajad vörös volt… most miért lila? – pimaszul rám nyújtja a nyelvét, és elém vág, hogy kikerüljön egy pocsolyát.
- Mert azt mondtad, olyan legyen! – vág vissza, és újra az oldalamon ballag.
- Mikor mondtam ilyet?! – kapom rá a tekintetemet.
- Hát a múlthéten. Azt mondtad: lila még nem volt. És igazad volt.
- Tényleg mondtam ilyet – emelem arcomat a napsütésbe – De mióta figyelsz oda arra, amit mondok… Különösen, ha igazam van…?
- Na jó! Érzem, hogy mondani akarsz valamit azzal, hogy olyan szemtelen vagy, mint én szoktam lenni, de… Mi az? – lelassítva visszapillant rám. Lemaradva hallgatom az ismerős hangot.
- Hihetetlen, hogy ilyen hirtelen ősz lett – pillantok az összegereblyézett levelekre. Valahol a közelben hallani az avar zörgését, elér minket az ősz vizes illata.
- Te jó ég… te mosolyogsz… Még élvezed is ezt… - borzong meg újra, és sebesen elindul.
- De Lil… - lábaim lassan visznek utána, mintha ő próbálna maga után vonszolni, talán ezért is fordul meg feladón.
- Lekésem a vonatot… Mi… Mi az?
- Szerinted… nagyon megharagudnának… ha… - nézek körül, miközben újabb sárgásbarna levelek hullnak le, és a szél átsodorja őket a járdán.
- Igen!... Óh, jaj… miért van az, hogy ha velem vagy, ennyi veszélyzóna lesz?! – kuncog – Gyere, fogd a kezem. Együtt átkelünk, rendben?
- De Lil… - engedem, hogy maga után vonjon, de tekintetem nem engedi a zörgő halmokat. Gyorsan próbál keresztülvágni a parkon, de az ösvényt mindenhol kupacok szegélyezik, lassan széthordja őket a szél, a levelek már minden irányból érkeznek.
- Jaj, ne…
- Csak egy kicsit… észre sem veszik… csak bele lépek, de tényleg… azért nem fognak haragudni…
- De én elkések… és azért haragudni fogok…
- Tényleg… tényleg nem dőlnék bele… csak… csak átgázolok egyen, jó?...
- De miért?... – torpan meg, mikor ijesztően lelassítok. Nem tehetek róla, ezt valahogy a testem vezérli…
- Mert… kell… - felelem, és ő figyeli, ahogy ácsingózó tekintetem elrévül egy pillanatba. Nem mond semmit, csak fogja a karomat, várja, hogy elinduljak – Csak kell… - vonom meg a vállam, és felé lépek.
- Dolgozni is kell… - mondja, és már hátra is lép. Utána indulok én is. Tudatom mélyre kényszeríti az érzést, az ingert, mi szinte már vágyódás. Előreugrik a percekben. Már a napon gondolkozik, mely az útjára indult. Látja előre az órákat, a lassan döcögő perceket, melyek állandó koncentrációt várnak tőle. És az ősz újra elmaszatolja a körvonalakat, az árnyak vonakodva, csüggedten követnek, ahogy Lilla oldalán tovább indulok. Mert kell…
- Mert kell… - pillantok fel rá, és tekintetünk találkozik. A szavak újra csengenek a fülében, másképp, most mást jelentenek… Visszahoznak a szürke hétköznapba, a mindennapi érzéshez, és egy pillanat tovasodródna…
Észrevehetném a villanást. Szemében az apró szikrát, mely elárulja állandó komiszságát. Láthatnám a mozdulatot is… de csak érzem…
Ahogy lök rajtam egyet, és engedi, hogy az avarba essek… Ujjaim a puha halomba siklanak, a levelek lassan hullnak vissza a föld felé, egy-egy még a hajamba is beleakad. Az ősz játszik velem.
Felkacagok, mert kell…
Egy maroknyi levelet dobok Lilla felé, mikor elégedetten, mozdulatlanul nézi, ahogy továbbra is köztük ülök, és körül vesz az ismerős illat.  Arcán látom a gondolatot: ég tudja, miért, de megértem… Azok a piros kupakok…
Majd tekintete leszökik rólam, sebesen felém lép.
- Jó napot! – lép hozzá egy férfi, kezében egy gereblyét tart – Maguk gereblyézték?...
- Nem… - rázza Lilla a fejét határozottan, és rám pillant – De vállalom a felelősséget azért a mosolyért… - pillantanak mindketten rám, miközben én felállok az őszillatból.
- Bocsánat… - mondom a férfire nézve, de nem biztos, hogy komolyan veszi, nem tehetek róla, belekuncogok. A férfi figyeli, miként a földre ejtek egy-egy falevelet, utánuk nézek, a lábam mellé hullnak. Vonakodva libbennek a levegőben, mintha visszavágynának a faágakra, küzdenek az idővel, mely végül a járdára simítja őket. Velük libben a lelkem is. A fákkal együtt fogadja el a percet, mely már a hosszú pihenéssel kecsegtet, lelassuló idővel, lassan kavargó, barna teával, lassan készülő sál melegével… Felnézek, és a férfi elmosolyodik:
- Mert muszáj volt, igaz?

  
  

Fű-borította négyzetek

Azt hiszem, a játék öröme is egy olyan része az életnek, amit nagyon szeretek. Nem adnám semmi pénzért. Élvezem, hogy ezt az érzést – az izgatottan pezsgő boldogságot – bármikor átélhetem, én rendelkezem vele… Ez is egyfajta biztos pont, mert sosem múlik el, mindig számíthatok rá, mindig tudom, mit kapok tőle. Alig változik.
    Ezért most is játszunk. Bár, ha ellenfelem arcára nézek, kissé elbizonytalanodom – talán mégis vérre menő versengésbe csöppentem? Körbepillantok a körülöttünk állókon, szemeik izgatott, türelmetlen láztól villannak meg. Még tart a játék.
Így, miként újra a játékmező felé fordulok, gyomrom idegesen összerándul, az adrenalin kis egysége hangos kiáltást hallat, és szemem előtt kirajzolódik a csatamező. Eltűnnek a kétszínű négyzetek, helyükön előbukkannak a zöld fűszálak, melyeket újabb roham tipor el – a drámai hatás kedvéért talán helyenként még sáros pocsolyák is megcsillannak. És hatás ide vagy oda, de még az égre is felnézek – reménykedem is, hogy nem kezd újra esni. Mindketten tudjuk, hogy nem lenne szerencsés… hisz stratégiailag egy lankás területet választottunk az ütközethez. Tekintetem végigfut a lejtőkön, melyeken már lovasaink is összecsaptak. Szegény gyalogosok most átázott bőrpáncélban viaskodnak a sárban. Bizakodnak, hogy talán egy legendába illő pillanatban feltűnik a mesés, mesterien szervezett felmentősereg – élén egy daliás, hős lovaggal, kinek alakját körbeveszik a lemenő nap utolsó sugarai, miközben az ég megremeg a völgybe száguldó csapata diadalüvöltésétől…
Ennek tudatában mérem fel a lehetőségeimet, no és az övékét persze, és felemelem a kezemet. A képzelet fátylán túl egy gyorsreagálású egység váratlanul előretör – a futó mezőt vált –, és megtisztítja az utat… az ellenséges, sötét bástyaroham előtt…
Izgatottan figyelem a keletkező rést – tekintetem alig rebben oda, hátha a másik küzdőfél észre sem veszi -, mely utat enged a hátvédnek tartogatott lovasság elé, kik meghúzódnak a távolban elnyúló liget fái közt… szabad az út a másik ló előtt…
Valahonnan a hátam mögül halk tájékoztatást kapok az elesettek számáról, és a még felhasználható erőkről, mintha én nem tudnám… Én vagyok a hadvezér!
Tudok a soraink közé csendesen szivárgó felderítőegységről is, mely váratlanul akar zavart kelteni, míg én a kínálkozó alkalmat próbálom kihasználni… Ügyes, kérem. Nagyon ügyes…
Hé, ti ott hátul, most bezzeg nem suttogtok a fülembe! Hangosabban, na!
Tekintetem találkozik a fekete páncélos hadvezér komoly pillantásával, melyet oly sebesen kap el, mintha attól tartana, hogy feketemágiával elbűvölhetem. Karjait határozott mozdulattal összefonja a mellkasán – teljesen, minden érzékével az eseményekre koncentrál. Gyakorlott játékos révén igyekszem leolvasni gondolatait töprengő arcáról, de hát a völgy választ el tőle, így kénytelen vagyok a megérzéseimre hagyatkozni. Döntenem kellene, mert a világ visszafojtott lélegzettel vár, de az embereimről van szó… és a győzelemről… Természetesen?
Észreveszem, hogy feszülten toporgok, kezem az imbolygó seregem fölé emelem, tépelődöm, bár az adrenalin már a fülembe üvölt, és ekkor pillantásom megtalálja őt. Az elszánt hőst, kit senki sem vett észre – tekintetünk találkozik is a liget árnyán, és már előre is lép… Felszámolja a sompolygó felderítőket, céltáblaként áll az előretörő, lecsapó lovasság elé, kiket visszavernek a hátramaradt gyorsreagálású egység ezidáig rejtőzködő tagjai.
Elégedett, elismerő mormolást hallok, miközben én lelkesen dörzsölöm össze a tenyerem, és futtatom végig ismét a tekintetemet a csatamezőn, egy jóleső mosoly fényében. Figyelem a dermedt, fekete oldalt, mely a völgybe összekeveredik világos katonáimmal, és a csatazaj elhal. Így megy ez mindig. Sebes, erőteljes lépéseire, én megfontolt, taktikus reakcióval felelek – próbálok.
A hadifoglyok várakozón találgatnak, reménykednek a kedvező végkimenetelben. Lehetséges lépésekről szövök elméleteket, én is találgatok. Töprengőn az öklömre támasztom az államat, összenézek az embereimmel, mikor egy éles hangtól fodrot vet a zöld fűtenger – felszínre engedi a kétszínű négyzeteket. Látom az egy irányba forduló arcokat, és hallom, ahogy a képzelet világa lesegíti rólam a csörgő páncélt.
Majd az újabb éles hangtól vezérelve az ellenfelemre pillantok.
- Óh! – eszmélek fel, és kilépek a királyi négyszögemből. A park fái hűvös széltől zúgnak fel, miközben elindulok a játéktéren.
- Nem, nem! Mindenki marad! Mi ez a megfutamodás? Mindjárt jövök! – érintem meg Rebeka vállát, ki hű bástyaként előttem áll. Átvágok a sakkbábukat alakító gyerekek közt, zsebemben kutatok zsebkendő után, majd Kristófnak nyújtom:
- Egészségedre! – ő orrát törölve bólint, miközben betontáblán álló alakjára aranypalástot terít a késő délutáni napsütés – Megint nem hoztál zsepit.
- Zsu…
- És a sálat! – húzom le a saját nyakamból, és az övébe tekerem.
- Ne már… - ellenkezik és felnéz rám. Megadón tekint társaira.
- Ez nem vita kérdése! – felelem, és visszaindulok a helyemre. Csizmám az ázott füvet tapossa. Átlépek az elhullott fegyvereken, felkaptatok a dombra, és ő lelkesen követ… követ… Miért? Miért követ?!
A négyzetem közepébe állok, és kérdőn Kristófra nézek, ki szintén megtorpan egy ikerpár között:
- Sakk-matt – mondja ő fülig érő, megsemmisítő mosollyal.
- Tessék? – pillantok körbe – Ne már… - reményvesztetten nézem végig, ahogy a képzelet izgalmas világa szertefoszlik.
- Ez nem vita kérdése – vágja rá ő huncutul.
- Visszavágót követelek! – mosolyodom el, mikor vidáman a levegőbe szökken.
- Most legyen egy sivatagi oázis! – a szalad a négyszög közepére – Fáraó leszek, a Nílus partjáról! – húzza ki magát, és újra a futó helyére áll. Mindig futóként játszik.
- Legyen így… Mi núbiaiak otthon vagyunk a forróságban… Magammal hozhatom a nagymacskáimat is délről? – kérdem és leereszkedem egy homokdűnéről.
- Hát persze! – feleli ő az oázis pálmafáinak árnyékából.


Reakció Szalay Dániel: Sakk című prózájára. :)

 
 

Ember vs. Csiga

Ma reggel, egy barátnőmmel reggeliztem – tudjátok (na persze van, aki nem), a lány, akinek hatalmas angyaltetoválás van a hátán -, megtehettük, hisz nem aludtunk el, nem tűnt el semmi, nem égett meg a pirítós, tehát volt időnk. Ezért is adatott meg, hogy épp ilyen nyugalommal sétálhattunk munkába. Az ilyen, tökéletesen békés percekre használhatjuk a lenyűgözően kifejő szavakat, mint (komótosan) ballagni, andalogni… Valahol ezekben a percekben, a beszélgetés alkalmával mondtam:

-    Van valami zseniális abban, hogy embernek születtem.

-    Ugyan micsoda? – kérdi ő némi cinizmussal.

-    Nem tudom – vonom meg a vállam -, de hihetetlenül élvezem!

Azt hiszem, erre nem válaszolt, csak mosolyogva ingatta a fejét…

De aztán egy ponton, valahol a nap folyamán, történt valami. Nem ismertem fel, hogy pontosan mikor is, de az idő felgyorsult, és én képtelen voltam utolérni. A reggel csendes folyama, hirtelen elmosódott – távoli emlék lett csupán, jövőre vetített vágy, amit szeretnék még… Hirtelen azon kaptam magam, hogy eltemetnek a tennivalók, legalább hatfelé kellett volna szakadnom – hat teljes egész darabbá, melyek maximumot teljesítenek mindenhol – lehetőleg úgy, hogy nem fogyok el, nem tűnök el…

Este 8 óra volt, mikor felnézve az órára újra eszembe jutott a reggel, és a barátnőm pólója – igen, bizony -, tele volt mindenféle kövült csiga lenyomatával. Arra gondoltam jó lenne csigává változni. Azt mondani elég volt, és nem törődöm módon visszahúzódni, elzárkózni a világ elől. Nem törődni vele, miként rohan el mellettem. Talán értetlenül néznék fel emberi lényemre, mely mókuskerékbe zárva egyre csak rohan, sebesen, körülötte a világ elmosódott vágy csupán, csupa sóvárgás.

És hát a gondolat…

Csigák jönnek-mennek, csisszennek-csusszannak, és valahol a távoli jövőben újra felnéz egy, mert belebotlik elkövült ujjaimba, melyek kétségbeesetten próbáltak kinyúlni, hogy meneküljek. Nem lepődhetem meg értetlenségén a mókuskereket látva, hogy mi a fene is ez, és vajon miért rohantam olyan serényen. Gondolhatja, így szórakozom… valaki biztos jót szórakozott… Aztán csak tovább csisszen-csusszan, míg újra fel nem néz… fel nem néz…

    Felnézek, és lám 9 óra – megnyugszom.

Mert holnap, emberként újra éledek. Saját tudattal, akarattal, döntésekkel… mert hát ez adatott… és ha már egyre csak szaladok… az a fránya mókuskereket én hajtom – arra amerre akarom, úgy ahogy akarom…

Na, próbáljuk meg még egyszer!...

Muszáj (KK-N)

Nem szabadulok a gondolattól – próbálom felismerni az érzést. Elönt, mindig, mikor velem van – megszólalnia sem kell, csak állhat némán. Felismerem, hogy azt érzem: bölcsebb nálam. Mintha többet látna a világból, vagy csak mást, mint amit én észreveszek.

És eközben aggódom, hisz még csak 8 éves.

Az útra nézek, ahol ide-oda kacsázik a jégbordák között. Sálját szinte a földön húzza, sapkája kipirosodott arcába húzva. Vonásai könnyedek, arca gondtalan, szinte fényt ad neki a derű. Az út kihalt, nincs forgalom a kertek alatt, de nem vagyok nyugodt.

- Gyere fel az útról, kérlek! – intek felé. Ő ösztönösen felém indul, és körbenéz.

- Egy kocsi se jön – feleli vidáman.

- De jöhet.

- De a kupak… - a padkához gurult, piros műanyagra pillant, amit idáig folyamatosan maga elé rúgott.

- Muszáj belerúgni, igaz? – nem akarok elmosolyodni, és ő természetesen bólint. Látom az arcán az ingert, ami piszkálja – és az ég tudja, de megértem. Eszembe jut a frissen esett hó képe. A töretlen, fehér szőnyeg, melybe muszáj belelépni…

Csak ingatom a fejemet, továbbindulunk. A kupak pattog, és pattog…

Elképzelem, ahogy a magasba emelkedem, az épületek fölé, hogy rálássak az utakra. Mindent idő előtt észrevegyek, hogy még jobban figyeljek.

És nem tehetek róla, de megőrjít, még idefentről is.

- Kérlek! Hagyd abba… - torpanok meg. Talán csak akkor szórakoztató, ha az ember maga irányítja… Az ő talpa alatt megroppan a kupak, ahogy utoléri. Lenéz, cipője orrával forgatja a letisztított aszfalton.

- Légy szíves… - hangom enyhén esdeklő, így ő elmosolyodik.

- De muszáj, Zsu… ha nem én, akkor más fog focizni vele!

- Akkor hagyd meg másnak is ezt az örömöt – ballagok tovább, és elindulok a házunk felé vezető emelkedőn. Tudom, hogy egy percig még ott áll a kis műanyagot nézve, majd utánam indul.

- Biztos bele fog rúgni?

- Kicsoda? – kisfiús fürgeséggel tűnik fel a látóteremben, arca ismerős komolysággal fordul felém.

- Hát, aki erre jön majd – mutat maga mögé, újra a hátrapillantva.

- Nem tudom. Talán igen.

- De az emberek többsége biztos belerúgna, igaz Zsu? – érzem a hangján, hogy elbizonytalanodik. Meginogni látszik az elmélete, és ezt nem szeretem – megállok.

- Tízből hét biztosan – felelem, és meglátom a szikrát a szemében. Kis fejében szöget ütött egy gondolat – ismerem ezt a pillanatot -, mely lassan elméletté növi ki magát.

- Kíváncsi lettem, Zsu… – mondja. Nem mozdul, de hangosan dolgoznak a fogaskerekek.

Fel sem kell tennem a kérdést -, … hogy igazunk van-e?

Visszahúzom a cipzárt a kabátomon, a vállamra dobom a táskát – még nem érünk haza.

- Halljam…

- Nézzük meg… csinálok hógolyót az útra – igen, az is olyan dolog, ami késztetést indít el, gondolom – Hátha mind a tízbe belerúgnak.

- Óh jaj… - sóhajtok. Az egyik ház bejáratához megyek, a lépcsőre dobva táskám leülök. Várok. Kristóf szorgosan gyúrja a hólabdákat, és sorba rendezi őket az úton. Végül mellém kuporodik. A tenyerébe lehel, az ujjait dörzsöli – felé nyújtom a kesztyűit:

- Kesztyű!

És várunk.

Várunk.

Cipője a járdán topog, és próbál kilesni a csupasz bokrok takarásából.

Nem tudom, mennyi idő telik el – nem nézek az órámra.

Várunk.

Türelmesen, de izgatottan az ujjain számol. Újra és újra. Kék szemeiben a zsenialitás tüze lobog – elsimítom arcából a tincseket, hogy jobban lássam. És újra ott az érzés…

Megszületik az elmélet:

Tízből hét ember, éppen hogy ugyan, de belerúg az útjába kerülő hógolyóba.

Háromból egy kikerüli, kettő észre sem veszi.

Hétből öt, elsőre eltalálja.

Az ötből három hiszi, ha nem porladna szét, messzire repülne.

A háromból egy biztosan tudja, ha akarná, gólt rúgna az utat lezáró két oszlop között.

Erre jutunk, a hosszú gondolatmenetek után.

Felveszem a táskám, lelépek a lépcsőn, és egy sima hófelületbe lépve elindulok az úton. Kóstolgatom az érzést, megint, mint tucatszor már. Nem zavar. Nem bánt. Nem fáj.

Csak nem hagy nyugodni. Minden alkalommal betekintést nyerek a világba, amit ő lát. Egy pillanatig megrémülök, mennyire éltető, természetes és Jó – most még az… És szeretném eltakarni az én világom, a másfajta valóságot, bár tudom, hogy tisztán látja…

Belekapaszkodom abba a csepp Jóba, amit az övéből kapok, miközben őt figyelem a hóban. Újabb labdákat gyúr, és sorakoztat fel.

- Mi jót csinálsz? – kérdezem természetesen.

- Mindenki szétrúgja… én többet csinálok… - egy mosolygó arc tűnik fel a fekete aszfalton, az égre nevet. Elmosolyodom. Mert ettől muszáj…

- Megvárjuk? – kérdem, miközben kezét törölgetve utánam jön – Tízből hét elmosolyodik-e?

- Egy is elég, Zsu… - fogja meg a kezem.

Hát persze…

Én buta…

Napsugár

Kezem a vékony vízsugárhoz ért, és a hideg végigfutott az ujjaimon. A kristálytiszta víz betöltötte a tenyerem ráncait, és növekvő tükröt alkotott. A kép megremegett. Az arcomhoz emeltem, és engedtem, hogy végigfolyjon a bőrömön - csilingelt a mosdó porcelánfelületén. Ezt is csak halkan.

Láttam, ahogy kipirosodott arcú tükörképem a törülközőért nyúl, és a mozdulattól felkavarodott a kamillaillat. Belengte a kis fürdőszobát, és kiszökött utánam, mikor kiléptem az ajtón. Leoltva a villanyt végigsétáltam a folyosón, megint súlyos némaságba burkolódzott. Benéztem a redőnnyel bezárt nappaliba, a fiúszagú félszobába, és megálltam az utolsó ajtóban. Kezem a kilincshez ért, pillantásom a gyékényfonatú szőnyegre esett, fülem neszt keresett a falap túloldalán.

Végül beléptem a ház egyetlen tündöklően világos szobájába. Átléptem a küszöböt, és kattanás nélkül elzártam magam mögött a sötétséget. Szerettem volna kint tartani.

– Még itt vagy – jött a gyenge, álmos hang - nehezen kúszott előre a súlyos levegőben, de mintha megkönnyebbülve zuhant volna a fülembe.

– Itt vagyok – léptem a forró, álomszagú ágyhoz, és ujjaim végigsiklottak a hófehér homlokon. Fénylett az érintésem alatt, verítékcseppek ültek a porcelánbőrön, akár az igazgyöngyök.

Ő mindent képes volt igazgyöngyé változtatni.

Átnyúltam takaróba burkolódzó teste fölött, és kitártam az ablakot. Kora nyári, édes levegő tódult be a szobába, mellkasa magába szívta minden cseppjét. Megkönnyebbült, barna szemei követték a mozdulataimat - kicsit irigyelték -, majd megállapodtak az arcomon.

Édes, csokoládé bevonatú bonbonnak tűntek. Elmosolyodott.

Mellé ültem az ágyra, pajkos somolygásából tudtam: szépet álmodott. Ismertem ezt a három kis ráncot, mely árulkodva elmélyült egy komisz gondolattól.

Ébredező, pozsgás arca az ablak felé fordult, és lehunyta szemét. Hosszú, világos szempillái legyezőként simultak az arcára.

Talán újra elalszik.

Talán újra álmodik.

De a pillák megrebbentek. Arca újra a párnába fúródott, úgy nézett fel rám:

– Narancsillatod van.

– Süteményt sütöttem, míg aludtál – feleltem.

– Kapok belőle?

– Meglátjuk – Megigazítottam a takarót, hogy kihúzhassa a karját. Karcsú ujjai lágyan végigsimítottak a takarón. Gyermeki, esdeklő pillantását újra rám emelte.

– Meglátjuk – mondtam újra. Két ujja végigsétált a ráncokon, és mutatóujja megcirógatta a kézfejemet – nem kell hízelegned. De háromszor is meggondolom, megkóstolhatod–e újra, amit sütöttem.

– De miért? – hallottam ám komolytalan felháborodását.

– Hogy miért? Elég cukros? Elég kakaós? Nem túl száraz…

– Tökéletes – vágott közbe – Mindig tökéletes.

Elfordult, a gyűrűjére nézett, és most ráhajtotta ujjait az összeolvadó Nap–Hold korongra.

– Majd később hozok egy szelettel – adtam meg magam, mire ő rám kapta a tekintetét.

– Picit később – mondtam határozottan.

– Igenis Kapitányom! – mosolyodott el újra, és arca megcsillant a beeső napfényben. Ebben a pillanatban nem tűnt oly kicsinek, törékenynek, és halványnak…

Megérintettem a homlokát, az arcát. A veríték áthűlt a friss levegőtől, de bőre forró volt - ettől volt pozsgás. Éreztem, és tudtam a gyors mozdulatból, melyet nem tudott hanyagul elsodorni. Felálltam, lehúztam róla a takarót, majd a vizes paplant is a földre dobtam. Csak a nyári, hűs takarót borítottam vissza vékony, fáradt alakjára. És azt hittem, elég gyors volt, hogy ne lássam, de a tudatomba égett. Egybeolvadt a képpel, melyet róla őriztem, és a mozdulataival… mellyel ekkor a homlokához nyúlt, sovány ujjai sápadt bőrét érintették.

– Melyik legyen? – léptem hátra élénken, és ő lassan felült az ágyban. Kitárva a kétajtós szekrényt szabadjára engedtem a szivárványszínű felleget, melyet megtáncoltatott a szobában keringő szellő.

– Talán… – ujjai besiklottak a homlokában ráncot vető kendő alá – az almazöld… az olyan… tiszta…

– Valahol itt van? – Kezem elmerült a kendők hullámaiban, melyek ellepték az ajtók belsejét.

– Jó lesz a piros is.

– Nem teszek eléd málnát, ha zöldalmát kívánsz!

A szolgálat béklyója kirántotta a lábam. Tudtam, hogy ezt látja, hiába próbáltam tenni ellene. Bár nem szolgálat, mit szeretetből tesz az ember, ő mégis annak látta minden egyes mozdulatomat. Reméltem, hogy azt is látja… azt, hogy én magam húztam a hurkot a bokámra.

– Itt is van – húztam le a puha selymet, mely így végiglebegett a szobán. A lábamat figyelte, a kendőt, majd az érintést, mikor kezem a homlokához, és ajkam sima bőréhez ért. Ott, ahol korábban szőke tincsek ragyogtak fel a fényben.

Hangosan csattant a puszi a csendes szobában.

– Ne hidd, hogy elkényeztetlek, csak, mert ilyen bánatosan nézel rám!

– Nincsenek hiú ábrándjaim veled kapcsolatban… Sosem számítottam másra, mint egy szeretetből jövő fenéken rúgásra – kántálta az ismerős szavakat, és csomót kötött a tarkójára simuló kendőre.

– Helyes! Csak mielőtt azt hiszed, kedvellek! – feleltem komolyan.

– És szintúgy – bólintott.

Egy újabb párnát keresett, hogy megtámassza a hátát. Egy székre ejtettem az átnedvesedett selymet, és egy díszpárnával visszaléptem. Pillantása végigfutott rajta:

– Merénylet készül, érzem! – szaladt újra fülig a szája.

– Kegyetlenebb volna kihagyni a délutáni kakaót! – Szavaimra felkapta a fejét.

Talán valóban megijedt, talán tényleg félt... Rám nézett - az én arcomon is látni akarta ugyanazt a mosolyt.

– Hozom… Rabszolgahajcsár… – suttogtam a folyosóra lépve.

– Hallom!

Ajka lágyabb és üdébb lett az édes nedvességtől. Szemében élet gyúlt a röpke élvezettől, melyet egy-egy korty kakaó okozott. Hihetetlenül tudta élvezni.

Akárcsak az első hópelyheket. A nyári záport. A porcukrot a fánk tetején…

Valamiféle csodát látott bennük.

Szerette a csodákat.

Talán ezért rajongott a legjobban a napsugarakért. A ragyogó napsütésért. A napsárga virágokért. Mert, ha ezek csodák ezen a világon, akkor csodák veszik körül.

– Mikor jön haza? – kérdezte, mikor egy elterülő plüssnyulat a másik, bevetett ágyra dobtam.

– Ma van Petra osztálytalálkozója. Későn jön haza.

– Elfelejtettem… – felelte csendesen.

Várakozón az órára nézett.

– Hat körül itthon lesz. – dőltem az íróasztalnak, és ő meglepve felém fordult. – Évi és Szilvi is ott lesz, így nem bírja majd sokáig. Kiélvezi a helyzetet a költségek arányában, és haza jön.

– Hihetetlen mennyire ismered… – mondta kis idő múlva, a húga ágyára nézve, mely - még így bevetve is – kaotikus, harmadik világ volt.

Figyeltem ágyban kuporgó, kis alakját. Úgy tűnt, mintha négy évvel fiatalabb kislány lenne. Vékony, esendő, légzése csupán gondolat, szívverése egy cinke szárnycsapása. Szeretettel teli mosolya egy egész világ volt…

Nem gondoltam rá, hogy négy évvel idősebb nálam.

– Csak amennyire engedi – feleltem végül.

Hihetetlenül különböztek. Ő és a húga. Ő tiszta édesanyjuk, míg Petra tiszta apjuk. Épp úgy civakodtak, értettek egyet, beszéltek és hallgattak el egyszerre.

– Egy pillanat alatt lettetek legjobb barátnők.

Tudta, hogy szavaira újra élem az emlékeket, és várta, hogy elmosolyodjam. Mert mindig elmosolyodtam.

– És pont egy ilyen pillanat alatt lesz majd vége.

Jött az öntudatlan válasz, mely áttörte magát kapuin. Nem értettem, hogy lehetett képes rá, de ajkam már szavakká is formálta a gondolatot. Ő csak ült a párnák közt, ölében a könyvvel, melynek zöld borítója világított az utolsó napsugaraktól. Csak ennyit mondott:

– Mi egy fél év alatt lettünk igazi barátnők…

Újra fellapozta a könyvet, ott, ahol az ujja feküdt a lapok között. Végigsimított a betűkön. Tőlem kapta kölcsön.

Ezen gondolkozott. Tudtam.

Számolt. Ahogy ezt is tudtam.

Megszegve saját szabályait előre gondolkodott.

– De egy pillanat alatt lesz majd vége. Egyetlen pillanat alatt… – mondtam. Az ujjaim közt éreztem az asztal lapját, mely bárcsak porrá vált volna a fájdalomtól, mely szinte zabolázhatatlan kiáltásként a világra támadt volna.

Rám nézett.

Barna szemei ismerősek voltak.

Ismertem minden fényét, minden tükrét, mely most azt mondja: Hazudsz nekem.

Felemelte szabad keze mutatóujját, és újra a betűkbe mélyedt. Adj még egy pillanatot.

Csak még egyet.

Gyöngyhullásig

Avarszín ballonkabát csüng a levegőben, akár egy tikkadt falevél. Ág hajlik a súlytól, de nem rezdül, minden mozdulatlan. A gallér, a zsebek, a ráncok tökéletesen a tájba olvadnának… ha ősz volna. Akkor még talán tulajdonosa sem találna rá… ki épp erre gondol, mikor a fűből kelve érte nyúl. Az élénkzöld levelek vidáman az ég felé nyújtóznak, mikor az ág megkönnyebbülve felemelkedik. A környezet nem akar tudomást venni az erdőben kószáló Őszről – hisz még nincs mitől tartania.

Ezzel ő is tisztában van, így csak elégedetlen beletörődéssel megrázza kabátját, hátha eltűnnek belőle a meleg napsugarak… mégis fülel, hátha meghallja őket, miként a földre esnek, és végül rádöbben: nem mozdul… nehogy rájuk lépjen. Megvárja, míg a fodrozódó fűszálak elcsitulnak, majd elindul a fák árnyékában. Hosszú léptei komótosak, fedetlen karjai lassan eveznek a hűs levegőben – tömérdek ideje van. Élvezi, hogy a természet mégis felismeri, buja zöldje hullámot vet, egy pillanatra megrázkódik – és minden lépésében egy pillanat…

Felnéz az égre, és bár keskeny arcán elégedett mosoly ül, mégis lehunyja gesztenyebarna szemeit: a fák szegélyén túl vakító a ragyogás. Hát megáll az erdő vonalán, kecses alakját még az árnyékban tartja, a hűvös szürkeség illúziójában. Majd keserűen előrelép. A napsugarak újra a kabátjába bújnak, a tarkójára simulnak – hihetetlennek tűnik a forróság, melyet – bár Ősz megrázkódik - mégsem sikerül levetkőznie magáról. Beletúr áthevült, rövid hajába, és ujjai egy falevélre találnak. Zöldelve a nyár jeleként fekszik tenyerén, majd lassan elsárgulva barnára roppan, ahogy öklébe zárja.

- Igazán rászólhatnál, hogy türtőztesse magát! – néz hátra a válla felett.

Tavasz az egyik fának dőlve nádsípot dob a levegőbe, vidáman néz utána, lelkesen forgatja ujjai közt, újra feldobja... De Ősz hangjára némán leengedi kezét, meglátja az egyenes hátat, a fűszálakat súroló kabátot, az elégedetten feszülő kart, mely tudja: éppen csak ingerli az életre kelt földet. Tavasz a kéregre fekteti szabad kezét, és ellöki magát – az összeszűkülő gesztenye szemek látják, ahogy érintésétől pezsdülve felzúg a lombkorona.

- Megtettem, ami tőlem telik – szökken előre Tavasz a serdülők élénkségével – Életre hívtam a természetet, felébresztettem minden porcikáját… az Ő dolga, hogy életben tartsa – emeli fel arcát, ő élvezi a Nap melegét.

- Hát épp ez az…

Az áprilisi nap déli égboltja szinte fehéren izzik. Az emberek kezükben levetett pulóverekkel, mezítláb sétálnak a parkban. Elfoglalják a padokat, plédeken nyúlnak el, van, aki már árnyékba húzódik beszélgetni.

- Lehet, hogy neked kellene beszélned vele… mint a lány a lánnyal…

Ősz pillantásra Tavaszra villan. A fiú arca az állandó újjászületéstől derűs. Egyszerű, lenyűgöző szépségét tucatnyi festő megfestette már… mintha tudnák… mintha láthatnák…

Nőies lágyság ad szépséget a markáns, férfias vonásoknak, melyeket megkeményít Tavasz ellentmondást nem tűrő, mély hangja.

- Hogy nekem?... Ugyan már! Te is tudod, miért van ez az egész!... A te területed összhangba hozni a két ellenkező nemet… Beszélj vele! Most a te hatalmadat is bitorolja!

- Évről-évre kevésbé hatok rá… ahogy te is…- Tavasz továbbra is az arcát fürdőzteti. Világosbarna tincsei közt lágy szellő tekereg, a gyümölcsfák lágy virágillatát hozza Ősz felé:

- Pont ezért nem mehet ez így tovább! – lép előre, hogy átvágjon a plédekkel tarkított mezőn – Képes lennél megvárni, míg végleg eltűnünk!

Tavasz szemei kipattannak, smaragdként ragyognak fel a napsugaraktól. Sebesen társa után indul, homlokán már rajzolódik az aggodalom, de a bőréhez érő hűs levegő visszaadja magabiztosságát, és nyugodtan lemarad:

- Ez nem történhet meg, Ősz! – áll meg a murvás ösvény mentén, és elnéz az andalgó emberek közt. Ősz lelassít, vállára dobja a kabátját és megfordul. Gyerekek suhannak el mellette biciklin, az őket követő szülők libabőrösek lesznek a közelségétől. Elengedik egymás kezét, megdörzsölik a karjukat… majd összemosolyognak, Tavasz közelében újra egymásba karolnak.

- Biztos vagy benne? – Ősz természetes könnyedséggel vetette felé a kérdést az út közepén állva, zsebre tett kézzel. És a zöld szempár felé tekint… szinte felé ordítja a bizonytalanságot.

- Mégis hány fok lehet? – pillant Ősz a frissen felásott virágágyásra, és az árnyékban hagyott vizes palackokra, melyekről régen elszállt a pára. Tavasz nem felel, a járda szegélyén egyensúlyozva, fürgén halad az aluljáró felé. Ujjai közt forgatva a sípot a melegtől pilledt kóbor kutyákat figyeli – enyhülésért húzódnak az árnyat adó művelődési ház hűs falához -, míg az átforrósodott betonfalak közt, az út alá nem lépnek. A földalatti széles folyosón ők is lelassítanak, kiélvezik a hűvös pillanatokat.

Ősz megszokott mozdulattal teríti ki kabátját a levegőben, és ölti magára tüntetőlegesen, csak azért is. A kabát nyugalmából ébredve kel életre gazdáján. Lobogva kavarog mögötte vonultában – a tobzódó, éles őszi szél táncoltatja… ellentétként Tavasz fürtjei közt kavargó, csendes szellő mellett. Ősz még magas gallérját is felhajtja elzárva az édes illatot, és ettől összenézve elmosolyodnak… és így, akár az elvonuló viharfelhők után, a beeső napfény tündökölve ragyogja be a teret.

A városközpontban nagy a forgatag. Gyereket vonz a beindított szökőkutak szivárványos vize. Asztalok kerültek a cukrászdák elé, színes lett a hangulat a fagylaltoktól – évről évre egyre több szín… Ősz körbenéz, pillantása kereső. Az átforrósodott házaktól továbbhevül a levegő, szinte délibábos, fodrozódik a távolban, eltorzítja az embereket, a tárgyakat. Célirányosan haladnak, követik a meleget, mintha csak kemence vonzaná őket.

Egyetlen pad áll üresen a tér közepén, a szökőkutak párájában, így ők arra fordulnak a fiatal facsemeték között. Fellépnek a pázsitra, és a derengésben kirajzolódik Nyár napozó alakja. Megállnak a pad mögött, Tavasz lepillant, mert a hosszú kabát érintésétől elbarnulnak a fűszálak.

- Na de, Ősz!... Nyugalom…sss… - csitítja Tavasz, és a füle mögé helyezi a sípot, míg Ősz engedve feljebb húzza vállán a kabátot.

Nyár jólesőn élvezkedik a napon. Hosszú, aranyszőke haja a pad támláján túl a földre ér – százszorszépek nyílnak tőle a fűben. Karjai barnák, ragyognak a magukba szívott napfénytől. Ruhája kék-zöld színben játszik, virágok színesítik uszályát.

- Sss… - emeli Nyár az ujját intőn a szája elé. Arca pimasz elégedettségtől sugárzik.

Ettől Ősz ingerültsége hirtelen kitör, kabátja viharos hullámokat vet, és a téren szélroham vág keresztül. Az emberek meglepődnek, felkapják a fejüket - az égen közeledő vihart keresik, de végül inkább csak várják az újabb, enyhítő légáramot.

- Miért kell bosszantanod? – támaszkodik Tavasz a pad támlájára. Az égszínkék szemek huncutul rámosolyognak, és Nyár megvonja a vállát.

- Beszélnünk kell… - mondja Ősz, és újabb, hideg szél söpör el a tetők felett.

- Gondoltam, hogy nem véletlenül jöttetek ide… de ennek nem lesz jó vége… - Nyár az ölébe húzza hosszú aranytincseit, miközben egy-két csemetét visszahív az édesanyja – vészjóslón pislognak az égre.

- De elkerülhetetlen… - feleli Ősz továbbra is mögöttük állva mozdulatlanul.

- Emlékszel? Egyszer mi kerestük meg Tavaszt… mi is lett a vége? – Nyár békés mozdulatokkal fésüli át fényes tincseit.

- Az az árvíz nem az Én hibám volt! – pördül Tavasz a pad túloldalára, hogy szembenézzen Nyár tündérmosolyú arcával.

- Tudom… összevesztetek Ősszel… Épp ezért mondom: nincs jó vége, ha mi így összejövünk…

- De úgy tűnik, az se jó, ha teljesen külön vagyunk… - Ősz arcára halvány mosolyt von a megjegyzés, és a megperzselődő fa enyhe szaga elárulja: célba talált. Nyár megdermed, ingerülten Ősz felé fordul, de nem néz rá:

- Mondd, mit akarsz, és vessünk ennek véget!

- Én is épp ezt akartam mondani… Legyen most már elég! Fogd vissza magad! – Ősz köntörfalazás nélkül dobja felé mondanivalóját, kíméletlenül, mert tudja: más már úgy sem használ. Nyár dühösen felpattan, hosszú ruhája, mint vízhullám követi és virágok hullnak róla a földre – egy meglepett kislány megtorpanva lenyúl egy margarétáért.

- Ne beszélj így velem! Ne aggódj, te is kiveszed a részed az évből!

- Hé… Ne csináljátok már… - lép el tőlük Tavasz és a távolban feketülő égboltra néz - … vagy beszéljük ezt meg máshol… - pillant a padra, ahol Nyár forró érintése a fába égett.

- Ha bajod van, mondd meg nyugodtan… hisz minden évben ezt csinálod!... De nem hiszem el, hogy most őt is belerángatod! – mutat Nyár Tavaszra, kinek alakja köré délibábot rajzol a mozdulat.

- Évről-évre elmondom, mert évről-évre nem figyelsz rám… - fojtja vissza indulatát Ősz, mert a felhők már elérték a várost.

- Mert akkor egyre kevesebb járna nekem! – vág vissza Nyár, és a levegőt messziről érkező zúgás tölti meg – És épp ez a célod!

- Tessék?! – a fák hirtelen meghajlanak, bőrszaggató szél támad, majd feléjük hozza a feketeség nyári záporát. A tűhegyes esőcseppek szinte az emberekre támadnak, kik fedezékbe húzódnának, de a levegő már újra meleg, és a közeledő felhők is szakadozni kezdenek... Tavasz kettejük közé lép, hogy felfogja a majd elpattanó feszültséget.

- Vedd már észre magad, Nyár! Még az emberek is látják, hogy valami történik!

- Csak ők globális felmelegedésnek hívják… - jegyzi meg Tavasz, és a hajába túr, míg másik keze idegesen a sípot szorítja. Megdöbben, hiszen Nyár felszabadultan kacagni kezd:

- Talán Nekem nem jár ennyi? – Tavasz és Ősz egyszerre fordulnak felé, döbbenetüket a szél sodorja el. Jól ismerik őt. Csupa szélsőség, csupa túlzás, mit eddig képesek voltak kontrollálni… de most megrémültek… újra megrémültek… - Csak Neki?!

- Ezt már megbeszéltük, Nyár… - Ősz hangja csendes… szinte együttérző, már látja a harmatcseppet Nyár szempillái alatt.

- Akkor sem igazságos… Ő egy egész korszakot kaphatott…

- Hatalmasat hibázott!... A túlzásai kicsapongtak, és hatalomvággyá nőttek, amit már nem tudtunk megfékezni… Eltüntetett minket… és szinte mindent…

- Te állítottad meg, Nyár… - mondja Tavasz megkönnyebbülten, látva, hogy az emberek visszatérnek a térre – Csak így lehet egyensúly…

- Óh, hát ezt vele is közölhetnétek! Láttátok, mit művelt néhány éve is!

- Talán fel akarta hívni magára a figyelmet… - jegyzi meg kacéran Tavasz.

- Talán mert elnyomják… - Őszben újra felvillan a rosszindulat.

- Ősz! – ripakodik rá Tavasz, de Nyár már keresztül is szelte a kettejük közti távolságot, és mélyen Ősz szemébe néz. A visszafogott indulatok körülöttük szikráznak, a szél felkorbácsolja a felhőket, villámok hasítanak át az égen.

- Legalább ebben összhangban vagytok… - Tavasz feladón a padra ereszkedik és a szájához emeli a sípot. A levegőt megtölti egy élénk dallam, viaskodik vele a vihar.

- Nekünk ismerős az érzés, de gondolod, Ő hagyni fogja magát?!

- Sosem akartam ártani nektek!

- Ezt Ő is tudja?! – veti oda Ősz – Bár te egyszer segítettél rajta… hálából még át is adná neked a helyét… talán még kérned sem kell…

Nyár arcára ráfagynak az érzelmek. A felismerés sokkolja. Képtelen mozdulni, letörölni a gyöngyöző harmatcseppeket az arcán… Ha a felismert szerelmet szoborrá lehetne faragni… az Nyár alakját kapná…

Ekkor a szél elül, megdermed a levegő, a mozdulatlanságot az emberek sem törik meg. Egyetlen pillanatig lesz semmivé a káosz. Mert végül az égre futó szivárványt elviszi a szél, magával rántja a forróságot, az elbarnult leveleket, a kiégett fűszálak zörögnek az esőcseppek alatt.

A lágy dallam elhal, Tavasz hirtelen felpattan, rémülten a következményt keresi. Hisz Tél a térre lépett. Hófehér öltönye a lábához simul, tükröződnek rajta a vágtató fellegek. Éjfekete haja követi háta egyenes vonalát, végein olykor összecsendülnek az apró jégcsapok. Hangtalanul lép fel a Nyár körül zöldellő fűre, melyen a színes szirmok jégvirággá változnak.

Ősz is meglátja őt, ahogy a mozdulatlan lány mögé lép, és Nyár válla fölött a szürke szemekbe néz – komiszan elmosolyodik.

- Tavasz… - mondja Tél, még mindig a barna szemekben olvasva.

- Igen? – néz fel Tavasz, és sípját a zsebébe csúsztatja.

- Menjetek. Csináljatok rendet…

Tavasz bólintva tovaszökken, míg Ősz elmosolyodva összehúzza magán a kabátot, csuklya alá rejtve arcát elhátrál, mert látja a mozdulatot… Tél sima tenyere Nyár vállára simul… és az égből milliónyi jégkristály zuhan egyszerre alá… hogy a földön, mint gyöngyszemeken, szétszórják a nyár, ragyogó napsugarait...