A boldogság tudása, avagy a tudás boldogsága

A boldogság kulcsa, hogy folyamatában tudj a jelenben élni. Dehát az ember nem mindig csak most létezik? Érdekes kérdés, boncolgassuk hát egy kicsit. Ha feltétlenül a fizikai valóságra gondolunk, akkor valóban a test mindig éppen az aktuális jelenben létezik. Azonban ne ragadjunk le ennél a gondolatnál, engedjük szárnyalni az elménket. A gondolat... vajon a gondolat is csak a jelenben létezik? Egyáltalán mit jelent az, hogy 'jelen'? Mire leírom, vagy kimondom, már múltá tettem a szót. A gondolat pedig nem lehet egy ilyen kényünk-kedvünkre rángatható valami. Térben, időben, mindenütt jelen van. A boldog ember pedig mindig épp az adott pillanat gondolatát fogadja magába. A múlt kényszerű megragadásának mondhatjuk-e, ha a tudat a múltba tekint, hiszen azt épp az aktuális jelenben teszi meg? És egyáltalán miért is olyan fontos folyvást az időt emlegetni? Az idő csupán az emberek által kitalált számolórendszer, melyben minden egyes mozzanatot hatalommal, jelentéssel ruháztak fel, s ezáltal nyeri el jelentősségét. Tehát lépjünk ki a megszokott hétköznapi felfogásból és ugorjunk egy nagyot. Nincs idő. Ez az egyik alapfeltevés.

Miért van szükségünk mégis az időre? Vajon az emberi elme még nem képes feldolgozni a végtelenséget, vagy a semmit? Helytálló ez a meghatározás? Még nem képes... vagy már nem képes. Természetesen kell, hogy legyen kivétel. Amennyiben van kivétel, azt nevezhetjük isteni tudatnak? Ha ezen elgondolkodunk, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy tulajdonképpen mindenki az úgynevezett 'isteni tudat' része. Az volt és azzá is lesz. Aki pedig emberi léte folyamán birtokolja eme képességét, annak nincs szüksége a 'volt-van-lesz' szavakra, hiszen csupán egyszerűen létezik. Tehát akkor a 'csak létezés' vezetne el a boldogsághoz? Ezt ki kell, hogy zárjuk, hiszen az ember a maga tökéletlenségével nem képes a csak létezés állapotában tökéletesíteni magát, ahhoz szüksége van cselekvésre és tevékenységre. Az emberi fogalmaknak pedig mindenképp hasznosaknak kell lenniük, hiszen általuk, használatukkal képes mélyebben gondolkodni és ezen gondolkodás közben mindig jobban és jobban megnyitni az elméjét. Vajon az elme nyílása a boldogság kulcsa? Az állatok és a növények feltételezhetően nem boldogtalanok, mégis úgy tartjuk, hogy nem rendelkeznek a gondolkodás képességével.

Másik alapfeltevés: a tudat szerepe a boldogságban. A tudatlan boldog, mert nem tudja, hogy van boldogtalanság, aki keveset tud, boldogtalan, mert többet szeretne tudni, a mindenttudó boldog, mert felüláll ezeken, számára már nem létezik a boldogtalanság. Tehát vagy tudatlanok maradunk és akkor nem kérdéses a boldogságunk, vagy elindulunk az úton, hogy elérjük a legfelső tudást és akkor szintén megadatik nekünk, avagy mégis jobb, ha megtanuljuk azt szeretni, ami van és mentesek maradunk mindenféle vágyakozástól?

Harmadik alapfeltevés: a vágyakozás előremozdít és nem rossz. Fogadjuk el, hogy minden történésnek célja van. Aminek meg kell történnie, az többnyire meg is fog, azonban nem mindegy a mikéntje. A sors is csupán egy fogalom, amellyel a nem kívánt történéseket kívánják megmagyarázni. Ezt pedig mi magunk is befolyásolhatjuk, vagy akár kicsit mégjobban tágítva a határokat, mondjuk azt, hogy meg is gátolhatjuk. A vágyakozás szerepe ebben a tökéletesedési folyamatban az, hogy fejlődésre sarkall. Nem kell elfogadnunk mindent úgy ahogyan van, mert az esztelen elfogadás butaság és zűrzavart teremt. Ami a birtokunkban van, azt lehet szeretni, azonban nem szabad korlátok közé szorítani azokat a 'dolgokat, amiket birtokolhatsz'. A fő szempont pedig, hogy saját magadat sem szabad korlátozni. Ha nem akarsz tudni és ehhez az állásponthoz csökönyösen ragaszkodsz, akkor nem is fogsz... legyen szó bármiről is.

Tehát, már kizártuk az idő fogalmát, kijelentettük, hogy a vágyakozás fejlődésre sarkall és eljutottunk arra a pontra, hogy a tudatnak fontos szerepe van a boldogság elérésében. Lépjünk mégegyet a tudatos tudat felé. Mi tölti be az irányító szerepet, az agy, vagy a tudatunk? Egyáltalán beszélhetünk-e elkülönítve róluk, vagy inkább egyazon dolog, két névvel illetve? Úgy gondolom, meg lehet találni a határvonalat, ahol már külön beszélhetünk agyműködésről és a tudat működéséről. Vajon a gondolatok csak úgy keletkeznek és nem tudjuk befolyásolni azokat? Tételezzük fel, hogy az agysejt ad utasítást a gondolkodásra, ez esetben azt állíthatjuk, hogy maga az agy a tudat központja. Azonban ne vessük el a másik lehetőséget: valamit szeretnénk felidézni, tehát az agysejtet utasítjuk arra, hogy emlékezzék arra a fontos dolgora. Ebben az esetben már nem az agy az irányító, hiszen mi adtuk ki az utasítást. Ez egy fontos pont, mert aki ezt nem tudja befogadni az abban az állapotában marad, hogy az agytevékenységét tartja a tudat fő központjának, így valószínűleg nem is lesz képes magasabb gondolati szinten mozogni, amely ahhoz vezet, hogy nem lesz képes a fejlődésre, hiszen már kijelentettük, hogy a tudatnak fontos szerepe van ebben a folyamatban.

Nos, ha már tökéletességre törekszünk, akkor ugyebár megfordul a fejünkben a halhatatlanság fogalma is. Mit jelent a hallhatatlanság? Örök élet... a fizikai valónk örök élete? Az úgynevezett lélek örök élete? A gondolataink, a tudásunk örök létezése? Az előző pontban beszéltem arról, hogy miért fontos a tudás és az agy elkülönítése. Aki az agyat jelöli meg a tudás központjaként, a fő mozgató elemként, az nem lehet képes az örök létezésre, hiszen a test halálával az agyi funkciók is leállnak. Tehát ismét arra a pontra jutottunk, hogy a tudatban kell az örökkévalóságot keresni. Milyen szerepe van az öröklétnek a boldogságban? Nyilván állíthatjuk, hogy senki sem szeretne meghalni, viszont egy szenvedésekkel teli öröklétnek sem örülne senki sem. Nem lehet, hogy a mindenségben létezzen a fájdalom, vagy akár a szomorúság. Azt azonban el kell fogadnunk, hogy a testünk meg fog halni. A biológiai óra lejár és a fizikai lét megszűnik. Sokan feltételezik, hogy ezt követően két út nyílik meg a lélek előtt, a pokol és a mennyország. Ergo félnünk kell, mert ha rosszat teszünk, akkor a pokolban sínylődünk a végtelenségig. Azonban ez mennyire helytálló? Egy tökéletes mindenségben hogyan lehetnek egy olyan 'hely', ahol örök kárhozat vár ránk? Az én elméletemben maximum az élvezheti a pokol nyújtotta kínokat, aki a tudatába beprogramozta annak létezését és képtelen kiszakadni ebből a gondolatból, tehát a saját korlátainak lesz a rabja. A boldogság keresésének útján ki kell zárnunk az effajta negatív erőt. Természetesen mind negatív és pozitív erővel számolnunk kell, hiszen ha az egyik nincs, akkor máris billen az egyensúly. A boldogság pedig egy tökéletes harmonikus állapot, így szükségszerű az egyensúly. Létezik gonosz és létezik jó. A kérdés, hogy melyik energiahullámot érzékeljük és fogadjuk be? S már el is jutottunk a következő ponthoz: az érzékelés.

A létezés, a tárgyak, az érzelmek, az illatok mindegyike az érzékelés során nyeri el valóságát. Azonban kijelenthetjük-e, hogy csupán az létezik, amit érzékelünk? Látom a poharat, tehát van. Azért tudom, hogy ott van, mert látom. Az, amit nem látok, ebből kiindulva nincs ott. Viszont mi történik, ha én látok valamit és elfogadom annak a létezését, viszont a mellettem álló nem látja azt? Vajon hallucináció áldozata lettem, megőrültem, vagy csupán az érzékelés egy másik szintjén vagyok képes szemlélni a dolgokat, mint a másik személy? Sőt, tovább megyek....mi a helyzet akkor, ha a pohár, amit mindketten látunk, valójában nincs ott? Egyáltalán, biztosak lehetünk abban, hogy az általunk érzékelt világ létezik? Ha létezik, abban a formájában létezik, ahogyan tudomásunk van róla? Mi a valóság? Egy valóság létezik? Utóbbi kérdésre semmi esetre sem válaszolhatunk egyértelmű igennel, vagy a feltevéseinket el is felejthetjük. - Az elméleteket meg lehet ugyan cáfolni, viszont újabb elméletek lépnek a helyükre, amikre szintén kereshetünk cáfolatokat. - A saját valóságomat én magam alakítom olyanra, amilyen formában tudomást szeretnék róla venni. A valóságot a tudat formálja, és mivel a tudat formálja, én pedig a tudatomat irányítom, így tulajdonképpen a valóságot is befolyásolom, ezáltal képes vagyok megteremteni magam számára azt a harmonikus állapotot, amelyet boldogságnak nevezek. A szálak lassan elérnek egy közös találkozási ponthoz, melynek csúcsán az az energia áll, melynek részei vagyunk. Ha viszont mindannyian részei vagyunk már most, miért nem vagyunk egytől egyig boldogok? A válasz ismét a tudathoz és a különböző töltésű energiákhoz kanyarodik vissza, hiszen ha valaki a gondolkodásával kialakít egy olyan 'atmoszférát' magának, amely képtelen befogadni és elfogadni a tudás és a mindenre képpesség 'elvét', akkor önmaga gerjeszti azt a taszító erőt, mely meggátolja abban, hogy az egész részeként a jelenben létezve a tökéletes szellemi állapotot birtokolja. Tehát mostanra értelmet nyert ama kijelentés is, hogy az ember a tökéletessé válás útján cselekvést kell, hogy végrehajtson, azaz tevékenység nélkül nem juthat el sehová sem, így máris igazoltuk, hogy a 'csak létezés' nem vezethet el a boldogsághoz. Bizony, dolgozni kell. Itt azonban nem a civilizáció által szükségesnek ítélt munka elvégzéséről beszélek. A tudatot kell munkára sarkallni. Nézzük hát, hogyan is történik ez...

A kezdetektől léteznek fogalmak, melyeket arra használunk leggyakrabban, hogy beazonosítsunk dolgokat. Azonban, ha ezek jelentésén és mikéntjén kezdünk el gondolkodni, máris elkezdtük a munkát. A fogalmak fontos szerepet töltenek be az életünkbe. Kijelentettem, hogy nem létezik idő, s mégis használom a szót. A szavaknak mindig céljuk van. Célja van a kérdésben, a feltevésben, a magyarázásban és a tanulásban. A filozófia alapja, hogy nem fogad el feltevéseket magyarázás nélkül. Az a kijelentés nem kap létjogosultságot, hogy azért, mert van és kész. Először be kell bizonyítanunk, valamiről, hogy létezik, aztán megvizsgálni a létezésének célját, ezen vizsgálat közben pedig akarva-akaratlanul a szellemi fejlődés útján indulunk el. Tehát a filozófia a szellemi fejlődést szolgálja azáltal, hogy nem fogad el semmit feltétel nélkül, valamint ösztönöz a gondolkodásra. Információt gyűjtünk, melyeket elraktározunk, elemzünk, majd egy elméletet formázunk belőle. Azonban az elméletet sem szabad készként elfogadnunk, meg kell vizsgálnunk annak valóságtartalmát. viszont ha nem tudjuk, hogy mi a valóság, hány valóság és milyen valóság létezik, hogyan vizsgáljunk azok fényében? Egyszerű a válasz: a mi feltevésünket vizsgáljuk a saját valóságunkban és amennyiben igazolást nyer, el is fogadhatjuk valósnak. Ettől függetlenül azonban számolnunk kell annak lehetőségével, hogy egy másik ember számára nem hogy bizonyítást nem nyer a mi feltevésünk, de valóságtartalma sem lesz. Ha a mi feltevésünk mások számára nem nyer bizonyítást, akkor a mások feltevéseit mi magunk is zárjuk ki? Semmiképpen sem, hiszen egy másik valóság vizsgálata közben nem csak, hogy 'új' igazságokra tehetünk szert, de a vita ösztönzőleg hat abban, hogy a sajátunkat mégkifinomultabb vizsgálat alá vessük, és vagy valóban 100 százalékosan igazoljuk, vagy kiegészítésekkel formáljuk.

A tudás szabadságot ad, nem ismer korlátokat. A lényeg, hogyan tudunk élni a kezünkben lévő szabadsággal. Mivel szabadok vagyunk, megtehetjük, hogy láncokat teszünk magunkra, s ezért lehetséges az, hogy a keveset tudó boldogtalan. A tudatlan nem tud láncot tenni magára, hiszen nem tudja, hogy képes rá, így lehet boldog. Vagy lehet, hogy vannak ugyan láncai, de nem tud róla, míg a keveset tudó, elképzelhető, hogy pont a lánc létezéséről tud, azt azonban már nem tudja, hogyan szabaduljon meg tőle és ettől válik boldogtalanná. Meg kell tanulni élni a szabadsággal és igen el kell hinni, hogy nincs lehetetlen. A lehetetlen úgy jön létre, hogy akarjuk a létezését. Küzdeni akarunk, szenvedni és amíg nem fogjuk fel, hogy csupán a tudatban kell megváltoztatni a 'tényeket', addig ezektől a láncoktól nem vagyunk képesek megszabadulni. Vajon mire képes az, aki nem gördít maga elé akadályokat, aki fogalmazzunk úgy, tudja a tudást? Emlékezzünk... nincs lehetetlen, tehát ha mondjuk én egyszerre két helyen szeretnék lenni, azt is megtehetem? A válasz koránt sem egyszerű: nem és igen. Nem tehetem meg, hiszen a testem nem képes rá, hogy két helyen létezzen. A testre érvényesek az általunk formált tér és idő szabályai, azonban a gondolatra semmilyen ember által kitalált szabály nem vonatkozik, tehát mégis lehetséges. Ha azonban a két helyen létezést bizonyítani szeretnénk, és az előzőekben már kifejtettem, hogy a létezés fő bizonyító ereje az ember számára az érzékelés, akkor hogyan tehetjük ezt mindenki számára valós ténnyé? Egész egyszerűen a mindent lehet elvet alkalmazva a tudatunkat a saját fizikális valóságunkban vetítjük ki, így a szemlélő fél számára bizonyosságot nyer, hogy valóban ott vagyunk, mert lát minket, ahogyan a korábban említett poharat is látja. A hangnak is ilyen szerepe van. Mivel nem mindenki képes arra, hogy magát a gondolatot megragadja, ezért kell, hogy valamilyen módon érzékelhetővé tegyük számára azt, amit mondani szeretnénk. Azonban, ha elszakadunk a korlátoktól, akkor nincs szükség hangra. A másik gondolatrezgéseit 'el tudjuk fogni' és mivel nincs tér, ezért teljesen mindegy, hogy hol található az illető. Milyen szerepet tölt be ebben az, hogy milyen kapcsolatban állunk az egyénnel? Nos, ez egy érdekes kérdés. Elvileg teljesen mindegy, hogy kiről van szó, gyakorlatilag viszont problémák adódhatnak, ha egy számunkra fontos személy az 'alany', mert szeretnénk megismerni és saját magunkat blokkoljuk azáltal, hogy tőle várjuk a válaszokat. Ezáltal akadályokat állítunk magunk elé. Mi a megoldás erre? Az egyik, hogy vagy megismerjük a másikat, úgy, hogy megadja a számunkra fontos válaszokat, vagy elvetjük a megismeréshez való görcsös ragaszkodást, ezáltal nemhogy eltávolodunk, de a pillanat töredéke alatt megismerjük teljes valójában.