Visszafelé forgat a gép,
s a vaskerék fogai
csattogva idézik fel
a gyermeket,
göndören, szőkén
nézi a jövőt.
Rám nevet.
Dundi, szabályos arc,
zöld, tiszta, gombszemek,
suta kis madárláb-ujjak markolnak
felnőtt kezet.
Az apáét, és ő fogja.
Hirtelen,
nyakába iszáknak felemeli,
gyöngysort kacag a gyermek,
hajába fúj a szél,
s hangja a lepkéket kergeti.
Még most volt,
pár nap választ el tőle,
de mégis megfoghatatlan,
már az a kéz elfoszlott rég,
csonttá vált sárga-föld hantban.
Iszákként magam maradtam.
Deres lovam vad sörénye
leheletként köddé lett,
majd tán a felhők kirajzolják,
mert tudom, hogy ott van fent.
"gyöngysort kacag a gyermek,
VálaszTörléshajába fúj a szél,
s hangja a lepkéket kergeti." - ez gyönyörű.:)
Hálás vagyok az érzésért, amit a soraid váltottak ki.:) köszönöm
Éva! Ez gyönyörű... - meghatóan szép.
VálaszTörléscsatlakozom az előttem szólókhoz,megindító írás,eredeti képekkel.grat!
VálaszTörlésNem megmondtam, hogy költő vagy?! :)
VálaszTörlésÉn vagyok hálás, mert elolvastad DzsDzs, és köszönöm a véleményed:)
VálaszTörlésSzeretettel: Éva
Köszönöm Valika!
VálaszTörlésörülök, hogy méltónak találod édesapám emlékéhez:)
Szeretettel: Éva
Köszönöm nemubul;)
VálaszTörlésErzsike drága! Mit ki nem találsz?
VálaszTörlésAz a középső versszak tényleg gyönyörű. Irma
VálaszTörlésKöszönöm Irma kedves:)
VálaszTörlésLájk!:)
VálaszTörlésMegindító. Nagyon tetszett! Gratulálok.:)
VálaszTörlés