Udvariban éltek halász és leánya,
a kis Veronika Balaton barátja.
Kislány kora óta a halászokkal járt,
elkísérte apját amikor vízre szállt.
Ismerte a tónak minden rezdülését,
a csendes víztükröt és haragvó színét.
Balatonból kelt fel neki a fényes Nap,
s ezüstösen fénylett benne Hold és csillag.
Repültek az évek, az idő gyorsan szállt,
a kis Veronika gyönyörű lánnyá vált.
Azt gondolta talán nincs is máshol élet,
nem is vágyott arra lásson más vidéket.
Ám egyszer egy napon szép ifjú érkezett,
hozott ő magával nagy sziklatömböket.
Lány idegenkedett a szürke kövektől,
nagyon távol álltak a természetétől.
Kőfaragómester munkáját végezte,
Veronikát bizony szívből megszerette.
Kicsike kőszívet faragott hát neki,
hátha a leányka sziklát megkedveli.
Fiú sokat mesélt a csodás hegyekről,
és hogy vanmég élet messze a „tengertől.”
Mind jobban szerette már a hegyek fiát,
ráállt,hogy elhagyja tavat és az apját.
Azt kérte utószor ő a kedvesétől,
hogy elbúcsúzhasson kedves tengerétől.
Csónakba ült akkor, boldogan evezett,
csalogatta a tó, jó messzire bement.
Badacsony felől már sötétedett az ég,
hullámok csónakját egyre tovább vitték.
Ismerte nagyon jól ezt a szörnyű jelet,
tudta szép tavának egyedül ő kellhet.
Háborgott a tenger,zúgtak hullámai,
dobálták csónakját fekete karmai.
Egy óriás hullám a hátára vette,
táncoltatta egyre, végül betemette.
Majd elcsendesedett és lágyan hullámzott,
kedvesét ringatták gyengéden a habok.
Nem hagyta,hogy a lány hegyek közé menjen,
árván itt hagyva őt, ott mindent feledjen.
Udvariban maradt a bánatos legény,
hatalmas kőszívet faragott ő szegény.
Ha egyszer arra jársz ma is csodálhatod,
a temetőt melybe szíveket faragott.
Lipták Gábor: Kőszívek c. írása alapján.
