Halálos gyönyörűség

Kiválasztottnak lenni hatalmas és megtisztelő feladat lehet azok számára, akik önként vállalják magukra a terhet, ám én, akit nem kérdeztek, hanem köteleztek, rövid életem igazságtalanságának fogom fel a rám váró feladatot. Vagy mondjam inkább hogy áldozatot?!

Apám, törzsünk egyik legmegbecsültebb tagja világ életében szigorú bölcsességgel követte törvényeinket, s akkor sem szólt vagy ellenkezett, amikor a vének személyesen kérték fel, hogy áldozza fel legidősebb lányát. Ha ő csendben tűrte, hogy elveszti a lányát, akkor én hogyan ellenkezhettem volna? A sorsomba beletörődtem, mert én voltam ama elsőszülött lány gyermek a családban, akire halál várt, hogy megmenthesse a népét. Hát nem csodálatos úgy meghalni, hogy rengeteg szeretted életét mented meg...

Amikor apám közölte velem a kötelességem, anyám zokogásban tört ki, a többi testvérem pedig megszeppent, mert soha nem gondolták volna, hogy én leszek a következő. Azt hiszem, én először fel sem fogtam igazán, csak egy álomnak hittem, egy rossz álomnak, amiből bármelyik pillanatban felébredhetek. Aztán egyszerre a rémkép lidérces valósággá vált, amiben törzsünk sámánja, Azareth és a segédje, Than készített fel engem.

- Tyabe - szólított meg az öreg sámán. Színes tollakkal és talizmánokkal díszített fejfedője alól komoly szemek bukkantak fel, amik sötétségükkel a rám váró halált juttatták eszembe. - Isteneink előtt halálunkig tartó feladatunk áldozni. Nekik köszönhetjük a tüzet, a vizet, a levegőt, még az életünket is. Halálod nem lesz más, mint zálogban maradása az életünknek - szónokolt Azareth fennkölten.

Mit felelhettem volna? Létezett olyan szó gazdag nyelvünkben, ami kifejezhette volna, amit éreztem? Inkább tökéletes némaságba burkolóztam, s csak bólintottam, hogy amit mondott, megértettem.

- Tyabe, fiatalságod kincs számunkra, de még jobban az Isteneinknek. Férfi még nem érintette sem a tested, sem a lelked, és a tudatodat sem szennyezte be semmilyen bűnös gondolat. Olyan vagy, akár a legtisztább hó hegyeinkben, ami az égből hullott alá, hogy szűziességével betakarja a mocskos földet. Te vagy a mi reménységünk! - nyúlt öreg kezeivel az enyémekért, majd homlokát a kézfejemnek döntve imádkozott értem.

Íme, a nagyhatalmú sámánunk, aki egy nő kezei között esdekel. Hová jutottam? A minap még a mező fűszálai között heverésztem, most meg itt ülök egy öregemberrel szemben, aki elkeseredetten szorongatja a kezem. Aztán Than vajmi kevés zajt keltve felemelkedett, és óvatosan arrébb támogatta mesterét. Sötét, hollófekete haja között tollak sokszínűsége bújt meg, amiket narancssárgára festett a sátor közepén ropogó tűz. Csupasz felsőtestét karcok díszítették, ősi indián motívumok, amiket fiatalon karcoltak a bőrébe. Ő is egyfajta kiválasztott volt, mégpedig népünk elkövetkezendő sámánja, aki bölcsességével válik majd szellemi vezetőnkké. Az egész megjelenése erőt sugárzó volt, azonban a szemei tették őt igazán gyöngévé és gyönyörűvé. Rézvörös bőréhez képest világító fénygömbnek hatott színes írisze, ami a napsárga búzát juttatta eszembe. Mintha csak egy búzamezővel találkozott volna a pillantásom, amint rám emelte a tekintetét, hogy szavak nélkül bírjon maradásra.

Nem tehettem mást, meg kellett várnom őt, míg segített lepihennie öreg mesterének.

- Elfáradt - jelent meg zajtalanul mögöttem Than, majd elém sétált és törökülésben helyet foglalt előttem.

- Sajnálom - hajtottam le a fejem.

- Nem a Te hibád. Azareth mester elméje kitűnő egészségnek örvend, csak a teste beteg. Alig van hátra pár hónap földi életéből - szólt halkan Than.

- A törzsnek fájdalmas lesz elveszítenie őt - meredtem a tűzbe, miközben merőn bámultam a pattogó parazsakat.

- Ez az élet örök körforgása. Azareth mester jobb létre szenderül, de a lelke spirituális utazásra indul az Örök Mezőkön - felelte Than bölcsen.

- Akárcsak én - suttogtam párás szemekkel, hogy azt csak én hallhassam, senki más, ám az előttem ülő férfi mégis felfigyelt rám.

- Te nem fogsz eltávozni közülünk - egyenesedett fel, és mire rá emeltem a tekintetem, már előttem térdelt szomorú szemeit rám függesztve. - Tyabe, áldozattá válsz, de nem halsz meg, csak a lelked kilép a testedből, hogy kövesse Isteneinket, s majdan fél évszázad elteltével, mikor már a lelked minden tudást magába szívott, amit Isteneink adhattak neki, visszatér a földre egy újszülött testébe, akiből később vezető válik - mesélt nekem Than magába temetkezve, miközben én minden szavát magamba szívtam, akár tavasszal az első napsugarak melegét. Noha a halálomról szónokolt, bársonyos hangja képes volt velem elhitetni, hogy ami rám vár, az tulajdonképpen áldás és nem átok.

Alig emlékszem, hogyan kerültem az alvóhelyemre és miképpen takartak be, de tiszta gondolatokkal a fejemben szenderedtem álomba, az én fordított valóságomba, ahol nem áldozat voltam, hanem annyi indián nő közül az egyik.

Az éjszaka közepén azonban heves szívdobogásom keltett fel. Még aludni sem tudok a félelemtől és a kétségbeeséstől, azért riadtam volna fel? Körülöttem a sátor egyik végében Azareth mélyen aludt, bár sokat mocorgott, Than ennek ellenére mozdulatlanul feküdt, mégis azt gondoltam, hogy ő bármelyikünknél éberebb. Vajon észrevenné, ha elszöknék? Oh, hogyan futhatnék el az elől, ami a végzetem? Ha meg kell halnom, legalább már tudom, hogy mi vár rám, azonban még egy halálra ítéltnek is jár az utolsó kívánság! Ennek megfelelően lopakodva kimásztam a sátorból, s meztelen talpamat a homokba nyomva egészen a mezőig sétáltam. Éjszakához híven senki sem állta az utam, és ennek most örültem, mert amire vágytam, ahhoz nem volt szükségem társra vagy akármilyen más zavaró tényezőre, csak egymagamra.

Az enyhe szellő lustán cirógatta a bőröm és a hajam, ahogyan a fűszálakat is. A mező minden egyes élőlénye tudatta velem, hogy kitartanak mellettem, noha nem követtek, ezt szinte éreztem. Mikor már tisztes távolba kerültem a törzsemtől, nemes egyszerűséggel leheveredtem a fűbe, és tekintetem a teljességében tündökölő Holdra szegeztem. Eszembe jutott az a történet, amit Apám az egyik halva született testvérem búcsúztatásán mesélt nekem, mely egy egészen kis reménnyel kecsegtetett. Tudva lévő, hogy amikor valaki meghal, a lelke eltávozik, mégpedig fel a fellegeken túlra, az Isteneinkhez, akik mindennek az irányítói, akárcsak a Holdnak. A halottaink lelke, vándorlásuk első állomásaként a Holdon pihennek meg, hogy aztán egyre növekvő számuk a Holdtöltében teljesedjen ki. Ezért mondta azt Apám, hogy ha itt hagy bennünket, csak bámuljak bele éjszaka a Teliholdba, s ő látni fog engem. Őszintén remélem, hogy én is képes leszek látni a szeretteimet és a törzsemet onnan a magasból, a Hold bűvköre ellenére is.

Észre sem vettem, máris forró könnyeim áztatták az arcomat, s a vállamat a néma zokogás rázta. Azt viszont álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy kéz terem ott a semmiből, hogy letörölje azokat. Ijedtemben rekedt sóhaj hagyta el a szám, szinte megdermedtem, de a kezekhez tartozó test elém sétált, s az idegen nem volt más, mint Than. Búzaszínű tekintetét az enyémbe fúrta, majd ujjai óvatosan az arcomra simultak.

- Tyabe, álmot láttam - mondta sürgetően.

- Örülj, amiért alhatsz és álmodhatsz. Nekem ez többé nem adatik meg - suttogtam elfúló hangon, miközben kövér könnycseppek potyogtak a földre.

- Hunyd be a szemed! - kérlelt lágyan, én pedig engedelmeskedtem neki.

Pár másodperc múlva nedves szemeimet forró ajkak érintették, majd a fejemben képek összevisszasága pergett le. Egy barlang, benne egy arc nélküli férfival, akitől később csókot kapok - talán az elsőt és egyben utolsót életemben -, aztán fényes ragyogás tölti be a sötét helyet, ami olyan intenzív, hogy a végén elvakít engem.

Alig eszméltem fel, máris véget ért a képözön, majd felpattant a szemem, nem sokkal azután, hogy Than ajkai már nem melegítették fel a szemhéjamat.

- Sajnálom, ennyire voltam csak képes. Ha már egyszer nem akadályozhatom meg, legalább megmutatom, mi vár rád. A fénybe lépsz, Tyabe, az Örök Ragyogás és Fény Birodalmába.

Than tekintete ellágyult, miközben hüvelykujjaival megnyugtatóan körözött az arcomon, majd lehunyta szemeit, és kezébe véve a kezemet, a szívére helyezte azt. Amint az első dübörgő dobbanást megéreztem a tenyerem alatt, az ajka megérintette az enyémet, és ekkor vibrálni kezdtek az izmaim. A következő pillanatban Than egyik keze a derekamra, majd a másik a térdhajlataim alá csusszant, hogy a karjaiban tartva sétáljon vissza velem a sátorba. Ott aztán alig hallhatóan lefektetett engem és betakart. Fölém hajolva még szája súrolta két szemem, a homlokom, aztán ott hagyott engem. Visszatért a sátor másik végébe, hátát a bőrfalnak vetette, és mindvégig engem nézett... addig, amíg le nem csukódtak a szemeim.

Reggel azonban visszatértem a rémálomszerű valóságomba, ahol nem voltak sehol a csillagok és a Telihold, egyedül csak a halál gondolata, ami ott lebegett a fejem felett. Az asszonyok segítettek nekem megfürödnöm a forrás vizében, majd a sámán kunyhójában velem maradtak, míg magamra öltöttem szent ruháimat. Ők nem tehettek semmit, csak csendben várakoztak, ugyanis az áldozati szűzhöz nem érhettek emberi kezek a rituálé napján. Hosszú hajamat finom kefével fésültem át, majd fehér holló tollaival ékesítettem. Talpig érő ruhámat három farkas hófehér bundájából varrták az asszonyok, s a talizmánokat, amiket a nyakamban és csuklómon viseltem, maga a nagyhatalmú sámán faragta, hogy minden szellemi tudása és alázata Isteneink iránt, felvértezze a szent ereklyéket. Mindent úgy tettem, ahogyan azt megmondták nekem, és mindeközben próbáltam üresnek hatni belülről. Ám amikor egyedül hagytak, éppen csak hogy levegőhöz jutottam, hiszen Azareth sámán és Than lépett be.

Mindketten magukra öltötték a rituáléhoz használatos köpenyüket, amit az első vadászatukon elejtett farkas bőréből hímezték, s a csuklyájuk nem volt más, mint a szent állat feje. Than tekintete könyörgő volt, én meg alig bírtam szembenézni vele, miközben megáldottak engem. Szinte görcsbe rándult a teste, amikor hullani kezdtek a könnyeim, de néma maradt, hogy eltitkolja ezt Azarethtől. Hiszen a sámán nem érezhet könyörületet és szeretetet az áldozata iránt, ahogyan a nő sem szerethet bele a szellemi vezetőjébe...

- Than, készítsd fel Tyabét az útra! - sürgette őt Azareth, majd kisietett a sátorból.

Than, mintha csak elvonult volna a felleg a feje felől, kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az arcom, azonban a kezei lehullottak.

- Nem tehetem, nem érhetek hozzád - hajtotta le a fejét, majd a háta mögül finom szövésű sálat vett elő. Gondolom, a vállamra kellett volna terítenem, ám amikor szétfeszítve felém nyújtotta a kendőt, nem ellenkezhettem az érzelmeim ellen, így szorosan összefontam az ujjainkat a selymes anyagon keresztül. Ennyi jutott hát nekünk, egy érintetlen érintés.

Than ekkor újra elszakadt tőlem, de a finom anyag a kezében maradt, mintha az csak az ujjaira simult volna, és ellágyult szemekkel felém pillantva, a keze az arcomhoz ért. Az ujjai végigsimítottak a szemöldökömön, majd az arccsontom ívén, s mikor az ajkamhoz ért, áhítattal csodált engem. A könnyeim pedig újra kibuggyantak, de ő felitatta azokat.

- Nem szabad sírnod - csitított szelíden.

- A halál előtt minden megengedett - tiltakoztam ingerülten.

- Ne érezz haragot, nem maradsz egyedül - görbült felfelé a szája, de a tekintete egy pillanatra elhomályosult.

- Than, talán velem halsz? - kérdeztem összevont szemöldökkel, azonban még a gondolat is, hogy követ engem a Fény Birodalmába, fájdalommal töltött el.

- Nekem itt van dolgom a földön, ezt születésemtől fogva tudom - tévedt a pillantása a mellkasára, amin szimbólumok sokasága díszelgett a sámán kése által. - Azonban mindaddig, míg érzem a lelked, melletted maradok. Tyabe, az érzéseink bűnösek, de megtisztulunk majd, ha eljön az ideje. Ott kell maradnom veled, hogy érezhessem Isteneink feloldozását.

- Szerinted megbocsátanak?

- Tyabe, a lelked úgy ragyog a tested körül, akár az égen a csillagok. Csak a szemedbe kell majd nézniük, s nem bírnak ellenállni a varázsodnak.

Végül nem maradt más hátra, mint elindulni a szent barlang felé, ahol egykoron törzsünk alapítója egyezséget kötött az Istenekkel, mely szerint százévente áldozniuk kell az oltáruk előtt. Azóta évezredek teltek el, nők áldozták fel magukat, de a rituálé töretlen maradt. Senki sem léphetett be a barlangba, egyedül a sámán kísérhetett be egy darabon, aztán csak magamra hagyatkozhattam. Ám még mielőtt beléptünk volna, a törzsünk éljenezve, tapsolva küldött engem a halálba. Than nem mozdult mellőlem, árnyékként követte minden rezdülésem, miközben Azareth és a törzs a földre ereszkedve halkan mormolt Isteneinkhez esdekelve. Fáklyát gyújtott, s mutatva az utat nekem, bekísért a barlang gyomrába. Gyakran fogott el jeges rémület, ha furcsa zajt hallottam, de Than hamar megnyugtatott, ahogyan a kendőm anyagán keresztül megsimogatta az arcomat.

- Tyabe - torpant meg a kísérőm, és felém fordult. A fáklya erős fényében az arcán látható minden rezdülés fényjátékok ezreiként vetültek rézszínű bőrére. - Megérkeztünk.

Igen, erre vártam már mióta. A születésemkor elindultam, s most átlépve a halál küszöbét, megérkeztem arra a helyre, ami az otthonom lesz. Vajon az álom, amit Than látott, és nekem is engedett megtekinteni, valóra fog válni? A Fény Birodalmának örök hercegnője leszek? De ki lesz a királyom, az oltalmazóm, életem férfija? Than már nem tarthat velem, rövid szerelmünk immáron felbomlik. Valamit mondanom kéne, talán elbúcsúzni.

- Than, honnan fogod tudni, hogy már nem leszek?

- Bármekkora is a mező, megérzi, ha leszakítanak egy virágot. Érezni fogom, Tyabe, hogy a virág, ami bennem nőt, már nem ékesít engem.

- Simítsd végig még egyszer, utoljára a virág szirmait, mielőtt a szél megtépázza - hajoltam hozzá, de ő feltartott kézzel gátat emelt közénk.

- Nem szabad - felelte elfúló hangon.

- Megértelek, hiszen mi lehetne fontosabb, mint a szent hit Isteneink iránt.

Már tudtam, hogy nincs maradásom. Elköszönt, hogy a fájdalom helyét a megbocsátás iránti vágy vehesse át. Nem akartam tovább maradni, hirtelen fekete sötétség telepedett rám, és szerettem volna ordítozni vele, hogy miért fontosabb a hite, mint az érzelmei, azonban nem tettem. Az áldozat sosem követel, még inkább ad. Már nem álltam mellette, a lábaim öntudatra ébredve lépkedtek egyre beljebb, de Than nem állított meg, nem szaladt oda hozzám, hogy megcsókoljon. Egyszerűen csak állt ott fáklyával a kezében, és fényével bevilágította a szűk, sötét teret.

Hirtelen fordulóhoz érkeztem. Nem volt más dolgom, csak jobbra fordulni, melyről a Nap kél. Akkor miért vált minden lépés kínszenvedéssé, miközben a nyirkos falon tapogatózva haladtam egyre beljebb? Aztán a sötétséget felváltotta az a kis pislákoló fény, ami a barlang közepét jelentette. Egyszeriben kíváncsi lettem, honnan származhat a fényforrás, és megszaporáztam lépteimet. Than álma jutott eszembe, a szikrázó fényességről, de most nem akartam őrá gondolni. Úgyis meghalok, nem akarok az ő arcával az emlékeimben tovább lépni. Amint újra elfordultam, több ölnyi széles rés tátongott a barlang falán. Utolsóként még megtorpanásom közepette hátranéztem, hogy ezzel a lemondó pillantással véglegesen magam mögött hagyjak mindent, majd beléptem.

Nem tudom, hová érkeztem, de ez már biztosan nem az a hely volt, ahol születtem és nevelkedtem. Ez nem lehet az a hely, hiszen nem éreztem talpam alatt az érdes földet vagy lebegtette meg a szellő a hajamat. Itt nem csiklandozta arcom a nap melege, és nem éreztem az engem körülölelő természet illatát. Nem volt más, csak a ragyogás. Beférkőzött minden repedésbe, megtöltötte a hatalmas teret, míg végül visszaverődött a középen elterülő patak sima felszínén. S hogy mindez honnan jött? Azokból az egyszerre szikrázó és színtelen kövekből, amik belesüppedtek a földbe, a falakba és úgy egyáltalán betöltötték a helyiséget. Soha nem láttam még olyan köveket, amik nem zöldek, kékek, sárgák, barnák vagy más színűek lettek volna, de ezek mások voltak. Volt, ami egyenesen a mennyezetről hullott alá a földnek, s olyan átlátszó volt, hogy eltorzítva ugyan, de láttam a mögötte lévő teret. A kisebbek, amik alig voltak nagyobbak egy virágsziromnál, beterítették a csillogó kavicsmezőt, s a terem legvégén, ahol a falból már nem maradt más, csak maga a fényözönben úszó kavicsfal, egy trón állt ott nehezen belesüppedve a földbe, amin egy férfi ült.

- Tyabe, lépj beljebb - szólalt meg, miközben kezét felém nyújtva intett nekem.

Megijedtem, hiszen a hangja olyan lágy volt, mintha simogatná a bőrömet. Egyszerre megborzongtam, majd lassú, megfontolt léptekkel hozzá sétáltam. Most, közelebb érve hozzá, rájöttem, hogy eddigi életem során csukott szemmel jártam. A férfi haja rövid volt, ellentétben azokkal a férfiakéval, akiket eddig ismertem, s a szeme sem barnában vagy feketében pompázott, hanem a víz hullámzó kékségében. A bőre halványsága szinte világított az én rézvörös bőrömhöz képest, és az arca minden egyes vonása ívelt volt és tökéletes. Olyan férfit, mint ő, nem láttam soha. Soha... ekkor elakadt a lélegzetem, és rájöttem, miért olyan ismeretlen számomra, hogy miért nem hasonlít senkire sem. Ő az, népünk Istene, akinek feláldozom magam a többiekért!

- Légy üdvözölve, Tyabe! - azzal felállt, és elém sétált. A lábai alig érintették a földet, szinte lebegett, miközben tökéletes szája mosolyra görbült. Olyan erőt sugárzott a megjelenése, mint Azareth sámáné, ezért térdre estem előtte, bár lehet, hogy csak a lábaim nem bírták a megpróbáltatást. - Állj fel, erre semmi szükség - kérlelt szelíden, de a hangja furcsán elmosódottnak hatott.

Felpillantottam rá, egyenesen kéklő szemeibe, de a kezét, amit felém nyújtott, nem fogadtam el.

- Azt hittem, vissza fogsz fordulni - felelte ekkor, miután csönd ereszkedett ránk. Tekintete a mélyedés felé vándorolt, majd visszatért rám.

- Soha nem tenném - hajtottam le a fejem, ám hideg és kőkemény ujjai az állam alá fonódtak, így kényszerítve engem, hogy újra felpillantsak. - A népem választott, én pedig meghalok értük.

- Oh, Tyabe - suttogta érzelmesen, ám a szemeibe pillantva hátrahőköltem. Ami még az előbb a kéklő tengerre hasonlított, az most olyan színűvé vált, mint az itt heverő kövek. Csillogott ugyan, de élettelen volt. - A néped helyetted határozott az életedről, s meg sem adták neked a választás lehetőségét. Milyen szörnyű - lehelte szomorúan. - De te mégis ráeszméltél, hogy valamiért érdemes élned.

Tudja, hiszen ő a mi Istenünk, aki ismeri legféltettebb titkainkat, az örömünket és bánatunkat. Than...

- Thanból kiváló sámán válhatott volna - szólalt meg újra, még részvétteljesebb hangon. - Kár, hogy akiért képes lettél volna harcolni ellenem, már feladta a küzdelmet.

- Miről beszélsz? - vált szaporává a légzésem.

- Tyabe, a gyönyörűséged valóban fényként lebeg a tested körül - meredt rám mosolyogva, miközben megérintette az arcomat. A keze azonban kemény volt és jéghideg, és ettől a kellemetlen érzettől még kevésbe éreztem magam nyugodtnak. - De ami számodra a tested éke, az másnak a veszte.

Behunyt szemmel lélegeztem, és egyre csak gondolkodtam, hogy mire értheti ezt. Baj volt, éreztem, de nem tudtam megnevezni.

- Össze vagy zavarodva, megértem - azzal hangja puhaságával ellentétben, mikor magához ölelt, a teste kősziklának hatott és hidegnek, akár a jég. - De Te nem tehetsz róla - mondta, majd a vállamra terített lágy esésű sál a földre hullott. - Than élete ebben a percben úgy hullott a porba, ahogyan ez a sál, mellyel hozzád ért - felelte bársonyos hangján.

Az előbb még erőt éreztem magamban, érdekelt, hogy mi történhetett, amiről nem tudok, ám most fokozatosan minden élet elhagyta a testem, és az üresség kisöpört minden kíváncsi gondolatot. A lábaim nem bírták tovább, felmondták a szolgálatot, de népem Istene, a halálom záloga utánam kapott, hogy szorosan tartson. Than nincs többé... Kihunyt szemének világa, s a teste kiszáradt, mint aszálykor a föld. Nem terem többé melegség búzaszínű szemeiben, a karja már nem nyúlhat felém, hogy megérintsen. Akiért képes lettem volna életben maradni, eltávozott. Örök utazásnak indult a csillagokon át... Ekkor sikoltás hagyta el a szám, a kezem pedig önállóan mozgott és vadul csapkodta a kőkemény mellkast.

- Tyabe, már nem tehetsz semmit - csitítgatott könyörületesen az engem tartó Istenség. - A lelke tovább lépett. Engedd hát el őt, hadd járja be a világmindenséget.

- Nem, nem! - ellenkeztem sikoltozva, miközben a könnyeim patakokban folytak az arcomról. - Engedj, utána kell halnom! - kapálóztam vehemensen, mire szorosabbra fonta karját a testem körül.

- Ne ellenkezz! - csattant keményen a hangja, majd eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Egy pillanatra abbahagytam minden cselekedetet, a sírást, a búcsúzást, a kapálózást, hogy az Istenség arcába bámulhassak. Sima és fényes bőrén ekkor ragyogás következtében szikrázó repedés keletkezett, ami kettészelte az arcát. - Tedd a dolgod, és légy az enyém! A szánalmas ember férfit pedig hagyd a feledés homályába veszni! - vicsorgott bosszúszomjasan, majd az arcán újra átfutott egy szikrázó repedés. - Az enyém vagy, Tyabe! Az én gyémántasszonyom! - kiáltott fel, majd hátravetett fejjel számomra ismeretlen nyelven hörgött. Újfent szabadulni akartam a karjaiból, de nem engedte, helyette magához rántott, és a száját az enyémre tapasztotta.

Az ajka érdes volt és úgy nézett ki, mint a földön heverő fényes és átlátszó kövek, ám azt nem gondoltam volna, hogy felsérti a számat. Hiába vergődtem, hiába utasítottam el őt kétségbeesetten, ő mégis fájdalmat okozott nekem. Aztán a vérem furcsa ízét megérezve a számban, elengedett, és zihálva meredt rám, akár éhes vadállat a zsákmányára, amit elejtett.

- Mostantól Te vagy az én drágakövem - kacagott mély, bűnös hangon, miközben rám mutatott.

Ekkor, mintha csak azzal, hogy rám emelte a mutatóujját, előre sejtette volna, ami történni fog velem, a kezemhez kaptam, mert éles fájdalom járta át. Amint rézvörös bőrömre pillantottam, megakadt a lélegzetem. A bőröm repedezni kezdett, akár a cserepes föld, ha nem kap vizet, s a repedések közti rés szikrázott, mint az előttem álló Isten arca az előbb, de míg az ő bőre repedései megálltak, addig az enyéim felszivárogtak a karjaimon, a vállamon, fel a nyakamon, át a számon, míg el nem érték derékig érő hajam. A tüzes fájdalom pedig olyannyira elviselhetetlenné vált, hogy felkiáltottam, de már nem tehettem semmit. Az a nő, aki egykoron voltam, már nem létezett. Minden, ami engem azzá tett, amiként éltem, eltűnt. Helyette a bőröm felragyogott, s a szikrázó kövek anyaga lépett a helyébe. Azzá váltam, mint ennek a barlangnak a kövei. A testem fényesen csillogott, a hajam pedig nehéz és érdes zuhatagként omlott a vállamra. Kívülről fénylett a testem, egyedül belül váltam üressé és megsemmisültté.

Sikoltottam, ahogyan csak a torkomon kifért, de a hangomból nem hallatszott ki a harag és a gyász. Inkább dallamosan úszott a levegőben.

- Tyabe, örökre az enyém maradsz. Nekem tündökölsz majd, míg világ a világ. A legszebb gyémánt mind közül! - hajtogatta az Istenség csillogó szemmel.

- Inkább meghalok, mintsem téged szolgáljalak! - mondtam sötéten.

- Valóban? - szaladt magasra a szemöldöke. - Nem elég neked, hogy Than már nincs többé, Te magadtól is megfosztasz engem? Azt hiszed, hogy a szeretett férfit az elvesztésed taszította a halálba? - nevetett önfeledten. - Milyen naiv vagy! Arról meg elfeledkeznél, hogy az éjszaka leple alatt beszennyezte a tested! - vált ingerültté, majd folytatta: - Megláttak titeket, s Than megbűnhődött, amiért engedett a test örömének. Oh, Tyabe, halálos gyönyörűségem!