sűrű sárral fedi udvaromat az ár
bronzfényével eseng kertemben a kút
partra vetettként húzódik össze a táj
fényesen hömpölyög előttem az út
templomba menekül a zavarodott csend
vizek ura nagyot csettintve nevet
didergő fecskének csipkés fészek a rend
ereszem jelenti neki az életet
csillaganyám fekete köpenye a hold
betakar vele így jön el az este
sirat engem izzó könnyével átkarol
többé nem óvhat meg az esőtől teste
lassan továbbáll a furcsa égi áldás
elsötétül minden az utca is pihen
szertefoszlik agyban a hallucinálás
még ver a szív túl az apokalipszisen
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése