Egyhegyűség

Buddhista filozófiával szembeni érdeklődésem elején gyakran találkoztam az egyhegyűség fogalmával. Eleinte lövésem se volt, mit is jelent ez, aztán később azt hittem megértem, majd volt, hogy már úgy éreztem el is értem ezt az állapotot, holott csak olykor-olykor bepillantást nyertem eme létformába. Nem véletlen a "létforma" szó használata, mert a ma emberének, legalábbis ezen a féltekén, igencsak idegenül hangzik ez a kifejezés, és olyan, mintha valóban egy másik létformáról beszélnénk, amit csak a tibeti hegyek kolostorainak falai között lehet megtapasztalni. Eleink még nem is oly rég, szerintem anélkül bírtak e formátumban létezni, hogy tudták volna mit is művelnek az elméjükkel, tudatukkal. Sajnos nem jártam még Erdélyben, de a székely viccekből azt a következtetést vonom le, hogy a Havasokban megbúvó falvak öreg bácsikái birtokolják eme képességet. Igaza lehet Csöpel Lámának, aki azt tanítja, hogy a buddhizmust eleink mentették át anno, de ebbe most nem megyek bele bővebben, mindenesetre, ha így van, akkor a székely emberek látens buddhisták, és talán még megcsonkított országunkban is található a végeken néhány egyhegyű elméjű ember, akit érdemes volna felkutatni, odakucorodni egy kissámlira a lábai mellé, és együtt hallgatni vele a csendet. Az egyhegyűség azt az édes állapotot jelöli, amikor az ember sem nem szenvedélyes, indulatos, haragos, sem nem repked boldogságában, sem nem mélabús, szorongós, félős, hanem csak úgy VAN a létben, és semmi, de semmi a világon nem tudja kibillenteni a lelkiállapotát sem a pozitív, sem a negatív irányba. No ez az egyhegyűség. Túlzó érzelmi megnyilvánulások nélkül élni az életet. Úgy is jó, meg így is. No, az én nagyapám ilyen volt. Imádtam mellette üldögélni kislánykoromban, pedig egy néhány évesnek, majd későbbi kamasznak nem az szokta a legnagyobb örömet nyújtani, hogy egy szikár, szótlan, és magából végtelen nyugalmat árasztó öregember hosszú tajtékpipájából felszálló füstpamacsokban gyönyörködjön órák hosszat. Néha kérdeztem összetett mondatban, ő néha válaszolt, egyszavasan. Szürkéskék szeme elrévedt, oda, ahová én nem láthattam. Nekem ez a kép a fejemben minden buddhista filozófiai magyarázatot felülír, átkonvertál, magyarrá tesz. Nagyapámat édesanyja eldobta magától, lelencházban nőtt fel. Tizenhárom éves korától kovácsmester mellett tanulta a szakmát, míg maga is azzá lett. Megjárta a Don-kanyart, repeszgránát szilánkokkal a hátában élte az életét tizenkilenc éves korától nyolcvannyolcig, amikor egy szép tavaszi napon megreggelizett, visszafeküdt kicsit, és átsétált a túlvilágra. Volt patkoló-, és rugókovács, de gyönyörűséges kovácsoltvas kapukat is csinált. Nagyanyám óhajára készített virágtartókat, meg hintaágyat, meg még nem is tudom miket, mindent, amit vasból meg lehetett alkotni. Ezek jó része szerencsére megmaradt, néhányat én használok ma is, többet a rokonságom. Kemény, fájdalmas, örök munkával teli élete volt (már csak ha azt veszem, hogy nagyanyámmal hatvan évet élt együtt...:)). De sosem láttam semmilyen indulatot benne, na jó, egyszer rávágta az ajtót nagyanyámra, és még cifrát káromkodott is hozzá, amikor mama nem engedett minket, kamaszlányokat sétálni a faluban kíséret nélkül. Lehet, hogy papa ifjabb korában kevésbé volt egyhegyű, ezt már sosem fogom megtudni. Születésemkor hatvanhét éves volt, így számomra ő maga a végtelen elfogadó nyugalom, a sugárzóan mély és egyszerű bölcsesség megtestesülése volt, azóta sem találkoztam olyan emberrel, mint ő volt. A cél tehát az egyhegyűség elérése, még akkor is, ha nem minden ezoterikus irányzat nevezi ezt így. Spirituális utunkon folyvást bukdácsolunk a saját magunkról alkotott téveszméink göröngyeiben, ami rádöbbent, hogy bizony nagyon nem vagyunk azon a szinten, ahol hisszük magunkat. De csak, miután meghaladtunk bizonyos szinteket jöhetünk rá valóban, hogy hol voltunk eddig. Hogy milyen a hegytetőről a kilátás, csak akkor tudjuk meg, ha megmásztuk a hegyet, azaz meghaladtuk azt, és letekintünk a völgybe, illetve körbenézünk a tájban. Tehát, amikor megint orra bukunk egy göröngyünkben, és jól kisajnáltuk magunkat a fájdalmaink fölött, újfent erőgyűjtés, és ismét megcélozhatjuk a hegyet. Azt az egyhegyűt. Összeszedni a szétgurult útravalót: fegyelmet, TUDATOSSÁGOT, belső-külső csendet, egyedüllétet, aztán dönteni, nagy levegő, és nyomás tovább. És nem kell törődni azzal, hogy ez a világ túl durva a léleknek, és nem kell azzal sem, hogy fáj itt-ott, és azzal sem, ha a vér is kiserken olykor, az sem baj, ha a könnyeinken át nem látjuk mindig a következő lépést. Lehet pihenni, sírdogálni kicsit, aztán gyerünk tovább ismét felfelé, hiszen mi mást tehetnénk? Egyhelyben üldögélni csak ideig-óráig lehet, menni kell, muszáj, valami belső kényszer hajt. A fájdalmaktól, a nyomorúság érzésétől, a szürkévé lett környezettől távolodni kell, menni kell, menni, csak egyik lábunkat a másik elé tenni, és csak a következő lépésre koncentrálni... aztán egyszerre megtörténik az egyhegyűvé válás. Valami átfordul, megváltozik, elvész a düh, a harag, a sértettség, a cinizmus, a félelem, a fájdalom, az önsajnálat, és nincs várakozás sem, a jóra, a jobbra, csak egy dolog van: tovább kell menni. És ha süt a Nap, az jó, de ha esik az eső, az is. Mindegy mi történik, mert a számos tapasztalás elvezet oda végül, hogy nincs akarásnak helye úgysem, mert az akarást a vágy szüli, ikertestvéreként pedig a szenvedést, a be nem teljesültség fájdalmát, kell ez?! Dehogy...Ha nincs vágy, nincs szenvedés sem. Ha nincs akarás, megjön az elfogadás. Ha megvan az elfogadás, ott az Élet. Úgyhogy lehetsz szenvelgős, aggódós, nyomorgós is, tedd csak nyugodtan, előbb-utóbb te is eljutsz oda, hogy az egyre gyakrabban felbukkanó hiábavalóság érzéséből az üresség érzetén keresztül egyenes út vezet az elfogadáshoz, az pedig az egyhegyűséghez. Eleinte csak pillanatokra éled át, ez az a bizonyos "lesz...om tabletta" hatása. Aztán egyre tovább tartanak a pillanatok, összefolynak percekké, órákká. Napok telnek el úgy, hogy nem lódul meg a vérnyomásod, sem azért mert felhúztak, sem azért, mert elönt a boldogság. És egyre inkább észreveszed magad körül az apró dolgokat, úgymint: előbújt a napsütés hatására az első pici bogárka. Követed a tekinteteddel útját a földön, amíg ismét el nem bújik egy kő alatt, és erre a röpke néhány másodpercre megszűnik a világ, csak te vagy és a bogárka. Ennyi az élet, ha elérted az egyhegyűség állapotát.