Pontosabban ezt a birtokdarabot ő az apjától csak ideiglenesen vehette át, hogy a jellegtelenségében oly kedvező földsávon (baráti kompániánk együttműködésével is kalkulálva) kedvére kísérletezhessen.
Beróval és Márkkal évek óta készülünk erre a grandiózus kalandra. Rólam persze köztudott, hogy afféle falubolondja volnék, ám ez nem akadályoz abban, hogy szabadidőmet velük töltsem, elviseljem kirobbanó életkedvüket, hóbortjaikat. Nem titok, jó ideje egy különleges időutazáson és annak helyszínén dolgozunk. Előbb azonban lássuk, hogy jutottunk el idáig?
Márk ötlete volt az időutazás, Beróé viszont a térbeli egybevágóságokat kihasználó különleges helyszín, mint még nem próbált, új lehetőség. Gyakorta hangsúlyozta: a tények a mindenki által elfogadott objektivitásból, tapasztalatok sokaságából, történetiségből fakadnak. Ugyanakkor nincsen kizárva, hogy ebben a csodás folyamatban akár különbözőségek keletkezzenek. Így az időutazást és a felhasznált tér sajátosságait földhöz ragadt kísérletek tárgyává lehet tenni.
Világos, hogy Berót rendkívüli módon izgatta a közvetlen környezet és az „egész” együttes viselkedése. Az is tisztázódott, hogy az ember tudatos részvétele nélkül ezek a feladatok nem léteznek. (Alappal föltételezhető a szellemiség és anyagiság teremtő kölcsönhatása.)
De folytatódjék most maga a történet. A parcellát egyenlő részre osztva belefogtunk két kert kialakításába, mintegy háromévnyi különbség tartásával. Az egyik térrészt sokáig parlagon hagyhattuk. A munkába vett oldalon gyorsan fejlődő növényeket, sövényt ültettünk, pázsitot gondoztunk. A harmadik évben mindent pontosan lemásolva és szigorú időrendiséget tartva elkezdtük a szomszédos hasonmás felépítését, ügyelve minden egybevágóságra. Végül előállt a két térrész, melyek közt a különbséget kizárólag az általunk teremtett időeltolódás mutatta. Miért e díszletezés? Berót fogom idézni, mert itt az ő elképzeléseit követtük.
„Eleve számolunk az időkapu (két oldala alapján) előre irányban történő működésével. Annak várható következményével, hogy a mögöttünk hagyott jelen térrésze előttünk vált múltba, a helyszín kényszerű, a gép működéséből következő transzformációjával.
Ezért a berendezést először a régebbi területnek háttal, az újjal szembenézve állítjuk fel a mezsgyén. Ha a három évvel ezelőtti múltba akarok menni, akkor az a környezet velem szemben valóságosan is látható, a két kert most teljes összhangban van az időgéppel. Amiben éppen állok, az pedig a folyamatos jelen szerinti állapot, szintén tényként, de a szemköztihez képest három évvel korábban telepített stádiumában. Pusztán a helyszínek szemrevételezése miatt nem kell átlépnem az időkapun. Viszont a géppel a három évvel korábbi időbe átjutva a később felépített kert látványában nem számolunk eltéréssel.
Második eset: minden változatlan, csak az újabbikban még az időugrás előtt leverünk egy festett jelzőcölöpöt és azt látjuk azt követően is, amikor áthaladtunk az időkapun.
Harmadik: a második variáció szerint levert cölöpöt nem látjuk az időugrást követően.
Negyedik: visszajövünk az időkapun át és a régebbi telken nincsen ott a megfestett cölöp.
Ötödik: ugyanígy visszajövünk az időkapun át és a régebbi telek szerinti jelenben ott van a megfestett cölöp, de megkopott, viseli magán a három év viszontagságainak nyomát.
Kéthelyszínes variációhoz kicsit változtatnunk kell a kísérlet körülményein. Most az időkaput a kertek mezsgyéjére merőlegesen állítjuk fel, hogy mindkét térrészbe egyformán „belelógjon”.
Hatodik: amikor átlépünk, mindkét telekrész a három évvel korábbi állapotát mutatja, de csak a saját térfelén, fele-fele részben! Itt viszont lehetséges az újabbat kopárnak, gondozatlannak, üresnek látnunk.
Hetedik: A hatodik szerint átléptünk a múltba és oldalanként elhelyezünk egy-egy eltérő színű karót. Visszatérve a jelen időbe mindkét térfélen/térféltartóan megtaláljuk a viseltes cövekeket.
Nyolcadik: mindenben a hetedik, kivéve a jelzőket, azokat visszatérve nem találjuk.”
Márk és Beró elstartolása pillanatok kérdése, holott az eredeti terv alapján külön-külön mentek volna, de Márkkal nem lehetett bírni! Az én feladatom a hang és a képkapcsolat fenntartása, rögzítések, természetesen biztonságos távolságból…
Már az első pillanatokban jeges rémületet okozott bennem egy végső hangtöredék. Férfisikoly? Szakértőkkel többször elemeztük, összehasonlítottuk más közös felvételeink anyagaival és arra jutottunk, hogy ez Márké. A visszaszámlálást követő pillanatban elmozdulhatott, helyesebben kissé hátra léphetett, miáltal ő egy hibahelyre érkezett. Ott teljes sötétségben, vákuumban, abszolút nulla fokon csak egy – két pillanat az élet. A legszörnyűbb, hogy a hibahelynek nincsen túlvilága, minden kapcsolat nélküli zárvány.
Berónak ugyan sikerülhetett, de magára maradva rögtön tudta, nagy a baj! Nyilvánvalóan azonnal vissza akart térni. Például így nem biztos, hogy tartotta a kiszámolt időt. Vagy a tükörkép-kizáró programról egyszerűen megfeledkezett. Csak vártam. Azután - nem tudom pontosan, mikor - szinte önkívületi állapotban lármáztam fel a falut. A két család fölváltva őrizte a helyszínt, ám egy napon észrevették, hogy valaki mégis megrongálta a berendezést. Bár akkor még megjavították, az idő múlásával kihunyt minden remény.
Engem meggyűlöltek, elátkoztak. Kerülnöm kellett az embereket, holott nekem nagyon fontos lett volna, hogy kibeszéljem magamból ezt a tragédiát. Ha tehettem, visszatértem és csak ültem egy buckán. Máskor meg azon kaptam magam, hogy kertészkedem az emlékhellyé szelídült területen, ott mindig szokatlanul mély a csend. Legbelül érzem, hogy Beró él. Egy párhuzamos univerzumban. Szakadatlanul dolgozik a megoldáson, én jól ismerem. Reménykedem abban, hogy ott is van egy falubolondja.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése