olyan meleg volt, olyan egyedül voltam a lakásban,
megtehettem.
A takaró, mint tenger rongyolódott fenekem alatt,
a párna, mint felkelő nap szikrázott
az ablakon át beszökő nyári fényben,
s a valóság fenyegetően kerülgetett
azon a józan reggelen.
Én kinyújtottam kezeimet,
s evezni kezdtem.
Bordáim fel-felsejlettek bőröm alatt,
mint levegőre szomjas pisztrángok,
hátamban hínár kanyargott gerincem helyén,
s melleimet paskolta a testemet üldöző fagyos való.
Hajtottam csónakom elszántan, erőnek erejével,
izzadtam, prüszköltem, szuszogtam,
s kiköptem hajamat, ha számba sodorta
a szobában kavargó mesterséges szél.
Láttam magam a tükörben,
néha undorodtam,
néha figyeltem a felhőket fejem felett,
olyan szikrázóak voltak, mint az istenek,
lubickoltak az ég óceánjában, s az én utam és az övék
találkozott valahol az összevarrt messzeségben.
Eveztem az ágy sima vizén
oda, hol sivatag van,
oda, hol katonatestek fekszenek
a forró homokban,
hol harag-hegyek omlanak rájuk,
s egyiküknek felsejlik
az a tiszta, álom-fehér ágynemű,
amin együtt hullámzott valaha velem.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése