A faun és a királylány (KK-V-NYK)

Egyszer volt, hol nem volt,

- mese, mese, mátka-,

élt egy király, s vele él

gyönyörű szép lánya.

Erdő közepében

állt a király vára,

sokszor sétált az erdőben

király és a lánya.

„ - Gyöngyszálam, virágom,

egyetlen gyermekem,

ne menj az erdőbe,

sohasem nélkülem!

Komorna, szolgahad

mind lesi kedvedet,

őrzi gonoszoktól

minden lépésedet,

mert félek, rád talál

gonosz indulatja

erdő szellemének…

Mese, mese, mátka.”

Felkacag a leány,

kényes, büszke jószág,

s egy éjjel kiszökik,

akárhogy is óvják.

Éjszakának csendje

ugyan már riasztja,

mégis beljebb halad.

Dehogy fordul vissza!

Rezegnek az ágak,

szinte integetnek…

Megfeszülő csendben

valamit figyelnek…

de az éjsötétben

mit láthat a lányka?

Elé szökken valakinek

árnyéktalan árnya…:

Váratlanul lép elé

férfiforma szörny lény,

s nyájas hangon megszólítva,

csalogatja ekként.

„- Sok földet bejártam,

sok szép nőt szerettem,

de egyik sem vetekszik

te veled, szépségem.

Légy az én kedvesem,

s mindent neked adok.

El sem tudod képzelni,

oly hatalmas vagyok!

Lábad elé teszem

mit e világ kínál -

hatalmasabb lehetnél,

mint apád, a király!...”

Rémülten hallgatja

szavait a leány,

szólni se tud hirtelen,

és csak bénultan áll,

szemét a faunról

képtelen levenni,

pillanat műve csak,

s érzi: már szereti.

„- Ki vagy, te? Égi lény?

Vagy a pokol szült-e?

Úgy nézel rám!… Istenem…

Nem vagy anyaszülte!

„- Vagyok sötét vágyad,

sóvárgás, félelem,

vad dac, kívánság –

mi benned van, s bennem!

Jöjj, nézz szemeimbe.

Bátran! Ne félj semmit…

Te leszel, ki szemeimből

Magadéba tekint;

Minden rejtett vágyad,

sötét órák titka,

éj leplezte kívánságnak

vagyok hordozója…

Ölelj meg… Csókolj meg!...

Tudom, erre vágytál!

Ne tagadj meg magadtól,

hiszen reám vártál.”

Csalogat, ígérget

hízelegve, s fogja

selymes éjszakában

karjaiba vonja.

Reszket a királylány,

ereje elhagyja,

leomlik a sűrűn nőtt

erdei pázsitra.

Remegő ajakkal,

erőtlenül súgja,

- remélve, vagy félve? -

azt ugyan ki tudja:

„ - Hallom, hogy apám hív,

sírva kiált nékem...

Megölöm, ha maradok,

engedj visszatérnem...”

A faun nevetve

még jobban szorítja;

„- Eredj el, hogyha tudsz…

S újra megcsókolja.

Beleborzong a szél,

reszket a fák lombja.

Nem ment el, ott maradt

királynak a lánya…

Dalba kezd lassacskán

a madarak népe,

tapogatva ébredezik

napnak lusta fénye.

Ébred a királylány,

s felölti ruháját.

Nyújtózkodva ásít,

keresi a párját.

Boldog mosolygással

tekint szét az erdőn,

de a faun, e furcsa lény,

többé sohasem jön.

Keresi a leány

az erdőn bolyongva

éjjel is, meg nappal is,

hosszú évek óta…

Hiába. Nem leli.

Így múlnak az évek.

Sírjában sem nyugodhat

nyughatatlan lélek.

Nincs már az erdőnek,

s kastélynak se nyoma.

Mára már házakat

építettek oda.

S míg a szél zokogva

házról házra röppen,

síró leány formája

tetszik fel a ködben...