Hangverseny

Bizony- bizony mondom néktek, vannak fura dolgok a mindennapok bűzlő egyhangúságában.

Kitalálnak a testnek, és a léleknek repestető kalandokat, a fülnek és szemnek szóló kellemességeket, igaz, ezek nem járnak alanyi jogon, de végezetül mindegy is, mert a járni jár, de nem jut igazsága, ami mérvadó.

Lehet kiállításokon fanyalogni, könyvbemutatókon szunyókálni, gasztronómiai programokon, eszegetni, divatbemutatókon nézegetni a manökeneket, és folytathatnám.

A hangverseny jutott eszembe- mint egyik lélekandalító program. Vannak, akik Lisztre esküsznek, Beethovenre, Mozartra, vagy Debussyra, vannak akik a kortárs zenére, operettre, sramlira, és így tovább.

Ezek mind azonos céllal megalkotott művek, lélekgyönyört és felüdülést okozni vágyó szándékkal, de mind szigorúan elkülönült hangorkánok, mert kinek a pap, kinek a papné alapon, ki ezt hallgatja, ki azt.

A minap, - ugye milyen sármos szó ez- elképzeltem egy ökumenikus hangversenyt, hiszen az ökumenia divatját éljük, és sok ember nem zárkózik el többféle zenei kifejeződéstől sem, miért ne lehetne része egyidejűleg több műfajban.

A színpadon van egy zongora, ami Liszt darabot játszik, mellette egy fúvós csapat sváb templomi énekeket, a zenekari árokban egy másik zenekar Debussyit kever Mozarttal.

Mikor a Wágneri üstdobok teljes fortissimót szólnak, a zenekari árokból a dübörgés közepette felágaskodik egy klarinét, némi fuvola támogatással.

A klarinétos besokallva felordít az üstdobosnak a színpadra- aki teljes átéléssel püföl, hogy a kurva anyádat, és előkapva egy basszustubát, leharsogja a dobokat.

A zongora átvált kortárs zenére, amitől a mélyhegedű olyan frászt kap, hogy összevissza kezd játszani, de nem feltűnő, mert mindenki azt hiszi, hogy szintén kortárs muzsika, csak mások írták.

Minden egyszerre harsog és énekel, a közönség megsiketülten olvadozik a gyönyörtől, és nem is lett volna semmi baj, ha egynehány muzsikus jobb idegzetű.

Kezdődött, hogy a „Jaj cica” első dallamaira, a kvartett egyik hegedűse felugrott, angardot üvöltve, vonóját markolatig beledöfte a karnagy seggébe.

A kivételes férfiú, karjait égnek csapva átugrotta a kottaállványt, az elhajított karmesteri pálcája beleállt a vadászkürt torkába- elzárva azt.

De miután a hangszert éppen teljes erőből fújták, a rézcső a túlnyomástól megdagadt, majd óriási durranással szétrobbant.

A joggal feldühödött fúvós, nyomdaképtelen szóáradat közepette, szétment hangszerét hozzávágta a hegedűshöz.

Az, fáradt mosollyal összeesett.

A zongorista rögvest átváltott egy gyászindulóra, amit a publikum felállva kórusban énekelt.

Nnnna. Erre mindenki felszabadultan begerjedt a zeneáradat mindent elsöprő süvöltésében, a zongorista lángoló tekintettel felugrott, és zongoráját eltolta a zenekari árok széléig, leordítva, hogy vesszetek fakezű barmok ott lent a gödörben, ti rohadt odúlakók, és belelökte hangszerét az árokba.

A megmaradt muzsikusok székekkel kezdték dobálni a színpadon röhögőket,

akik harci dalokra zendítettek, és viszonozták a tüzet.

A monstre káoszban, ki- ki felismerte a neki kedves dallamokat, amik a felejthetetlen látvány aláfestéseként, különös erővel hatottak.

Bizony- bizony mondom néktek, vannak fura dolgok a mindennapok bűzlő egyhangúságában.