Dr.Faustus minden idegszálában érezte, megöregedett. Kívülállóként vizsgálgatta magát karszékében, vastag-kockás plédbe csavart testét, és bár égett a tűz, kandallójában, folyamatosan rázta a hideg. Elhízott, megereszkedett, görnyedt testét látva, egy haldokló lárvát idézett.
Igen le volt hangolva, ami nem csoda, hiszen annyi mindent szeretett volna még elvégezni, annyi kellemes és izgalmas dolog maradt ki tanulmányai miatt életéből. Ahogy szálltak az évek, észrevétlenül, hangtalan, senki nem figyelmeztette arra, elmegy a saját élete mellett.
Mert idővel megváltoznak az ember alkotta fontossági sorrendek. Túl a férfikor delelőjén, felmerül a gyanú. Biztos, hogy a tudomány, a folytonos kísérletezés, az átolvasott éjszakák a lényeg ?
Ez az ami figyelmet és önmegtartóztatást érdemel, hiszen a megismerés egyre bizonytalanabbá tesz, a lélek és az agy kétkedése előbb - utóbb égig ér, eltávolít az emberektől, beléjük látsz és megrettensz .Megrémít vakságuk és önhitt közönyük, mérhetetlen elégedettségük a semmivel, és a ledér elítélendő örömök tengerében lubickolva múlik el életük anélkül, hogy akár egy karmolásnyi nyomot is hagytak volna maguk után.
Ahogy múlt élete, úgy eszmélt rá, hogy az ismeretlennel folytatott harca szélmalomharc, csak egyre nőtt az ismeretlen tömege, és mivégre áldozta életét egy leküzdhetetlen célnak.?
Hiába kutakodott sokasodó emlékei között, egyetlen átmulatott éjszaka, sem ledér hölgyek… semmit nem talált archívumában, ami gyarló emberre jellemző lehet.
Most meg itt ül fáradtan és betegen-ezzel fizetett a sors istenfélő hűségéért-a tiszta tudásért áldozta életét. Ez a rettenetes igazságtalanság lelke gyökeréig felbőszítette, csak úgy fojtogatta a keserűség. Legszívesebben ordított volna fájdalmában, de minden erejével türtőztette magát.
Ami a végsőkig elkeserítette az, az, hogy titokban belátta - ő a hibás.
Mert emelt fővel elment a számára elérhető élet mellett - lenézve azt - uralni akarván a zabolázhatatlant, érteni a megérthetetlent, égi magasságokba emelkedni a szellem világában, elfelejtvén, ő csak ember.
Fátyolos tekintettel nézte a kandalló lángjait, a lobogás monoton táncát, ami mindaddig él, míg el nem hamvad. Minden tűznek és életnek ez a sorsa, alázattal tűrni és szolgálni, majd hamuvá válva elsodródni a szélben. A létezés állandó fergetegében, átadva a helyet a következő fáklyának.
Most már belátta, az emberi életnek van egy sorsvonala, egy forgatókönyve, ami nagyobb gondok nélkül élhető. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, és saját elképzeléseit kergeti, hát megteheti, de súlyos árat fizet érte. Mert mindennek ára van. Valamit – valamiért.
Most érezte életében először, benyújtották neki a számlát. Sosem gondolta volna…
Kint, bágyadtan sütött a nap, erőtlen melege magával hozta a feltámadás biztos reményét, de tudta, nem neki. A húsvéti harangok nem neki szóltak.
Nagyon öregnek és magányosnak érezte magát. Úgy látszik-morogta maga elé -
közelít a vég, úgy kezdek ragaszkodni a hétköznapok silánynak tartott meglétéhez, én is mindent akarok amit életem folyamán lenéztem, üresnek ítéltem meg, csókra, borra és énekre vágyom, nem akarok gondolni semmire, csak élni ,élni, élni.
A távoli harangszó tiszta csengései tőrdöfésként hatoltak szívébe, Reszkető lábakkal elvánszorgott az ablakig. Az utcán, nevető- vidám emberek jöttek és mentek. Éltek.
Legszívesebben kitárta volna az ablakot, ömöljön fáradt arcára az élet, de nem merte, félt, hogy megfázik. Visszavánszorgott kipárnázott ülőhelyére, magára húzta a plédet.
Gondolatainak lázadásától kimerült, de félt elszunyókálni, nem volt biztos benne ha megteszi-felébred még ezen a világon? Egész életét, minden igyekezetét hiábavalónak érezte. Nagyon megrázta a felismerés.
Ahogy magába roskadtan ült karszékében, és hályogos szemeivel figyelte a kandalló lobogó lángjait, éles sercenésre-roppanásra lett figyelmes. Vadul, magasra csaptak fel a lángok, füst és gőz keveredett a vöröslő lángnyelvek közé, egyre sűrűbben-terjedelmesebben kitöltve a kandalló tűzterét. A vastag füst lassan alakot öltött. Először homályos körvonalakká lettek, majd egyre erősebben, rajzosabban formálódott belőle egy emberalak. Mikor egészen láthatóvá vált, kilépett a tűztérből.
A harangok hangjai elenyésztek, a tűz pattogó neszei eltűntek, nem érzékelt mást, mint bénult csendet és erős szagot.
Egy magas, erőteljes férfialakot látott maga előtt, hosszú zöld köpenyben, bozontos hajjal, rövid körszakállal. Kezein bőrkesztyű feszült, jól formázva csontos-karomszerű ujjait.
A füstszagot árasztó jelenés barátságosan villantotta ki hófehér fogsorát, és bohókás meghajlással köszöntötte az alélt doktort.
Tisztelettel üdvözöllek nemes és tudós férfiú-szólt behízelgő-mély hangján, és spanyol karlendítéssel ismét meghajolt.
Megéreztem lelked jogos háborgását, gondoltam segítségedre lehetek fájdalmad ügyében - szólt, és leült a doktorral szemközti székre.
Honnan is tudhatnád mindazt a fájdalmat, ami lelkemet öli-mondta fáradt-halk hangon Faustus, aki még valójában fel sem fogta mi történt.
Most tévedsz-szólt a vendég, és mélyen a szemébe nézett. Tágranyilt szemeiben, mint egy filmen megjelentek Faustus életének eseményei. Sikerei és kudarcai, a már eltávozott szeretteinek és barátainak képei. A kísérleteivel és olvasmányaival eltöltött, minden eleven volt és valóságos.
Faustus döbbenten nézte élete filmjét, lassan ráeszmélve, nem akárki a vendég.
Nem volt szándékomban megijeszteni, csupán el akartam oszlatni benned a kételyt, miszerint nem tudom miről is van benned szó - mondta mosolyogva az alak, és kényelmesen hátradőlt. Én segíteni jöttem hozzád, rajtam kívül erre nem lenne képes senki. Különös, hogy egy ilyen bölcs férfiú évtizedeken keresztül nem képes észrevenni, hogy rossz nyomon jár, holott olyan egyszerű és átlátható igazságról van szó, amit még egy tanulatlan halandó is ösztönösen észrevesz.
Gondolom ez a tudás bosszúja, vagy inkább az ára mindig az igazságot keresitek, ami mindvégig az orrotok előtt lebeg, ti meg mögötte kutakodtok eszelős kitartással.
Kérlek ne vedd rossz néven, de ezt a vakságot nem tudom megérteni.
Felállt, székét távolabb húzta az ablaktól. Zavarta a napsütés.
Faustus megkövülten ült, le sem bírta venni tekintetét az alakról. Most mindenki tisztel állítólagos tudásodért - mondta a vendég, de mit érsz vele? Na meg az egész életed ráment arra, hogy ezt az elismerést elérd. Jutalmadként itt ülsz, hallom fáradt-halkuló szívverésedet, látom homályosodó tekinteted Magad vagy a búcsú.
Nem akarok kellemetlenkedni neked, de ez egyenesen kiábrándító és van benne valami rémes. De nem tudom miért is beszélek erről, hiszen tudom, hogy tudod, ezért is vagyok most itt. Előttem semmi nem titok. Te sem vagy az.
Ki vagy te tulajdonképpen - suttogta elhaló hangon az öregember.
Hogy én ki vagyok-nevetett a férfi, hát hogy is mondjam - szólt, engem sokféleképpen hívtak már az elmúlt évszázadok folyamán. Ti sátánnak is mondtok ami ellen semmi kifogásom, ami viszont mindig bosszantott, hogy gonosznak hisztek. Hidd el bölcs férfiú, köztetek sokkal többen vannak, akiktől lenne gonoszságból mit tanulnom. Hidd el, sokkal egyenesebb jellem vagyok, mint ti, a teremtés állítólagos koronái.
Mert engem a következetes igazság érdekel, ti pedig úgy csűritek-csavarjátok ezt a fogalmat, ahogy nektek pillanatnyilag a legelőnyösebb.
De hogy miért van ez így, ez már nem az én asztalom.
A szobaajtó kinyílott, a szolgáló lépett be rajta tálcán hozva a tudós orvosságait. Faustus megdermedt az ijedtségtől, de a vendég nevetve nyugtatta meg. Ne ijedezz- mondta, rajtad kívül nem lát és nem hall senki. Nem vagy kitéve kínos magyarázkodásnak.
A szolgáló nem is vett észre semmit. Letette tálcáját a fotel melletti kis asztalkára, megigazgatta az öregúr párnáját és takaróját, majd kiment a szobából.
Na, ugye megmondtam-kuncogott a sátán. Amit én mondok vagy ígérek, arra bátran mérget vehetsz - szólt, majd ültéből felállva fel és alá kezdett sétálni a szobában.
Úgy nézel ki mint aki fázik - szólt. Kritikus szemmel végignézve a doktoron, majd a kandalló felé intett, és hatalmasan fellobbant a tűz.
Na, igen - folytatta monológját, te azért tudtál okos lenni egész életedben, mert buta vagy. Képtelen voltál áthágni saját korlátaidon, amiket nagy műgonddal te eszkábáltál össze magadnak, saját életed megkeserítésére.
Így jár a mohó, aki nem elégszik meg a meglévőivel.
Ezért most sem felháborodni, sem megsértődni-vagy, meglepődni nincs jogod. Edd, meg amit főztél - azt hiszem így szoktátok mondani másoknak. Hát most magadnak mondd.
Ha jól értem burkolt célzásaidat-szólt a beteg, azt akarod mondani, te tudsz rajtam segíteni? Én? - hökkent meg a sátán Hát már mitől ne tudnék? Hatalmam korlátlan, felér Istenével .Nem tudsz olyat kitalálni, ami nekem gondot okozhatna .A te problémád csak neked az, jól néznék, ki ha nekem is az lenne.
Hogy gondolod megoldani - így Faustus.
Hajlandó vagyok egy megállapodást kötni veled, ha úgy tetszik egy üzletet. Visszasétált székéhez és ráérősen elhelyezkedett.
Én visszaadom fiatalságodat, mindenben részed és sikered lesz, amit életed folyamán elutasítottál. Szép leszel, fiatal, erős, sikeres. Megígérhetem nem lesz okod panaszra.
Ez csodálatos lenne-élénkült fel a doktor, hosszú idő óta először kihúzta magát ültében. Mit kérsz ezért cserébe, mert nem hiszem, hogy szívjóságból teszed, ha teszed ?
Persze, hogy nem csinálom meg ingyen. Én nem vagyok kétszínű, mint ti. Én hosszú és sikeres életet adok neked, a végén pedig nekem adod a lelkedet.
A beteg kissé megszeppent, de nem bírt ellenállni az ajánlatnak.
Rendben van - szólt, érezve visszatérő erejét, bőre kisimult, haja újra hollófeketén ragyogott, majd szétvetette valami, amit nagyon régen nem érzett.
A jelenés felállt, és kezet nyújtott a doktornak. Na, végre megjött az eszed-szólt mosolyogva.
Faustus érezte a csontkéz kemény szorítását.
A sátán udvariasan meghajolt az immár ragyogóan fiatal férfi előtt, majd hátralépett, és elnyelték a kandalló felörvénylő lángjai.
Dr. Faustus az ablakhoz lépett, szélesre tárta szárnyait - ömöljön be a szellőzetlen szobába a friss tavasz.
A harangok vidáman hirdették az élet egyedülálló szépségét, hatalmasan szívta be az üde levegőt, az élet csodáját és boldogságát.
/ Késöbb - persze sok kő repült felé-az emberek irigyek és sértődöttek, mert ők nem kaptak ajánlatot, eleve a reményre vannak kárhoztatva, ami a valós tényekhez képest sovány vigasz./
Kép: Kapolyi György alkotása
