Kovalens (KK-N)

Köszönöm atya, hogy meglátogattál. Annyira örülök neked! Mióta bent vagyok, elmaradtak a barátok. Persze nem haragszom én senkire sem, lehet, hogy egy ilyen állat, mint én vagyok, tényleg nem érdemel mást, mint közmegvetést… Egyébként is, ma volt az első nap, hogy látogatót fogadhattam. Ez a szerencsétlen szerelem egész valómat, életemet felforgatta, tönkre tett, hiszen tudod nagyon jól…

Te, emlékszel még a Ribák Pistire? Képzeld, az is itt ül már vagy négy éve, tegnap hozta a csőposta.

Ja, te nem tudod, mi az a csőposta? Hát kocogunk. Nem, nem sport. Morze. A csöveken, azt mindenki érti, az itt nemzetközi. Az őrök is ismerik, de azért nem bánják – így ők is értesülnek sok mindenről - rólunk… Persze tudjuk, hogy ők is tudják, de nem zavar ez senkit. Akik magánzárkások, mint én is, örülnek bármilyen kommunikációs lehetőségnek, akár még egy verés árán is, ha épp arról volna szó.

Ja, a Ribák, tényleg, azt kezdtem el mondani. Hát az meg egy nap megőrült, és elindult bankot rabolni-, azaz csak rabolt volna. Fedetlen arccal rohangált, és ordítozott, mint egy eszelős, hadonászva a fia játék pisztolyával, a kamerák meg premier plánban vették, úgy látszott rajta, mint aki élete első forgatásán alakít, persze két óra múlva elkapták, dobálta magát, ordítozott, verekedett, na, akkor bezsuppolták a zártra, telegyógyszerezték, kiderült, beteg a felesége, pénzük meg nincs, azért indult neki a marhája. Két hónapig pihentették a kórházban, aztán bevarrták ide, jó magaviselettel akár egy év múlva ki is szabadulhat, beszámították neki a kórházat is. Ha még lenne hova mennie. Az asszonyt kérdezed? Rákos volt. Meghalt. A gyerekek meg a zaciban… Szar ügy.

Figyelj, szólj rám nyugodtan atya, ha túl sokat beszélek, ritkán van kivel eszmecserézni, tudod, mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, s vad förgetegben nem leli vezérlő csillagát, jól van, na, már befejeztem, nem énekelem tovább! Pedig a Bánk bán a kedvencem. Volt. Múlt idő… Nagyonmúlt- idő - mintha az a kinti életem csak álom lett volna. Élve vagyok ide eltemetve. Élt harminckét évet. Életfogytiglani… különös kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékkal… Nyugodjék békében. Aliz békében nyugszik vajon? Ha van egy másik világ, ahogy mondod atya, akkor ő most már ott van. Ahogy megfordította életemet ez az egész ügy, tudom, hogy soha többé nem lesz bennem béke. Soha. Ne mondd ezt nekem, atya! Már hogy is bocsátana meg az Isten egy ilyen nyomorultnak, mint én vagyok? Előre megfontolva öltem meg őt. Miután elcsábítottam az urától. Nem bírtam elviselni, hogy másé. Is. A férjéé. Jaj, atya, van még nekem ezen a világon, vagy bárhol is bocsánat? Mi tévő legyek, nincs egy perc nyugtom sem. A hangja! Jaj, az a hang! Nem tudok tőle aludni sem. Újra és újra hallom. Akkor, amikor leszúrtam, abban a pillanatban, tudod, atya, abban a pillanatban, nem a kés miatt sikoltozott, aztán meg már nem is sikoltott, iszonyú volt a szeme! Szinte láttam, ahogy összezsugorodik, és eltávozik belőle a lelke, ne nevess ki, mindig előttem van, újra és újra látom! Hol van az az Isten, hogy kijelentse, megbocsát? Ezt csak te mondod, atya! Ne mondd azt nekem, hogy szeret engem az Isten, vagy bárki is, mert mindjárt elbőgöm magam, azt meg soha nem bocsátom meg neked, ha megríkatsz. Honnan is tudhatnád, mit érzek?

Ne beszélj nekem a kegyelemről, nem érdekel, nem érdemlem meg… Ha Jézus ismert volna engem, undorodva elfordul, esze ágában sem lett volna meghalni, értem legalább is nem. Tudom, hogy a bűnösökért jött. De atya, mi az emberek bűne általában, tudod, hogy hogyan értem, hogy az átlagemberek átlag bűne az enyémhez képest? Én bűnhődni akarok. Valójában kibújni a bőrömből. Ilyen lehet a pokol is.

Atya, akarod tudni, milyen a pokol? Nézz rám: egy ember, aki már ott él, csak a teste van még e földhöz kötve.

Egyébként már nem tudok szeretni se. Sírni se. Igazából nem is akarok. Érted? Egyik nap elhatároztam, hogy halálra éhezem magam. Nem sikerült. Meghalni sem hagytak! Két nap múlva egy ágyra bilincseltek, és infúziót kötöttek be a karomba. Aztán azt a ronda vénembert újra rám uszították, tudod, aki a pszichológus gúnynevet viseli, na abban aztán nem volt köszönet! Csámcsogva vájkált a lelkemben, nem is tudtam, hogy szavakkal is le lehet szúrni valakit! Akkor üvöltve bőgtem, és könyörögtem, vigyenek el innen, úgy éreztem, a sátánnal állok szemtől szemben. Azaz fekszem. Inkább jeleztem, hogy felkelek és ettem, és ettem, és ettem, csak ne kelljen hallgatni a szörnyűségeit. A végén persze mindent kihánytam – egyenesen rá az öregre.

Tudod, hogy hiányzik nekem a színház ebben a kócerájban? Nem azért mondom, nem nézek én le senkit se, mert mire föl? Ezek is csak emberek, akárhonnan jöttek is, ugyanott kötöttem ki, mint ők, két diploma ide, vagy oda. Ennyi magányos év után azt se bánnám, ha legalább egy gorillával lennék összezárva közülük, csak beszélgethessek végre valakivel! Bár tudod, a zene, az Operaház, a kollégák… Istenem, de hiányzik a színház! Ha még egyszer újra kezdhetném! Nem tudom, mi ütött akkor belém, vagyis, bocsáss meg, atya, neked nem akarok hazudni, nagyon is tudtam, mit akarok tenni, régen forrt bennem az indulat. A vége felé már folyton cukkolt, sokszor addig hergelt, hogy kivel és hogyan fog „megcsalni”, hogy sokszor nem bírtam magammal, nekiestem, ütöttem, vertem, és aztán úgy szeretkeztem vele, ezt élvezte, őrült volt, igazad van atya, és a velejéig romlott, de én semmivel sem különb. Éreztem, szúrni kell, jött az érzés, sodort, és én csak szúrtam, szúrtam, szúrtam, a halottkém azt mondta, legalább kilencszer-tízszer szúrtam meg, és fröcsögött mindenfelé a vére, fröccsent a falakra is, meg mindenfelé, vérben ázott a szőnyeg is, tudod, az a hófehér medveprém a kandalló előtt, láttad te is sokszor, emlékszel, amit úgy szerettünk nála…

Jaj, te! Ne haragudj, hiszen mindjárt elájulsz itt nekem, ne haragudj, atyám, sosem bírom befogni azt a ronda pofámat!...

Jobban vagy már? De tényleg? Ne kérjek neked egy pohár vizet? Kezd már újra jobb színed lenni. Tényleg szólj rám, ha túl sokat beszélek! Igyekszem a naturális részleteket kihagyni, de muszáj róla beszélnem, még nem dolgoztam fel, hogy gyilkos lettem.

Ki énekli most a szerepeimet, nem tudod? Na, ne! Az egy pancser! Egy fiszt sem képes fölismerni feliratozás nélkül! Mi van? Hogy meghalt a Kőhalmi? Akkor most ki az igazgató? A Fekete? A Fekete Guszti?! Atya, te most ugratsz engem! És megint elvált? Gondoltam, hogy el fognak válni. A Sári egy liba volt, a Fekete meg egy hülye, minek kellett neki az az ostoba kis tyúk? Csak a szerepekre fájt a foga, mindenki tisztában volt vele, csak a Fekete nem… Mi?! Újra nősült? Kit vett el? Na, nem! Ez a pasi egy pedofil, komolyan mondom! Már meg a Jucival kavar? Az a nő alig múlt húsz éves! És mikor házasodtak? Szerintem egy kiló sót sem fognak elfogyasztani együtt… Igazad van, atya, elfelejtettem, tíz év már elmúlt idebent, akkor valószínűleg kint is így lehet... Á, mindegy amúgy is, kit érdekel a más nyomora! Csak tudod, azért az a harmincegy év korkülönbség egy kicsit talán durva, nem gondolod?

Köztünk tíz év volt. Azt hitted öt? Nem, csak Aliz nagyon jól tartotta magát. Ízig-vérig nő volt. Adott magára. Te, olyat én még sohasem láttam, hogy egy nő ilyen hosszú körmökkel ilyen szépen mosogasson. Egyébként is kiváló háziasszony volt, hát ezt amúgy mindenki tudta is róla, erre meg külön is büszke voltam.

Nem semmi, hogy a más feleségével villogok, hogy én milyen mocsok vagyok! Tudom, atya, hogy bűn, de pont ettől olyan édes. Tudod, a tiltott gyümölcs… Rajongtam érte. De aki ismerte, mindenki rajongott érte, öt perc után mindenkit két vállra fektetett – ezt képletesen értsd, atya, nem úgy gondoltam! Még az operát utáló kiskamaszok is boldogan lihegtek be a színházba, ha ő hívta őket, tudom, vele voltam, amikor egy gimnáziumba meghívtak minket, hogy népszerűsítsük ketten a komoly zenét opera részletekkel.

Van egy visszatérő álmom vele; áll egy szakadék szélén, csúszik a lába alól a talaj, és én csak vigyorgok mögötte, ő meg megfordul, meglát engem, megkönnyebbülten rám mosolyog, kinyújtja felém a kezét, utána nyúlok – és lelököm a szikláról. Álmomban azzal a sikollyal sikolt, amivel akkor sikoltott, amikor leszúrtam. Emlékszel, amikor az Éj királynője áriáját énekelte? Amikor szeretkeztünk, mindig azzal ért véget nála, tudom, te pap vagy, nem szeretsz ilyeneket hallgatni…, vedd úgy, hogy gyónok neked, nem a barátnak, a papnak beszélek. Amikor ezt az álmot álmodom, tiszta egy merő lucsok a takaróm, a ruhám a verejtéktől, és a saját kétségbeesett üvöltözésemre ébredek…

Azt mondta a börtön pszichológus, hogy nem tudom az eseményeket feldolgozni, de hogy is lehetne feldolgozni azt, hogy megöltem a nőt, akit szerettem? Vagy nem is szerettem, csak birtokoltam? Nem, őt senki sem birtokolhatta, hiszen ettől őrültem meg, mert ha legalább a férjéé lett volna! De nem, ő kizárólag Babenberg Alizé volt, senki másé.

Mikor tudtad meg atya, hogy a szeretőm? Csak amikor megírták az újságok a gyilkosságot? Hát sokáig mások sem...

Tudtad, hogy egy ízben lebuktunk a férje előtt? Kétségbeestem, most mi lesz, Aliz nevetve mondta, nem én vagyok az első, talán nem is én leszek neki az utolsó, tudja a férje, az az impotens vén majom…

Az fájt később rettenetesen, hogy nem szólt hozzánk semmit sem Babenberg Albert – épp az ő ágyukban henteregtünk, méltóságteljesen biccentett, és kiment szó nélkül. Rosszabb volt, mint egy arculcsapás… Később utána mentem, és bocsánatot dadogtam, nem tudom, mit gondolt, meghallgatott, vállamra tette a kezét, a szemembe nézett, jaj, az a szem! Gyönyörű volt, tiszta, te atya biztosan érted, hogy gondolom, én még olyan tiszta tekintetet életemben nem láttam, meg volt benne valami földöntúli szeretet is, nevess ki, de így volt, vagy legalább is nekem akkor úgy tűnt…

Ekkor fordult meg a fejemben először, hogy ettől a nőtől menekülni kell! Szemérmetlen és szívtelen. Miért nem tettem meg? Nem tudom. Valami különös varázslat ejtette foglyul a lelkemet, az akaratomat, tudom, boszorkányok nincsenek, de én mégis ismertem egyet… Amíg nem voltam vele, ellen tudtam állni neki, de ha találkoztunk – márpedig a színpadon sokszor szerepeltünk egy darabban, az álompár, így hívtak bennünket -, elgyengültem, és képtelenné váltam az ellenállásra. Ő ezt nagyon jól tudta. Ki is használta piszkosul, aztán meg kegyetlenül kinevetett, ha lépre mentem. És én mindig lépre mentem.

Aliz azt elmesélte nekem, hogy egyszer jósoltak neki, egy öreg cigányasszony, hogy egy osztrák herceg felesége lesz – akit ő csak impotens majomnak nevezett, tudod te is, tényleg osztrák herceg, az őseit ezeregyszáztól számítják, ő maga jómódú iparos. Meg azt is jósolta neki a vénasszony, hogy különleges halállal fog meghalni, na, hála nekem, ez is bejött. Tudod, úgy voltunk egymással, hogy én mindenemet beleadtam ebbe a kapcsolatba, pedig szinte semmim se volt, ő meg csak egy minimálisat adott, épp, mint a kovalens kötés, mindegy mennyid van, ugyanannyit adsz a közösbe, hogy működjön – attól olyan rohadtul erős és szétszakíthatatlan…. Hát én szétszakítottam…. Ő halott, én meg élő halott vagyok már. Ebben az évben leszek annyi idős, mint ő volt, amikor megöltem. Épp tíz éve múlt. Előttem semmi. Mögöttem semmi. Életfogytiglani. Ha hasonlítok az apámra, akkor ez az én esetemben még legalább negyven évet jelent.

Negyven év pokol a kárhozat előtt.

Köszönöm atya, hogy meghallgattál. Áldjon meg téged a te Istened, aki nekem is meg akart bocsátani. De én Júdás vagyok. Huszonegyedik századi Júdás. Újra és újra elárulom az elveimet. Nem tudok más lenni - már. Vagy még? Ő felkötötte magát, úgy menekült el a kegyelem elől. Nem tudom, atya, miért vonz minket, embereket inkább a bűn, és a mocsok, mint a tisztaság. Talán ha lesz elég időm és erőm, harcolok majd a kegyelemért, de még most nem tudok. S ha eléggé szeret engem az az Isten, ahogy mondtad atya, talán kitart mellettem, s talán ad egy új esélyt – egy más dimenzióban…