Egy Galántay soha

Galántay Jenő ráérős mozdulatokkal mindkét karján felgyűrte drapp színű ingét, majd sercintve beleköpött a tenyerébe. Összedörzsölte kezeit és megragadta az ásó nyelét. Szakavatottan lépett az ásólapátra és fütyörészve fordította ki a homokos, kavicsos földet. Nem sietett. Nem sürgette az ég adta egy világon senki. Már elmúlt a tikkasztó meleg, a nap lenyugvóban volt. A tücskök ciripelésén kívül csak a kamrába bezárt kutya nyiffentései hallatszottak.

Időnként megpihent, ilyenkor nagyot húzott az odakészített demizsonból. Savanykás fehér bor lotyogott a fonatos üvegben. Csukott szemmel kortyolta a nedűt. Élvezte ahogy végig siklik nyelvén, nyelőcsövén a zamatos ital. Önelégült böfögéssel nyugtázta, hogy mégiscsak jól tette, amikor nem hagyta eladni az utolsó hordó borát. Az öreg Lada elvesztését még csak- csak elviselte. Járhatott dolgozni ő éppenséggel biciklivel is. De az anyósa többet fogyasztott, mint a vén kocsijuk. Az a kis rokkantsági járadék nem fedezte a pákosztos öregasszony etetését, itatását. A nyolcszáz öles szőlőt még a nagyapjától örökölte. Szívügye volt a gondozása. Nem különben a munkájának jól megérdemelt gyümölcse, illetve annak a leve. Nem gondolta volna, hogy anyósában vetélytársra lel a bor ivásában. Kemény ellenfél volt a mama. Galántay Jenőt fröccs ivásban porig alázta. Mikor már hármat látott a vihogó mamából, Galántay hangos robajjal becsúszott a lóca alá. De nem abból a fából faragták, hogy effajta szégyent következmények nélkül hagyott volna. Egy galántai Galántay Jenő soha nem hagyja magát. De nem ám!

A szőlőst orvul a háta mögött átjátszották a sógora kezére. Négy nap alatt az asszony a mama segédletével elrendezte a sógorral az egész üzletet. Neki csak ellenjegyeznie kellett a papirost. Már akkor elszánta magát arra, hogy véget vet ennek a kutyakomédiának. Egy galántai Galántay Jenővel ezt nem lehet megcsinálni. De nem ám!

Az utolsó lökést végzetes elhatározása véghezviteléhez a boroshordó adta. Galántay Jenő hihetetlen ragaszkodásának tárgyát képezte az ötven literes kádár remek. A tölgyfából készült alkalmatosság csordultig volt a három évvel azelőtti borverseny díjnyertes levével, galántai Galántay Jenő méltán híres, zamatos borával, melyet nyugdíjba vonulására tartogatott. Féltve pátyolgatott, őrizgetett. Nem is hitte, amit tulajdon két szemével látott délután, amint tolta hazafelé a kerékpárját. A zöld autó és az utána gördülő utánfutó ismeretlen volt számára, mely a kapujukon hajtott ki. De a hordót, tölgyfa hordót ezer közül is felismerte volna. Jajongott, mint a veszett marha. No, persze csak úgy magában, férfiasan. Befelé üvöltött. Az asszony meg az anyós pedig vele, mert azért fancsali pofát ugyan vágott feléjük, hiába mutogatták a borért kapott pénzt neki. Galántay Jenő valósággal nem örült az adásvételnek. Izzott benne a harag kegyetlenül. Megkutyálta magát és a biciklijére ugrott. A tanyasor végén elérte az autót. Nem kevés könyörgés, pénz és káromkodás árán Galántay Jenő visszaszerezte jogos jussát. A kamrába rejtett utolsó demizson borát magához vette, a csahos házőrzőt egyetlen rúgással betessékelte a kamrába és rápántolta az ajtót. Ásót ragadott és kiballagott a kert végébe. Érezte eljött a végső bosszú ideje, a leszámolásé. Egy galántai Galántay Jenő soha nem hagyja magát kiforgatni, megalázni. De nem ám!

Az ásólapát már keményebb agyagos réteget fordított ki. Ekkor a gödör már a melle közepéig ért, a hossza két és fél lépésnyi volt. Éppen megfelelőnek találta a méretet, csettintett a nyelvével egy elismerőt és fenékig kihúzta a demizson tartalmát. Leállította az üveget a gödör egyik sarkába és komótosan, szakavatott mozdulatokkal elkezdte a földet lapátolni saját magára.