A lapos napsugarak összehúzzák a tájat, átkarolják a fákat, akár az óvó anyai karok a gyermekeket. A narancsos, forrón izzó fény beárad a hévablakon – ha nem pillantok fel, ha nem láttam volna már korábban, akkor is tudnám, hogy ősz van. Az egész világ egy utolsó, fáradt sóhaj, csak lassan illan tova, hogy a zsigereinkben érezzük. Egy utolsó, levegőben csüngő figyelmeztetés… az idő múlik.
A fémdobozba zárt fénysugarak felkavarodnak a kinyíló ajtókon beáramló levegőtől – a hideg és a meleg összekeveredik, egyre viaskodnak, bőrünk lesz a harcmező. Mintha meg akarnák tisztítani az utat az ősz előtt – barna viharkabátos varázslóként közénk lép, elszívja majd a nyár melegének utolsó illúzióját is. Kényelmesen a kocsi végébe húzódik, lehajtott arcán izgalomtól őszszínben ragyogó szemei magába isszák a sugarakat, de nem néz fel. Előre élvezi az elkerülhetetlen diadalt...
Higgadt türelme, és a tény, hogy ő ráér, ordítja ránk: az idő múlik.
Ha felnéznék a rikítóan zöld könyvborítóról, tekintetünk talán mégis találkozna – az aranysárga íriszében látnám, ahogy a világból elillan a zöld, izzó kék, édespiros minden árnyalata, felszínét a lehulló levelek pöttyöznék, esőcseppek vonnának bele ezüst ereket.
Így felnyitom a könyvet, végigpörgetem a lapokat, kutatok a sorokban az utoljára elhagyott szavak után - de ma ezek is kiáltanak rám. Maga a könyv is tárgyiasult bizonyítéka az idő elleni felesleges harcnak. A szereplők is a helyüket keresik benne, hinni szeretnék, hogy jókor vannak jó helyen.
Velem szemben maga a türelmetlenség ül - testet öltve, mint a barátnőm-, lábfeje ingerülten dobol, üti a másodperceket… mintha a mozdulataiban születnének meg, rádobja őket a világra, mely így tovatűnik. Ekkor szél sodorta falevél simul a lábamhoz, talán az aranyfényű tekintet is látja, ezért érzem úgy, hogy a bőrömbe ég – intő jelként, mert észrevettem őt… az idő múlik.
Már a türelmetlenség lába is remeg… az idő sebesen rohan…
Belepillant a könyvembe, a szavakat keresi, melyek a szememben tükröződnek – a világért sem zavarna meg, a tükröződések is szentek, várja, hogy a bekezdés végére érjek. Tekintetem egyetlen szón csüng, így végül felnézek. Az izgatott zöld szemek még magukban rejtik a nyarat – elmosolyodva felvonom a szemöldököm:
- Hm?
- Zsu…
- Igen, Pötyi?
- Mikor érkezünk már meg? – de tekintete már el is kalandozott, göndör tincseit a füle mögé söpri, mintha jobban akarná hallani a közeledő zajokat, izgatottan a fülbevalójával játszik.
- Egy perce sincs, hogy megálltunk… - felelem, de láz gyúl a szemében, begördül mellénk a csatlakozó szerelvény, így Pötyi felpattan. Becsukom a könyvem, elzárom a kiáltásokat, és az órámra nézek… csupán egyetlen perc…
Elér a hűvös, őszi levegő - ahogy egy pillanatig még az ajtóban állok -, szinte fáj a bőrömnek. A kocsi végébe pillantok… A kavargó ragyogásban a barna kabát rezdületlen, ha felemelné tekintetét, látnám szemében az elmúlt percet… de csak felém biccentve megérinti képzeletbeli kalapja karimáját…
És én átlépek a másik kocsiba, mert a zöld szemekben ott a következő pillanat…
Jövök már, jövök…
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése