Szimultán

Itt gubbasztok az éjszakában derékig meztelenül, mert ez a rohadt meleg

megdögleszt, vagy más nyuvaszt ki, mert senkit, de senkit nem érdekel, hogy mi a franc lesz velem.

Egy hosszú élet poshadt kritikája, úgy kell nekem, miért nem haltam meg gyerekként, akkor ezt a nyomorult végjátékot megúszhattam volna.

Mindig ez a rohadt volna, ez egy hülye takarózás, az önsajnálat rögös útja, még jó, hogy nem könnyezek még ki sem hűlt hamvaim felett.

Mert minden reggel felkelek, elvégzem a kötelező gyakorlatokat, aztán egyből itt a dél, aztán a délután és este, kikapcsolom a TV- t, mert lassan minden műsor idegesít.

Már csak a csend vesz körül, meg a számítógép monoton mormolása, és holnap egy új nap kezdődik, ugyan azokat a teendőket végigcsinálom, azzal a különbséggel, hogy megint egy nappal idősebb lettem.

Azt azért nem mondom, hogy baj volt felébrednem, de elölről kezdem az aggódást, nehogy valami kellemetlen, és visszafordíthatatlan történjen velem- vagy a szeretteimmel, mert az már a sors vad pofátlansága lenne, bár aki a sorstól valamit is vár, az hülye.

Na persze, új nap, új esélyek, de milyen esélyek, hiszen mindenhez pénz kell, meg kedv, és nem is tudom milyen esélyeket várok, mikor majdnem mindig csak ócska dolgok történnek.

Itt ülök, és az éjszaka minden tapintatában próbálom magamat győzködni, hogy nem úgy van az, pedig tudom, hogy dehogynem, mert a pálya szélén futballozok, és próbálom meggyőzni magam, hogy ez nem igaz, a pálya széle is pálya, az, az előnye, hogy nincs ott kapu, nem kell góltól tartanom.

Az ember élete folyamán rúg annyi kapufát, hogy ihaj, nem kell az a rohadt kapu, csak sokkolja az embert.

Amúgy sem kell mindig rugdosni, mert a végén lónak nézik a pasit, befonják a haját meg a farkát, hogy parádés lónak tűnjék.

Bár az igaz, hogy az egész pályát sokkal jobban belátni a széléről, futni sem kell mindig, fusson akit kergetnek, mert körülbelül mindenből elege lesz a pógárnak.

Ennek a monotóniának, és görcsös reménykedésnek, ennek a csodavárásnak egyetlen előnye, hogy múlik, mert az a nyomorult sült galamb csak kétségbeesett mesékben létezik, akár évekig állhatsz tátott szájjal,- majd megmondom mi fog belerepülni,- és még örülhetsz, ha nem egy kézigránát.

Bizony öregem, ez nem fenékig lószar, ez mind hab a tortán, csak a hab is, torta is romlott.

De ne légy olyan finnyás, még mindig jobb egy romlott torta a semminél, egy hasmenéssel megúszod, aztán máris itt a következő.

Hát, így eszegetek nap mint nap, nyugtatgatom magamat, mert van aki nagyobb lében van, amíg kiáll a feje, addig nem kell rángatni a vészharangot, utána meg minek.

Nem dob fel a kiszolgáltatottságom, nem fetrengek az önbizalomtól, a hajrá optimizmus sehol.

De ha jönne is, mit tudnék vele kezdeni? A lehetőségeimet nem érdekli feldobott lelkiállapotom, és ha puffanok, az akkora lesz, hogy túl sem tudom élni.

Jobb itt lent szárnyalni a fűben, innen nem lehet nagyot esni. Ez is valami.

Most itt üldögélek, és hallgatom az éjszakát, elnézegetem egyre halkuló esélyeimet, és tudja a frász miért, de röhögnöm kell.