Vakság
Bea zuhanni kezdett és zuhanás közben nem találta önmagát, akárhogy kereste is testrészeit, mintha mindegyik külön utakon zuhant volna tovább. Már megszokta az esés okozta furcsa érzéseket, több ilyenben volt része mostanában, s már a megérkezéstől sem tartott annyira, hiszen eddig sem történt semmi baj, legalábbis nem szenvedett testi sérüléseket. Egyedül az nyugtalanította, hogy nem találta a testrészeit, sötét volt, és úgy érezte minden porcikája elveszett az új semmiben, a fekete végtelenségben. A szemének nehéz volt hozzászokni ehhez a hatalmas változáshoz, hiszen eddig hófehér volt minden, most meg koromfekete.
Éppen abban a pillanatban, amikor már azt hitte sohasem ér földet, rádöbbent, hogy már nem zuhan. Nem érezte, hogy megérkezett volna, csak megszűnt a süvítő szél mellette, és azon nyomban talpra szökkent. Enyhe, vörös fény ütötte meg a szemét, és körülnézve bordó fényekkel megvilágított termet látott maga előtt. Fölállt, és a ruhájára pillantott vajon koszos e, azonban nem látta önmagát. A terem túlsó végét pillantotta meg, ahogy arra a pontra szegezte a tekintetét, ahol a hasának kellett volna lennie. Ijedtében elsikoltotta magát, és még maga is meglepődött rajta, hogy legalább a hangja hallható. Maga elé tartotta a kezeit, és semmit sem látott, már egészen kezdett kételkedni abban is, hogy létezik. Lehet, hogy meghalt a zuhanás közben és most, mint lélek van jelen. Ezt a gondolatot végül is hamar elhessegette. Ekkor csilingelő hangok ütötték meg a fülét. Közelebb lépett a hang felé, és egy egyszerű, vörös tavat pillantott meg egy kráterszerű mélyedésben, melynek felülete csillogott, s önmaga a csillogás hallatta ezeket a hangokat. A szeme kezdett hozzászokni a sötétséghez, és cseppkövek rengetegét látta a földről fölfelé nőni, valamint a mennyezeten függni. Tehát minden bizonnyal egy barlangban van.
- Hűha!- mondta, és eltátotta a száját a víztükörbe nézve. Világosság áramlott ki a fenekéről.
- Ki szólt?- kérdezte egy rekedtes, halk hangocska.
- Én vagyok! Na és te merre vagy?- kérdezte Bea.
- Nem látlak!- felelte a rekedtes hang.
- Nos, ha ez megnyugtat, én sem látom magamat.
A rekedtes hang nem válaszolt.
- Ki vagy te?- folytatta a lány.
- Én is láthatatlan vagyok a számodra.
- Ezt hogy érted?
- Itt vagyok, a szemed észrevesz, de mégsem látsz.
- Mutasd magad! Én engedném, hogy láss, ha módom lenne rá.
- Hmmm… szerinted mi lehetek? Érdekelne, mit gondolsz.
- Nem tudom, talán denevér vagy?
- Gondolkozz, nem lehetek denevér… honnan hallod a hangomat?
- Igazad van… - a lány koncentrált, s rádöbbent, hogy egészen a földről hallja a hangokat. – A földről beszélsz.
- Bizony. És most mit gondolsz mi lehetek? Itt vagyok a szemed előtt.
- Nem tudom… talán giliszta vagy, és megbújsz a repedések között.
- Nem lehetek az, gondolkozz, ha giliszta lennék a repedések között, akkor nem hallanád ilyen tisztán a hangomat.
- Valóban, igazad van. Na de akkor mi vagy? – kérdezte Bea meghökkenve s kissé tartva a választól.
- Nos, előtted két lépésnyire van egy kis kövecske, vedd azt fel, s azután elmondom, hogy mi vagyok.
A lány odalépett és fölvette a valószínűtlenül könnyű kődarabot. Abban a pillanatban a kő megmozdult és egy apró bogárfej kandikált ki a páncél alól.
- Ez vagyok én!
- Ááá!- sikoltott a lány és eldobta a bogarat ijedtében.
- Számítottam a reakciódra, még szerencse, hogy időben összehúztam magamat. - morogta a rekedt hang valahonnan messzebbről.
- Ne haragudj, csak én… nem igazán szeretem a bogarakat.
- Semmi baj. Ki szeretne egy bogarat? Az a szerencsém, hogy kőbogár vagyok.
- Kőbogár?
- Igen! Egészen úgy festek , mint egy kő, te is láthattad. Abban a formámban legalább nem tartanak tőlem. Abban a formámban a hangyák csak keresztülmásznak rajtam, bogárként pedig messzire elkerülnek. Ha százévente ide téved egy olyan fajta, mint te, a kezükbe vesznek, mert kavicsnak tűnök, s beledobnak a tóba, s még ez is jobb, mintha összetaposnának, mint egy undorító bogarat.
- Ne haragudj!- mondta Bea szégyenkezve iménti reakciója miatt.
Tudta, hogy a bogár csúnyácska és mindig is undorodott tőlük, mégis bántotta a dolog, most hogy beszélhetett egyikükkel. Biztosan minden bogár szeretne valamilyen álruhát, hogy ne tiporják halálra.
- Sajnálom, hogy ezt tettem.
- Látod, most már talán igazán látsz, de lehet, hogy még mindig nem…
- Miért élsz itt egyedül?
- Nem itt élek, csak néha jövök ide, most azonban küldetésből vagyok itt.
- Küldetésből?
- Igen, éppen miattad küldtek, hogy segítsek neked.
- Na és miben?
- Tovább kell jutnod erről a helyről s az csak egy módon lehetséges. Gyere ide a tóhoz és nézz bele. Mit látsz?
Bea szeme káprázott a hirtelen jött fénytől és világosságtól, amit a tóban látott.
- Az eget látom! Fákat látok, és hegyeket! Éppen úgy, mint ahonnan jöttem!
- Nagyszerű! Alkalmas vagy a továbbhaladásra. Akármi mást láttál volna a boldogsághoz vezető utad itt a végéhez ért volna. Azonban te alkalmas vagy.
- Alkalmas? Mire?
- Arra, hogy megtaláld, azt, amit keresel, legalábbis hogy folytasd az utadat.
- Mit kell tennem?
- Egy ugrás az egész.
- Bele kell ugranom?
- Látsz jobb megoldást?
- Hát én igazából semmilyen megoldást nem látok, ami azt illeti magamat sem.
- Az majd megváltozik, ne félj, amint meglátsz másokat, magadat is újra megtalálod, s az hogy engem megláttál, talán már elég is volt… Ha láthatatlan vagy, könnyebb meglátnod másokat.
- Nos, azt hiszem, akkor ugranom kellene…
- Ugorj csak barátom… ég veled…- mondta a rekedtes hang, mely Bea fülében visszhangzott egészed addig, amíg újra földet nem ért.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése