Mintha második cipőmbe lépnék,
hordoz zötyögve az öreg villamos.
Nyálfoszlányom letörölve rohanok,
tömbházat, gépjárművet legyűrve,
de végül mindig feljutok.
Szorongva állok, test testet tapaszt,
néha nem láttok, csak sodródom,
s ahogy egészet üt az óra lelépek.
Néha, üres helyekre vadászva leülök,
s az etikát betartva felállok.
Órámat bámulva várom a zöldemet,
számolva a másodperceket.
Mindig egy új ablak nyílik előttem.
Nézek de nem láttok, csak bambán merülök.
Játékomat játssza nap mint nap,
új figurák s világok születnek birodalmamba.
Néha az ülőke vasát fogva,
hullámvasútban képzelem magam,
s szinte sikítanék, de nem gyorsul.
Néha beszélek hozzá:
-Siess, siess- mintha hallaná.
Csak úgy keverednek a formák,
dallamok, ízek, illatok, színes képek,
ismerős arcvonalak.
Sosem beszéltünk,
mégis tudunk mindent, mit tudnunk kell.
Ma lesz az utolsó utam a 102-esen,
s mondom én ajtó mellé sose ülj!
Hm-hm, hümmögök. Nem lenne ez rossz, de az eleje izgalmasan indult, aztán nagyon leíróvá vált és benne ragadtál a villamosos sztorizásba, gyakran már az evidenciára hajló sorokban az írásban hagyva. Szerintem több van ebben, megérne egy átdolgozást. Kevesebb villamos általánosság és több szokatlan életkép szerintem beleférne.
VálaszTörlés