Reszketek a nyári forróságban.
Lefekszem a földre s hallgatom,
miként dobban együtt a szívünk,
az anyaföld is sír, égő-fagyos.
Kezem görcsösen a humuszba markol,
millió részecske visong-jajong,
az ördög rémkacagását zengik túl
féltenek attól, hogy meghallom.
De már késő…
Fájó könnyem vegyül a földdel,
már nem vagyok ébren álmodok.
Bágyadt agyamba nyilall az érzés:
egy leszek vele ha meghalok.
Áldott fény süt le a tájra:
Ébredek lassan a lángszínű réten,
az elmúlás árnya messze repül.
Szenvedő szívem hitemnek hála,
az Életet zengi és újra örül.
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése