Bevásárlás (javított)

Péntek este jóleső érzéssel léptem be az ajtón: végre vége ennek a nyűgös hétnek!

Párom mosolygós arccal, és puszival fogadott.

– Szia, drágám! – mondta lelkesen. – De jó, hogy itthon vagy, miénk az egész hétvége!

Kabátomat épp akasztottam volna a fogasra, mikor feltette a költői kérdést:

– Bevásároltál?

– A francba! – csúszott ki a számon a nem épp költői válasz. – Elfelejtettem…

Tán a mosoly is az arcomra fagyhatott, mert vigasztalóan mondta:

– Tudom, hogy fáradt vagy, de muszáj! – Üres a hűtő, valamit ennünk kell a hétvégén.

– Tudom – válaszoltam megadóan, és már vettem is vissza a kabátomat.

Bepattantam az autóba, és irány a néhány sarokkal arrébb lévő „multi”.

Belépve az ajtón, most valahogy még nagyobbnak tűnt az áruház, mint máskor. A végeláthatatlan polcsorok nyomasztóan hatottak rám.

– Sosem végzek – mormoltam magamban. – Mit is kell vennem? – szedtem össze gondolataimat, s már nyúltam is zsebembe a bevásárló listát keresve.

De akkor megcsörrent a mobilom, párom hívott:

– Szia, drágám! – Nem felejtettél el valamit?

– Nem tudom – válaszoltam bizonytalanul. – Azt hiszem, mindent felírtam, amit venni kell.

– Ebben biztos vagyok! – mondta nevetve. – És a lista?

– A francba! – szakadt ki belőlem ma este már másodszor ez a nem túl szépséges szó. – Hát… azt otthon felejtettem, de nem baj, majd improvizálok!

Letettem a telefont, és már rohantam is a sorok között, mintha valami verseny lenne. A megszokott vásárlásokhoz képest hihetetlenül hamar végeztem. A pénztáraknál sem voltak sokan, így röpke fél óra múlva már teli szatyrokkal jöttem ki az áruházból. Nehéz volt a négy nagy pakk, de nem érdekelt, mert végre hazafelé baktattam az utcán. Monoton lépteim minden koppanása felerősödött, szinte az agyamban dobogott a ritmus.

Mire hazaértem, kezeim már teljesen elgémberedtek. A kapuhoz érve megkönnyebbülten tettem le csomagjaimat a járdára, és kerestem a kulcsot, de nem találtam…

– Hová tehettem? – Talán elhagytam, vagy valamelyik szatyor alján van? – pörögtek gondolataim. Aztán nem keresgéltem tovább, becsöngettem páromnak.

– Nem vittél kulcsot? – kérdezte, már messziről. – De, akkor hogy mentél ki a kapun?

– Jó kérdés! – válaszoltam.

– Nem a kocsiban van? – folytatta az oknyomozást. – És, egyébként hol a kocsi? – tette fel a legmegdöbbentőbb kérdést.

– A kocsi??? – A francba! – szakadt ki belőlem egy órán belül immár harmadszor. – Hát… azt az áruháznál felejtettem.

Egymásra néztünk, és pár másodpercnyi kínos csend után mindkettőnkből elemi erővel tört ki a nevetés. És csak nevettünk, nevettünk, hogy még a könnyünk is kicsordult…