Éltető álom

Álmomban messze jártam,
csodás tájon a messzi éjszakában.
Csillagok fénylettek rőt palástban,
holdat kísérve a kókadt pusztaságban.

Távolban magányosan vajúdott az erdő,
a kövér homályban aszálytól vergődő,
zörgő avarral együtt szenvedve a füstöl,
a kavargó porfellegek komor leplétől.

Ájult dermedten alszik a nedvekre vágyó,
kókadt szikleveleivel szomjazva a gyökér.
A tücsök hegedű is néma, elcsendesült.
A rovarok világ némán az elmúlásra készült.

A csendet távoli néma moraj törte meg,
Nagy sötét szürke felhők kezdtek száguldozni,
birkózva a nyugati szél szilaj paripáival.
A lomb suhogni kezdett, fürge ágaival.

Meg jött a csoda, elmúlt a fülledt csend.
Mély hosszú moraj, villám cikázva zengett.
A vad eső éltető, ömlő patakokat küldött,
Életet adva minden szomjazó élőlénynek-