Ha a tölgy utolsó levele is lehullik

Egész napját egy fa alatt üldögélve töltötte. Hátát a hatalmas, több száz éves törzsnek vetette és várt. Szúrós pillantásokkal bombázta a csupasz ágakat. Az egykor volt lombkorona helyén most csak a meztelen, megfakult, életteli barnából sötétre váltott ágak meredeztek. Három sárga fodros levél remegett a legalacsonyabb ágacska legvégén és ő, bár egyetlen csettintésével a földre parancsolhatta volna őket, várt. Nehezére esett. Türelmetlen volt, de ahelyett, hogy mohón lerázta volna a három szál túlélőt, igyekezett uralkodni magán és várni, hogy eljöjjön az ideje, mikor majd maguktól szállingóznak a már-már fagyott talajra. Nem volt könnyű, de sosem volt az. Amíg aludt, álmaiban enyhébben viselte, de amint szeptemberre ébredt, s az idő haladt egyre tova, ő úgy lett minden nappal izgatottabb. Tette a dolgát, barnába, sárgába, rőtbe fordította a világot, a zöldből okker lett, a pirosból bronz, átöltöztette, köddel hintette, alakította, kisimogatta. Friss, csípős, üde illattal jött a gyengülő napsugár és hűssel tért nyugovóra, a nyár utolsó morzsája is a múltba tűnt, és ahogy teltek a napok, egyre jobban érezte, közel a pillanat. És már csak három levélnyire volt, de ez a három aprócska sárga petty sokkal nagyobb akadálynak tűnt most, mint ébredésekor a száz zöldellő lombkorona. Szelet pislogott. Jött egy kósza fuvallat, beletépett az ágakba, megcibálta a tölgy sivár üstökét, majd továbbállt. De a triumvirátus nem adta magát. Dühében hirtelen köd szállt az erdőre. Finom permet hullott alá, kicsit fagyos, csöppet csúszós, átláthatatlan és hideg.

Gesztenyebarna, kavargó tincseit még a legapróbb szellő is táncba vitte. Pókhálófinom illékonysága, természetfeletti puhasága, játékos lágysága behódolt egy szellőcske gondolatára is. Bőre krém árnyalat, szemeiben a lenyugvó napkorong köszönt vissza egy leheletnyi vörös pajkossággal. Ő volt az Ősz maga. Szívében morajlott a tavasz kezdete, lelkében ott izzott a nyár perzselő emléke, és amire mindennél jobban vágyott, az a tél érintése volt.

Elhajítva a mérleget, hogy helyes-e vagy sem siettetni, ami egyszer majd magától is ideérne, felpattant és egyetlen dobbantására a három apró túlélő megadta magát. Ágat engedtek és lassan, végtelen nyugalommal, szomorkás dallamot dúdolva a talajra hulltak.

És újra feltámadt a szél. Nem afféle enyhén csípős fuvalom érkezett, mint amit nem is olyan régen ő hívott életre. Hideg, deres, bőrét csípő lehelet volt ez, és mikor a cirkalmas jégvirág megszületett a nyakszirtjén, ő felkacagott. Hópihe hullott rá, langyos bőrére érve azon nyomban érett vízcseppé változott, és leszánkázva fodros ívű felsőajkán, végigcirógatva azt, szája szélébe érkezett. Nyelvével nyúlt érte, hegyén zsongani érezte az esszenciáját. Fűszeresen édes, elképzelhetetlenül hideg, és friss, akár egy érintetlen hegyi patak átlátszó vize. Lehunyta a szemét, hiszen így tesz, akit megcsókoltak, nem igaz? S mikor újra kinyitotta, már havazott. Az apró, formás pelyhek mintha megannyi picike csókként csattantak volna a bőrén és ő nevetett, hangjában harapni lehetett volna a boldog hangjegyeket, s vidámságra késztette azt is, aki a háta mögé érkezett.

- Javíthatatlan vagy, Aki. – Játékos dorgálás volt. Viharos búgása ritkán volt ennyire kedves, ennyire simogató. – Egy több ezer éves gyerek.

- Ha a tölgy utolsó levele is lehullik. – Az Ősz megfordult, hogy láthassa végre, akit immáron egy éve csak álmaiban csodált.

- Legközelebb kiegészítem egy csöppet – csóválta a fejét a férfi.

- Mit tennél hozzá? – érdeklődött játékosan a másik.

- "Magától" – biccentette megfontoltan, majd mosolyával elapasztotta a záporozó pettyeket.

Sötétszürke szemeibe nézve, mintha a viharos égboltot zárta volna magába. Szempilláin dér pihent, tejfehér bőrét jégvirágok hímezték végig. Tiszteletet parancsoló, büszke és erős, minden mozdulatából fenséges mivolta, minden rebbenéséből természetfeletti ereje sugárzott. A hófehér hajzuhatag palástként borította a testét, ráhullva szikrázó, fagy-csipke díszítette ruhájára. Egy herceg, akinek bár birodalmában minden jéghideg, mosolya mégis hihetetlenül melengető, de csak akkor, ha egyvalakire néz.

Shimo közelebb lépett és Aki elérohant. Minden évben egyetlen nap volt az övék, mikor búcsúzott az Ősz és helyére érkezett a Tél. Az örökkévalóságig egyetlen nap. Csekélyke idő annak, aki szerelmes, éppen ezért és mert semmit sem tehettek ellene, soha nem sopánkodtak azon, milyen kegyetlenül parányi is, amennyit együtt tölthetnek. Az Ősz és a Tél románca egy szeszélyes világ fura peremén nem volt más, csak illúzió és talán ezért mégis valódi.

A hófehér kimonó selyme terült szét alattuk, a sűrű köd baldachint terített köréjük. Shimo hideg bőre szomjasan itta magába a csókok langyát, apró fájdalommal, mégis vágyakozva kérve az Ősz érintését, viszont adott jeges szenvedélyt, csípős simítást, csókjai pelyheket idéztek, érintései zúzmarás virágokat hívtak életre. Szerelmük nyomán megörvénylett milliónyi folyó, szelek szaggattak végig az erdők még megmaradt lombjain. Sóhajaikat mindenki hallotta. Szél fütyült a fülekben és simított végig minden élőn. A Tél megfájta a meleget, az Ősz érett langyosságát, rőt perzselését, vörös izzását, bronz szenvedélyét, mégis kedves volt egész testének. Az emésztő forróságot csak innen ismerte. Saját bensejében izzó tűztől homloka finom jégmintáján apró páracseppek gyöngyöztek elő és akárhányszor lecsókolta azokat egy mosolygó ajak, az érthetetlenül puha barna szálak arcára hullottak, a meglepő melengés fájdalma eltűnt, s maradék kínjának gyönyörébe bele szeretett volna halni.

Lehajlottak a csupasz lombok, avar függöny és ködpalást óvta meg őket.

Rögtönzött rejtekében az Ősz a Tél ölében pihentette a fejét, fagyos cirógatása melengette a bőrét, bölcs szavai a lelkét táplálták. Hangja búgott, enyhe rekedtséggel szólt és ő legszívesebben ellopta volna tőle, hogy csak vele beszélhessen, senki mással a világon.

- Tényleg olyan szép a Tavasz?

- Szép? Mit hívsz szépnek?

- A Nyár szerint fehér a bőre, szirmokat kacag és fű serken a talpa nyomán, amerre jár…

- És ettől lesz szép?

- Virágillata van, tőle csobognak újra a patakok és dalolnak a madarak, tőle éled a világ, ő hozza a rügyeket és akkor mindenki boldog és kacag, méz ízű a szája és…

- Méz ízű a szája?

- … A Nyár mondta… - és a Tél megkacagta szeretője gondolatait.

- A tiéd bíbor és arany, benne egy cseppnyi fűszeres tisztaság és melengető narancs. Mielőtt újra elalszom, elmondom a Tavasznak. És most, jó éjszakát. De ne felejtsd el! Ha a tölgy utolsó levele is lehullik.

- Nem mondtad, hogy "magától" – sóhajtotta csukott szemmel, már az álmok kapujából.

- Nem. És nem is fogom.

Hópehely hullott Aki szempillájára, orra hegyére, szeme sarkába. Csókokkal hintve aludt el, s álmáig kísérte a Tél halk éneke.

Áttetsző a fénye, épphogy látható

Százszínű sugárral mégis pattogó

Homálykás üzenet, neked daloló

Csilingelő hangja arc-simogató

Lágyan omló dallam alig felfogható

Mégis ott él benned, álmodban Suttogó

És ha majd elmúlik s már nem fogható

melletted leszek majd addig álmodó,

míg tavaszra nyár és nyárra őszt hozó

Féktelen ritmussal múlást táncoló

s bár örök körforgásban ott található

Maradok mindig Álmodban Suttogó

Hallgatta a halk szusszanásokat, megsimította a földöntúli lágysággal hullámzó barna boglyát, bár szeméből most nem köszönt vissza a lenyugvó nap parázsló vörössége, csukott szemhéja mögül mégis érezte az elmúló melegét, odahajolva csókot lehet az alvó Ősz homlokára, s mikor ajkai alatt már nem érezte szerelme bőrét, lágyan ráfújt. A köd elillant, bordó, mélybarna, rőt és arany levelek reppentek szét, s ő ott feküdt a puha avar ölelésében már teljesen egyedül.

- Ha a tölgy utolsó levele is lehullik, újra találkozunk.