Fásultan létezel a hosszú napok óta eseménytelen, csöndes ürességben.
Ugyanaz a nyomasztó szürkeség a nap minden szakában, amit csupán az esténként álmosan dülöngélő, gyér gyertyafény tör meg, és rezdüléseivel próbál kibillenteni a reménytelen közönyből.
Egyetlen vágyad ma is: nem gondolni semmire. Átadni magad ennek a különös állapotnak, amely mintha a létezés pereme volna. A semmi széle. Kinézel az ablakon, odakint is ugyanaz a rideg fehérség, mint tegnap, és azelőtt, meg azelőtt, már az idejét sem tudod, mióta. Eseménytelenül múlnak a percek, órák, amelyekben, így esténként talán az a csöppnyi várakozás reményteli, hogy egyszer végre, egy napon, megint kizökkensz az álmosító egyhangúságból, és megtörik a szintén megszámlálhatatlan, alvás nélkül eltelő vége-nincs éjszakák monotonsága.
A süket, időtlen csendbe hirtelen belesivít egy távoli, éles hang. Egyre közelebbről hallod: telefoncsörgés. Nagyot rándul a szíved, majd eszeveszett zakatolásba kezd.
− Ki lehet az ilyen későn este? Napközben sem szólalt meg, már jó ideje.
Remegő kézzel a készülék felé nyúlsz, megkövülten nézed, majd lassan felemeled, de képtelen vagy megszólalni. Formálod a hangokat, de egyetlenegy sem visszhangzik a füledben. Mintha megnémultál volna. Csend…− a vonal túlsó végén is − majd nagyon távolról, ismerős, rekedtes, halk hangfoszlány közelít.
− Szia Anyu! – én vagyok…
Mellkasodban a hangos dübörgés hirtelen hagy alább. Talán megállt a szíved…
− Kisfiam…− suttogod…− és villódzó fények, hömpölygő színek kavalkádján át megérkezel valami súlytalan, könnyű létezésből − tétován, félénken kinyitod a szemed.
Végre újra képes vagy sírni.
„…megtanulhatsz a szívedben meditálni. Ha a szívedben tudsz maradni, érezni fogsz majd egy belső sírást. Ez a belső sírás, amelyet törekvésnek nevezünk, a meditáció titka.”
(Sri Chinmoy: Életem lélek-utazása)
0 Hozzászólás:
Megjegyzés küldése