Neveden szólítom a színeket (eső előtt)

Idegyökereztünk, míg vártuk a nyár
végét, ahogy ránk ragasztott... ahány
hideget és bántó fényt és panaszt ott.
Minden águnk oltalmazón megálljt kiált

a hömpölygő virradati közönynek.
S mit ajkunk úgy köszönt meg: simító
ébredés minden szavunk. Mit akarhatunk?
Én neveden szólítanám a színeket:

a szívedet, a szavadat...
Halkan sóhajtó holnapokat
beszélt, s a nyárvég bús fellege
tovaszáll - most el vele!

Szívverésünk robbanásnyi lyukat ás,
és roppan a csönd is - felejtő zuhanás.
Szálakra fejtő szétesést ígérne a vér
kibomló mellkasából az égnek.

De ölelj meg! Vagy ölj meg előbb,
ha homályt várnánk - őszt ölelőt -
terülő szirmokként a hegy felett,
honnan tegnap még a nyár érkezett.

(Ibolyának)